Egyiptom nyugati sivatagában úgy rejtőznek elfeledve Hermes városai, mint lelkünk hordaléka, homokja alá temetve azok az óriási alakok, akik – mint éppen Hermes is – moccanatlan csendben várakozó momentumok most még. Úgy várakoznak ott látens, nem megnyilvánuló erőkként, mint Shambhala a hegyek koszorúi között rejtőzve, mert Hermes városai vagy Shambhala egyaránt a tudás letéteményesei, egyaránt egy állomás az ébredés útja mentén. Nem is lelhetők meg ma már, csak a belső peregrinációban: egy tudat-szintet, a yoga Visuddha csakrájának megfelelőt jelentik. Ott várnak, mint a Memnon-kolosszusok, hogy csak a hajnal ébredésében szólaljanak meg. Ilyen grandiózus, néma alak ott az is, akit Agathodaimonnak neveztek.
Jelentőségét abból sejthetjük csak, amit a „Szibüllai orákulumok”-ban mint ,Agathodaimon talányát’ őriztek meg: „Kilenc betűből állok; négy szótagú vagyok. Most találj ki! Jegyezd meg: az első három szótag közül mindegyiknek két betűje van, a negyediknek viszont három. Öt betű mássalhangzó. Add össze a számokat, és kapsz kétszer nyolcszázat, meg háromszor harmincat és hetet. Ha megismerted immár a lényemet, akkor az isteni bölcsességben részesülsz.” Ha a megoldás keresésében arra támaszkodunk, hogy a megoldás – ahogy maga a szöveg is – a hellenisztikus idők mágiájában leli gyökerét, akkor szinte reménytelen az enigma felfejtése, mert a betű- és számmisztika kabbalisztikus módszerei túl sok lehetőséget hagynak, mivel a feladvány nincs eléggé meghatározva, hiszen nyilvánvaló, hogy a megadott számok csak hat betűt jelentenének a kilencből, ezért hármat fel kell bontani két betű összegeként, vagy három betű summáját négy- vagy ötfelé osztani.1
De az ilyen manipulációk helyett induljunk ki abból, hogy az Agathodaimon név ősiségében bízva, valóban az őskor nagy talányával állunk szemben, amihez súlyban a talányon belül az „isteni bölcsesség” felfedezésének ígérete mérhető. Célunk pedig ez, és ennek módjában esetleg tévedni is érdemesebb, mint filológiai „igazságot” elnyerni és mellette törpeként továbbélni. Így ebben a szellemben keressük inkább Agathodaimont magát is.
Hermes egyenesen azt állítja, hogy Agathosz Daimon az „elsőszülött isten”:2 „Ő egyedül látott, fiam, minden dolgot és beszélt szavakat, melyek valóban isteniek.” (Corpus Hermeticum, I. 177.) A források eltérőek abban, hogy a történet konkrét helyén ki is volt ő, így egyes források szerint a második Hermes fia, mások szerint viszont Seth pátriárkával, Ádám fiával azonos, aki Idrisz (Hermes) mellett a szábius vallás megalapítója is volna. „Az intelem és áttekintés könyvében” Al-Masudi azt mondja, hogy Agathodaimon és Hermes között jó ezer év telt el, és mindketten próféták, akik „a világ szennyeitől megtisztult lelkek, akikkel égi anyagok egyesültek és akik hírt adtak a világ titkairól”. Ezért Agathodaimon a történetben ősibb alak, a lélekben pedig mélyebb (magasabb) princípium, nyugodtan mondhatjuk: arché, mint Hermes, bár mindketten a „lélek özönvize” előtti réteghez tartoznak még; Manethon szerint is Egyiptom özönvíz előtti királyaiként a Nagy Piramisokat építették. Agathodaimon és a vízözön kapcsolata, illetve Vritra között itt újabb, noha „reciprok”, párhuzam áll fenn, hiszen Vritra elnyelte a világ vizeit, így okozott a szárazsággal világkatasztrófát. De ami igazán figyelemreméltó, az az, hogy a kozmikus világkígyó – így vagy úgy – de mindig a „vizekkel” együtt szerepel...
