A szánkhja az emberiség egyik legősibb filozófiai rendszere: az indiai gondolkodás, sőt, talán az egyetemes filozófiatörténet egyik legszebb alkotása. Gyökerei visszanyúlnak egészen addig az időpontig, amikor a Rig-Véda a X. könyv filozofikus tartalmú himnuszaival kibővülve elnyerte ma is ismert formáját. Természetesen ezt a korai időpontot nem tekinthetjük a szánkhja-rendszer születési idejének, hiszen ahhoz minden valószínűség szerint további több évszázados gondolati fejlődés vezethetett csak el. A szánkhja-rendszer tényleges kialakulása a korai Upanisadok erkölcsi, vallási, filozófiai eszmélésével vehette kezdetét. Ez az emberiség spirituális életének egyik leggazdagabb periódusa. Ez a nagy próféták, az igazi látók ideje. Ész és szív még nem fordulnak egymás ellen. Természet és lélek még egymásért élnek.
A szánkhja legnagyobb felfedezése, a rendszer szinte minden szépsége, ereje és gazdasága Prakriti. Prakriti nem a Rig-Véda szülötte, de nem is az Upanisadok szent látóié. Prakritivel a szánkhja-rendszer ajándékozta meg a filozófiát. Prakriti a másért való lét. Prakriti az igazi, az egyetlen lehetőség, a lélek szabadulásának, a lélek ébredésének a lehetősége. Prakriti maga a ragaszkodás nélküli cselekedet. Ahogyan a tej ömlik, a tehén tőgyéből, hogy táplálja a borjút, úgy fáradozik Prakriti önzetlenül, a maga hasznát, sőt semmilyen cselekedet hasznát sohasem vizsgálva a lélek felszabadulásán.
Nincs független lét. Mind a materializmus, mind az idealizmus tagadás, Prakritinek, a létezés lehetőségének a tagadása. Objektum és szubjektum egymást feltételezik. Egymás nélkül nem létezhetnek. Nélkülük viszont nincs születés, nincs létezés, nincs fejlődés. Születésük a lét születése. Szárba szökkenésükkel a lét szökken szárba.
„A gondolati tevékenység legmagasabb fokán a gondolkodó szubjektum ráébred, hogy gondolkodásának tárgya saját gondolati tevékenységének az eredménye.” Délibábot űző filozófia? Mire keresi a választ? Hogyan lehet a tárgyat, a „külvilágot” visszahúzni a szubjektumba? Hogyan szolgáltathat igazságot ez a filozófia a természetnek? Hogyan lehet a szubjektív princípiumból levezetni az objektív világot? De hogyan létezik, létezhet-e független szubjektum? A szubjektum a Természet része. Semmiféle szubjektum nem létezik, nem is létezhet önmagában. Léte szükségképpen másért való lét.
„Az anyag építőkövei szüntelenül mozgásban lévő, nem-szubjektív, sőt mindenféle szubjektumtól függetlenül létező alapelemek. Az építőkövek önmagukban léteznek.” Szelet kergető filozófia! Hogyan és főleg miért jönne létre a szubjektum ebben a „független” világban? Hogyan szolgáltathat igazságot ez a filozófia az embernek? Nincsenek önmagukban létező építőkövek. Semmiféle objektum sem létezhet önmagában. Az anyagi részecskék a Természet részei. Létük szükségképpen másért való lét.
A filozófia igazságot kell, hogy szolgáltasson mind az embernek, mind a természetnek. A materializmus és az idealizmus erre egyként alkalmatlanok. Komolyan végiggondolta-e valaki azt, hogy ugyan mi keresnivalója van az embernek a Hegeli világtörténelemben? Ugyan milyen szerepet tölthet be az ember a Világszellem magára találásában? És a dialektikus és történelmi materializmus világában? A „talpára állított” hegeli világban?