Agathodaimon azonban nem csak a piramisokat építi, de Egyiptomban azonosítják többek között Dél-Egyiptom kosfejű istenével, Khnummal is, aki az élőlényeket, sőt magukat az isteneket is teremti fazekaskorongján, és – íme – a vizeket adja: az őskor analógiás gondolkodásában így maga a világ teremtője is. Másrészt az isteni bölcsességben nem különválasztható – mint princípium! – Hermestől; Hermes Trismegistost Agathodaimon név alatt is ismerik. Ez fényt vethet azután arra, hogy a görögök miért látták Agathodaimont mint kígyó alakú védőistenüket; másrészt a kígyó az emberben lévő feminin minőség szimbóluma, ami az alkímiában a „nedves esszencia”, de maga az alkímia – ne feledjük! – Hermes tudománya, amely tény kapcsolja a feminin princípiumot, a kígyót az androgyn Mercuriushoz. Androgyn azonban abban is, hogy a „jóhoz” és „rosszhoz”, a szoláris (maszkulin) és lunáris (feminin) utakhoz egyaránt tendenciákat hordoz és részben ezért ábrázolják a gnosztikusok eme aspektusában mint ikerkígyót Agathodaimont és Kakodaimont (jó és rossz démon). A hermesi caducaeus őrzi az erről való tudást, ahogy Egyiptomban a szoláris és lunáris erő, a Hórusszal is azonosított Agathodaimonban mint sólyomfejű kígyó jelenik meg, sőt még leplezetlenebbül a Napisten–Agathodaimon azonosításban, ahol kígyó ő, sugarakkal övezett oroszlánfejjel. Ez a nap-hérosz, nap-isten oldal éppúgy átvezet egy távolabbi analógia-szövedék megvonásához, mint a lénye mélyén megbúvó fundamentális dualitás: Egyiptomban Ptahnak az Ápis-bika éppúgy hordozója, mint Sívának a bika India földjén; a bikaborjú pedig végül is a kozmosz-ember hordozója, aki a par excellence nap-hős is, sorsának a nagy időkörön és térkörön, ami a kozmikus kígyó (pl. Ouroboros) maga, történő vándorlásával és az ebből való szabadulás keresésével (ezt a programot nevezik a kabbalahban a „Szekér Művei”-nek). Azonban Síva alapjaiban szintúgy kettős: a világ szétrombolója, de ugyanakkor yogesvara, a yoga ura; csakúgy, mint a Kakodaimon és az Agathodaimon. Ptah alakjában valóban lelünk egy strukturálisan hasonló dualitást, ahogy ezt az előző fejtegetések nyomán várnánk is, ti. a memphisi teológiában Ptah az ősforrás, Urgrund, aki „Hatalmas és nagy Ptah, aki erőt adott az isteneknek és ká-iknak: szívén keresztül, mely által Hórusz lesz Ptah; és nyelvén át, mely által Thot lesz Ptah.”3 (Hórusz azonosítását Agathodaimonnal már láttuk, Thotról pedig tudjuk a hermetikus irodalomból, hogy azonos Hermessel, avagy fia, tanítványa Tat néven...) Ptah eme funkcióinak szerkezete azonban még távolabbra mutat, megegyezik egyes buddhista forrásokkal, melyek Samantabhadra és Manjushri szerepét, funkcióit hasonlóan tárgyalják, így Samantabhadra bodhisattva a Könyörület (Karuna) princípiuma, mint Hórusz a szív elvéé. Ez az elv a gnózisban mint Pistis jelenik meg, de ez a Kabbalah Életfájának (Etz Hay Yim) ún. Könyörület Oszlopa, míg Manjushri bodhisattva a tudás, bölcsesség (Prajna) elve, így jogos a párhuzam Thottal, de akár a gnosztikusok Sophia-fájával is. És ez lesz az Életfa Szigor Oszlopa. Nyilván az „önforrás”, Ptah közvetlenül az Egyensúly, a Közép helyén, a Kegyelem középső oszlopaként jelenik meg, ahogy ismét csak Sívának a jelképe a háromágú szigony, a trisúla. Siva bizonyos értélemben szintúgy a Nagy Négyességek Ura,4 ahogy a centrum primordiális embere is az, Seth–Agathodaimon. Talán ezért zarándokolnak az őt tisztelő szábiusok – akik az iszlámban szintén elnyerték a „könyv népe” rangot – a piramisokhoz és a Sphinxhez, a négy elem jelképéhez. Agathodaimon szerintük azt tanította, hogy kezdetekben öt princípium volt: a teremtő, az értelem, a lélek, a tér és az űr. Minden más csak ezek után keletkezett. Ahogy Agathodaimont Seth-el, úgy Hermest Henoch-hal és Idrisszel azonosítják, ami szintén a primordiális kozmosz-emberre utal (mert mint tudjuk, Henoch 365 évig élt stb.)5
A nagy dualitás oldalai, mint amilyen esetünkben Agathodaimon és Kakodaimon, az Egyensúly, a Közép mentén a meg nem nyilvánultban – ami az Urgrund mint Ungrund – egynek bizonyulnak. Ahogy az „Előszó helyett”-ben már láttuk: Seth és Hórusz a manifesztált kozmosz fátyla mögött egy. Ugyanerről Coomaraswamy így ír: „Valójában a Sárkányölő és a Sárkány, az áldozatbemutató és az áldozat egy akaraton vannak a színfalak mögött, ahol az ellentétek még nem polarizálódtak, de halálos ellenségek a színpadon, ahol az istenek és a titánok örökké tartó háborúja folyik. Bárhogyan is álljon a helyzet, a Sárkány–Atya megmarad Plérómának.” „A »te« és az »én« a pszichofizikai börtön, a Kígyó, amely elnyelte az »Elsőt«, hogy »mi« egyáltalán létezhessünk. Mert amint azt az Írások ismételten állítják: a Sárkányölő felfalja áldozatát, elnyeli és szárazra szívja... Az Isten és a Titán e háborújában, amely most bennünk folyik, és amelyben »önmagunkkal állunk harcban«, az ő győzelme és feltámadása egyben a miénk is lesz, ha megtudtuk, kik is vagyunk.”6 Megvilágosító erejű szavak ezek abban a kérdésben is, hogy ki is Agathodaimon. Hiszen az már világos, hogy nem csupán a históriai múlt egy távoli alakjáról van szó, hanem a mitológiai „eredet”-múlt őseinek egyikéről, tehát ami ugyanaz, a lélek adott szintjéről, a lélek szerkezetének egyik posztjáról és fejlődésének egyik stációjáról. Oly módon posztja e szerkezetnek, mint Hermes – de általában a hermetikusok „belső mesterei”, vagy a kabbalisták Maggidja, tanítója, az iszlám misztika „zöld embere” – a lélekvezető is az, és a kabbalisták ez utóbbi helyét a Tipheret sephirahjához kapcsolják, ami a tudatot a tudatfelettitől is elválasztó küszöb helye: Agathodaimon posztja viszont ősibb–magasabb az Életfán...
Mert, mint már mondottuk, ami az emberiség mitikus történetében – de éppúgy a kozmosz genezisében – ősibb, az az ember lelki fázisaiban is mélyebb (magasabb), márpedig Agathodaimon ősibb Hermesnél is, hiszen közvetlenül már a megnyilvánulás kapujában áll – Ádámnak, a primordiális Embernek a fia; „az elsőszülött isten” mondja róla Hermes, és a logika szűkkörű láncán ez annyit jelent, hogy Ádám mindenek forrása. De a mítosz tágabb plénumán, az analógiás megközelítésben eme „archék” Ádám, Agathodaiman, Hermes nemcsak lineáris leszármazási láncban állanak, hanem egybeolvadnak, átfedik egymást, rossz szóval: „azonosulnak”. Úgy, mint ahogy a Magna Mater fia, a bikaborjú, egyben apja is önmagának a mítosz logoszában, ami nem logika persze, hisz ezek a logikában értelmezhetetlen paradoxonok, mert a logika a tér–idő szukcesszivitásában szerveződik. Agathodaimon (és Kakodaimon!) tehát a lélek centrumának elsőszülöttjei, a kollektív tudat-„felettiben” ismétlik meg azt a szerepet, amit az individuális tudatfelettiben az „Árny” és ellenfele játszik. A reintegrációban a tudat utolsó egyesítendő dualitásáról van szó, amely a coincidentia oppositorumban teljesedik ki, és ennek revererziójában, a tudat (világ) genezisében, az első dichotómia, ami persze a tudat egyáltalában vett létezésének lehetőségi feltétele, mert reflexió csak ott lehet, ahol reláció van, ebben pedig legalább kettő kell: pl. szubjektum és objektum, buddhi és mahat, én és világ, jó és rossz, Agathodaimon és Kakodaimon (más összefüggésben Ábel és Káin... ). De magának a világnak a felépítéséhez is az elemi döntésekre, „ősökre”, a kezdetek kezdetén az igen és nem-re van szükség; a világ bináris kódban kezd építkezni, mint a taoizmus yin és yang elve, a modern fizika éppúgy kezdi ezt felismerni, amikor „ősalternatívákból” konstruálódó részecskékről, sőt törvényekről beszél, mint az ősi, szakrális kozmológiák, teremtéstörténetek, amelyekben ma hajlamosak vagyunk csupán morális dualizmust látni. Európában jóformán csak Jakob Böhmének volt elegendő mersze elgondolni és kimondani, hogy végül is az Egy lesz kettő, tehát az a kettő mindvégig Egy.