Nincsenek örök létezők. Örökként semmi nem léphet be a létbe. A világ az, ami megszületik. Igen a világ most születik. Minden egyes pillanatban megszületik és én, te és mi mindnyájan részesei vagyunk ennek a születésnek, mi is szüljük és vele együtt mi is megszületünk. Ez a folyamat maga a valóság. Rajtunk is múlik, sőt elsősorban rajtunk múlik; igen: rajtad, rajtam, mindnyájunkon, hogy milyen világ születik meg, hogy milyen világot hozunk létre a lehetőségek óceánjából.
A szánkhja szerint viszont nem léteznek örök építőkövek a világban. Ami örök, nem lép be a létbe. A világunk nem a létezők világa, hanem a létrejövésé. Ez a folyamat – a szüntelen létesülés – az, amelynek mind résztvevői mind teremtői vagyunk, ez az, amit valóságként átélünk.
Sajnos a szánkhja eredeti formáját nem ismerjük egészen pontosan, de erejére, gondolati gazdagságára, filozófiai mélységére a fennmaradt töredékekből, illetve a későbbi időkből származó Szánkhja dokumentumokból is következtethetünk.
A szánkhja rendszert az indiai hagyomány a bölcs Kapila mesternek tulajdonítja. Kapilától eredő, közvetlenül az ő tanításait tartalmazó hitelesnek tekinthető dokumentum azonban nem maradt fenn. Igaz, a Mahábhárata említést tesz Kapila egyik tanítványáról Ászuriról, aki azután továbbadta a tanítást Pancsasíkhának, sőt ugyanott a szánkhja rövid ismertetőjét is megtalálhatjuk (Mahábhárata XII. könyv, 219). Ez a szakasz valószínűleg az első hitelesnek tekinthető beszámoló a korai szánkhja filozófiáról.
Talán a korai szánkhja egy másik forrásművének tekinthetjük a Csaraka Sárírát is. Ez az írás azért is érdekes, mert a benne képviselt tanítás sok tekintetben átmenetet képez a régi (még prózai nyelven fogalmazott) Upanisadok korának gondolatvilága, nyelvi kifejezésmódja valamint a későbbi, Ísvarakrisna által is képviselt „modern” szánkhja között.
Egyik legkorábbi (indirekt) forrásnak számítanak Patandzsali Jóga szútrái. Patandzsali ugyanis a jóga gyakorlati útját teljes egészében a szánkhja természetbölcseletre alapozta a lélek „különválasztásának” megvalósításához segítséget nyújtó jóga-aforizmák összeállításakor. Ezért Patandzsali műve egyben a szánkhja rendszer egyik legkorábbról fennmaradt forrásául is szolgál.
További fontos részletek tudhatók meg a szánkhjáról a korai buddhista iratokból, hiszen Gáutama Sziddhártha számára a szánkhja-jóga szolgált iránytűül a szenvedés okainak a felismerése és megszűntetése felé vezető szikár útja kezdetén.
Az egyik legteljesebb szánkhja mű, a jelenleg hozzáférhető legfontosabb szánkhja dokumentum Ísvarakrisna Szánkhja-káriká című munkája, melynek keletkezési ideje legkorábban a Krisztus utáni harmadik évszázadra tehető.
A Szánkhja-kárikához a későbbi évszázadok során számos kommentárt írtak; ezek közül néhány már nem elérhető, csupán a későbbi hivatkozásokból tudunk róluk. Egy viszonylag új (Kr. u. IX–X. század), jól használható kommentár Vácsaszpati Misra műve, a Tattvakáumudí.
Valószínűleg a Tattvakáumudí után íródott a Számkhja-szútra és a Tattvaszamásza. A Szánkhja-szútrákhoz először Aniruddha írt kommentárt még a XV. században, majd a következő évszázadban Pravacsanabhásja címmel Vidzsnyána Bhiksu.
Az alábbi részletek Isvarakrisna Szánkhja-káriká című munkájából; a kommentárok a Tattvakáumudíból valók.
VII. Az észlelés hiányát okozhatja túl nagy távolság, túl nagy közelség, az érzékszervek sérülése, az elmeműködés zavara, az észlelendő finomsága (érzékeink durvasága), fátyol, gátlás, (hasonlók közé) vegyülés.
VIII. [Prakriti] észlelésének hiánya finom jellegének tulajdonítható, nem pedig nem-létének, hiszen hatásaiból felismerhetjük; az értelem (mahat) és a többiek annak következményei és mint ilyenek hasonlítanak okukra, de egyben különböznek is tőle. (l. XXII. káriká)
IX. A következmény létezik, (i) mert nem-létező nem jöhet létre, (ii) mert határozott viszony van ok és okozat között, (iii) mert nem lehetséges minden, (iv) mert a hatni-tudó nem hathat mindenre, csak amire hatékony, (v) mert az okozat lényege szerint azonos az okkal.
X. A kifejlődött: okozott, nem-örök, nem-átható, mozgékony, függő, vegyülő, [részekből] összekapcsolt, eltérő (heterogén): a ki-nem-fejlődött mindennek az ellentéte.
XI. A megnyilvánult hármasan tagolt (a három gunából építkezik), nem elkülönülő, objektív, közös, érzéketlen, produktív. Ilyen Prakriti is. A lélek ezek ellentéte.
Kommentár: Sokan vélik úgy, hagy az ideán (vidzsnyána) kívül nincs semmi, ami hordozhatná a három attribútumot (gunát). Ezzel szemben [a szánkhja] abból indul ki, hogy a megnyilvánult világ objektív. Objektív az, amit meg lehet ragadni, ami az ideán kívüli. Ami objektív, az szükségképpen közös is, tehát számos személy által egyidejűleg megragadható.
XII. A szattva attribútum felfelé törő, megvilágosító; a radzsasz attribútum energikus, mozgékony; a tamasz attribútum pedig tehetetlen, beburkolódzó. Működésük hasonlít a lámpáéhoz, mindig ugyanazt az egyszerű célt szolgálják.
XV. Mivel a tárgyak végesek, hasonlóneműek, mivel a fejlődés az ok hatóerejének köszönhető, mivel ok és okozat egymástól elkülönülnek, mivel az egész világ bemerülő (elvegyülő) az ok a meg-nem nyilvánult.
XVI. Ok lévén a meg-nem-nyilvánult az elsődleges, ami a három gunán keresztül fejti ki hatását, melyek elegyednek és különböző alakot vesznek fel, miként a víz. A különbségek tehát csupán egyik vagy másik guna dominanciájából fakadnak.
XVII. Lennie kell léleknek, mert minden összekapcsolt tárgy egy másikért van: mert kell lennie valaminek, amiből hiányzik a három attribútum és a többi tulajdonság; mert szükség van irányításra és ellenőrzésre, mert kell lennie valakinek, aki tapasztal; mert a természetben megvan a belső irányultság az „elkülönülés” felé.
Kommentár: A Természet, [az összekapcsolt tárgyak léte] „másért való lét”. Ha ebből a tényből csupán egy másik összetett tárgyra következtetnénk, a végtelenségig folytathatnánk a sort. Hogy ebből a végtelen láncból kikerüljünk, el kell fogadnunk, hogy van, ami nem összetett. Ez a lélek. Ha viszont a lélek nem összetett, arra kell következtetnünk, hogy attribútumok nélküli, hiszen a három attribútum megléte és az összetett jelleg mindig együtt járnak, ugyanakkor ez utóbbi hiányzik a lélekből.
XIX. A lélek tanú, elkülönülő, semleges, tétlen (nem-cselekvő), a lélek látó.
XXI. Természet csak úgy ölthet a lélek által megpillantható alakot, lélek csak úgy különülhet el, ha [kezdetben] egyesülve [jelen] vannak. Mert a Természet a lélek nélkül béna, a lélek a természet nélkül vak. Ebből a kettős egységből indul a fejlődés.
XXII. Prakritiből fejlődik ki az értelem (mahat), abból az egyediség-formáló erő (ahamkára), abból a tizenhat rész, majd a tizenhat rész közül ötből az öt elem.
Kommentár: A tizenhat rész a később tárgyalandó [l. XXVI. káriká] tizenegy érzékszervet és az öt őselemet jelenti. Az öt őselemből fejlődik ki később az öt elemi szubsztancia: ákása, föld, víz, levegő, tűz.
XXIII. Az értelmes erő dönteni képes. Erény, bölcsesség, ragaszkodás-nélküli cselekedet, uralkodói képességek: ezek alkotják az értelmes erő felfelé törő, világosságra igyekvő (szattva) oldalát; ezek ellentéte adja az értelmes erő sötétségbe burkolódzó (tamasz) oldalát.
XXVI. Szem, fül, orr, nyelv és bőr az érzékelés szervei; kezek, lábak, hangképző szervek, kiválasztó és nemi szervek a mozgatás szervei.
XXVII. Az elme működése kettős: mind érzékelő, mind mozgató funkciót betölt. Az elme észlelő erő, melyet az érzékszervekkel rokon tulajdonságai miatt szintén az érzékszervekhez sorolunk. Változatossága, eltérő külső megjelenési formái az attribútumok sajátos modifikációinak köszönhetők.
Kommentár: A tizenegy érzékszerv közül az elme kettős természetű, érzékelő és mozgató szerv is egyben, hiszen például a szemek és a többi érzékszerv valamint a hangképző szervek és a többi mozgatószerv csupán az elme befolyása alatt képesek tárgyaikkal funkciójukat kifejteni. Az elme legfontosabb működése az észlelés. Először egy dolgot valamelyik érzékszervünk mint tárgyat határozatlanul megragad, majd ezt követi a határozott észlelés: „ez és ez a dolog, és nem más”. Éppen ez az észlelés, hogy tudniillik a megragadott tárgyhoz ilyen és ilyen tulajdonságok tartoznak, az, ami az elme segítségével történik. Az elmét ez az észlelés definiálja.
XXIX. A puszta hangérzet, stb. az öt észlelőszerv működésének köszönhető; míg a mozgató szervek funkciói a beszéd, a fogás, a járás, a kiválasztás és a nemi öröm szerzése.
XXXIII. Belső erő három van (értelem, egyediség-teremtő erő és elme). A külső szervek száma tíz; ezek szolgáltatják az előbbi három számára a tárgyakat. A külső szervek a jelenben hatnak míg a belső erők mindhárom időben (múltban, jelenben és jövőben ).
XXXV. Mivel az érzéktárgyak természetéről az értelem, és a többi belső erő szereznek tudomást, azért a belső erők az elsődlegesek, a többi szerv csupán bejáratul szolgál ezekhez.
XXVI. [A külső szervek, az elmével és az egyediség-teremtő erővel együtt] bár jellegükben különböznek egymástól, maguk csupán az attribútumok különböző modifikációi. Funkciójuk egy lámpáshoz hasonlít, megvilágítják és az értelem számára jelenvalóvá teszik a lélek céljait.
XXXVI. A lélek az értelmes erővel, tapasztal; ugyanígy az értelmes erő az, ami a finom különbséget meglátja prakriti és a lélek között.
LII. Szubjektum nélkül nem volna objektum és objektum nélkül nem létezhetne szubjektum. Ezért az evolúció kettős: mind a szubjektív, mind pedig az objektív fejlődik.
LVI. Ez az evolúció az értelemtől kezdve le egészen az egyes elemekig prakriti modifikációinak a révén megy végbe. Bár úgy tűnik fel, mintha a természet mindent magáért végezne, munkája valójában másért végzett munka: prakriti szüntelenül a lelkek kiszabadításán fáradozik.
LVII. Ahogy a tej folyik ki öntudatlanul, hogy táplálja a borjút, éppenúgy végzi a természet a lélek kiszabadítását.
LVIII. A világban úgy igyekszünk megszabadulni a vágyainktól, hogy kielégítjük azokat; éppen így fáradozik a meg-nem-nyilvánult a lélek kiszabadításán.
LIX. Mint a táncosnő, aki miután megmutatta magát a színpadon a közönségnek, befejezi táncát és félrehúzódik, úgy tesz prakriti is, aki miután megmutatta igazi arcát a léleknek, visszahúzódik.
LX. Nagylelkű természet, a maga hasznát nem nézve magára veszi az attribútumokat és a legkülönfélébb eszközökkel egyre csak azon fáradozik, hogy a lélek javát szolgálja, az attribútumok nélküliét, akitől nem is várhat jutalmat.
LXI. Én, aki azt hiszem, nincs is más lény, aki ennyire szemérmes volna, mint a Természet; aki miután felfedezi, hogy „meg lettem látva”, örökre eltűnik a szellem színe elől.
LXII. Ezért egyetlen lélek sincs megkötve, egyetlen lélek sem szabadul ki és egyetlen lélek sem vándorol. Prakriti az, mely a sokféle formát magára öltve megköti magát, prakriti az aki kiszabadul és prakriti az, aki vándorol.
LXVI. „Láttam” gondalja az egyik és elveszíti minden érdeklődését; „meglátott” gondolja a másik, és abbahagy minden működést. Bár egymásba ölelkeznek, a létesülésnek nincs többé alapja.
A következő néhány szútrát egy másik ősi filozófiai írásból vettük, hogy a szánkhját egy vele majdnem egyidős, az indiai gondolkodás korai történetében szintén kiemelkedő szerepet betöltő filozófiai irányzattal, a váisésikával is összehasonlíthassuk:
i.1.5. Föld, víz, tűz, levegő, ákása, idő, tér, elme és Önmaga – ezek az egyedüli szubsztanciák.
i.1.10.. A szubsztancia mindig szubsztanciákból származik; az attribútum mindig attribútumokból.
i.1.12. A szubsztanciát sem ok, sem okozat nem semmisítheti meg.
i.2.1. Az okozat nem léte következik az ok nem létéből.
i.2.2. De az okozat nem létéből nem következtethetünk az ok nem létére.
i.2.8. A létezés különbözik mind a szubsztanciától, mind az attribútumoktól, mind a hatástól.
i.2.17. A létezés egy, mert egységes a jele, hogy tudniillik ez [a létezés] egy létező és mert hiányzik minden különbségtevő jel.
ii.1.11. A levegő szubsztancia, mert nem tartalmaz egy másik szubsztanciát, illetve nincs benne egy másik szubsztanciában.
ii.1.13. [A levegő] örökléte nyilvánvaló abból, hogy nem kombinálódik más szubsztanciákkal.
ii.2.6. „Későbbi”, „egyidejű”, „lassú”, „gyors” – ezek [az észlelések] az idő jelei.
ii.2.7. [Az idő] szubsztancia jellege és örökléte ugyanúgy vezethető le, mint a levegőé.
ii.2.8. Egysége [ugyanúgy vezethető le], mint a levegőé.
ii.2.9. Az idő név valamely okra alkalmazható, mert nem létezik örök szubsztanciákban: és létezik nem-örök szubsztanciákban.
ii.2.1. Ami arra az észlelésre vezet, hogy „ez távol, stb. van attól” az a tér jele.
ii.2.11. Szubsztancia jellege és örökléte, mint a levegőé.
ii.2.12. Egysége, mint a levegőé.
iii.1.1. Az érzékek tárgyai általánosan ismertek.
iii.1.2. Az érzékek tárgyainak általános ismerete annak jele, hogy van valami, ami különbözik az érzékektől és azok tárgyaitól.
iv.1.1. Örök az, ami létezik és nincs oka.
iv.1.2. Az okozat a végső építőkő [létezésének] jele.
iv.1.3. Hiba [feltételezni, hogy a végső építőkő nem örök].