Íme, Agathodaimon mindig ,én’ vagyok, részem, eredeteim egyike, s lehetőségem és főként az, aki vagyok. De semmi kizárólagosat ezen ne értsünk, ne gondoljuk e szavakat „kijelentéseknek”, melyekhez egy igazságérték is járul, ha tetszik, ha nem (és más már nem is járulhat), ne gondoljuk, hogy leírja a teljes valóságot, azt amivé az ,én’ veszélyes útján, de Agathodaimon révén is, lennünk a feladat.
Ez a „megoldás” egyszerre könnyű és nehéz, lapos és mélyértelmű: a tradíciók néhány igazságának birtokában ugyanazt a sémát húzhatják mindenre, ez az egyik extremitás, de ugyanezen ,igazságok’ – nem absztrakt általánossága révén – hanem rugalmassága folytán, valóban megnyitja a hermetikusan lepecsételt ajtókat. Ismét csak minden az emberen múlik, aki fontosabb, mint a kezében lévő kulcsok, lévén ő a „kulcsok kulcsa”, az „őrizők őrizője”. Azon múlik minden, hogy milyen erőt ébreszt és enged hatni önmagában, Agathodaimont avagy Kakodaimont.
*
Hermes városa lassan-lassan újra előtűnik a sivatag homokja alól, ahogy a szelek rétegről-rétegre eltakarítják a port, üledéket. A felkelő nap korongja előtt éles sziluettekkel válnak ki a tornyok, kupolák, falak egy hűvös sivatagi reggelen. Egy emberi alak halad lassan a város felé; ahol találkozik talán valakivel, aki kérdéseire megfelelhet, vagy ha senki sem lakja még, majd maga telepedik le, hogy várja a további vándorokat. Berendezkedik az egyik kisebb házban, asztalt, széket ácsol, pár lépésnyi kis kertjében magának zöldséget, növényeket termel, és bőven van ideje, hogy összegyűjtse a szárazság megőrizte ősi könyveket, tekercseket, hogy a falvak véseteiben, faragványaiban olvassa saját vándorútja történetét és végső értelmét, és mások még csak most kezdődő utazásának vázlatait. Most még kopár kőhegyek, sziklaformációk, sivatag övezi a várost, de ahogy lassan szivárognak, majd egyre, többen érkeznek meg, úgy sarjad ki a növényzet is, egyre dúsabban, a bőségessé váló esők nyomán. Lassan erdők eresztenek gyökeret a hegyek lejtőin, patakok, majd folyók, tavak jelennek meg az aszó völgyekben, vízeséseken csillan meg a nap. Akkorra már az utazó maga is ír új tekercseket, felvés az ősi nyelv hieroglifáival a falakra jeleket, és maga is egyre jobban hasonlít ahhoz a fenséges öregemberhez, akit már az első napon felismert a város centrumában álló templom falfestményén: ölében egy sugárzó könyvet tart, körülötte pedig a Nap, Hold és csillagok keringenek. A könyv utolsó lapján pedig e szavak olvashatók:
„Amit a Nap műveleteiről mondottam, befejeztem.
Immár nem maradt más hátra, minthogy bezárjam könyvem; felszerelkezem egy újabb utazásra, bár ezen már nem keresek semmit, senkit, csak utazom. Mert amit itt találtam, elegendő minden embernek, csak annyit kell tenniük, hogy hallgatnak és idővel maguk is útrakelnek majd – anélkül, hogy tudniuk kellene – Hermes városai felé...”
*
Az utazó pedig valóban kilép a kapun, terhek nélkül, csomagok nélkül, kezében csak egy vándorbot, övén pedig csupán ivócsészéje. Nem visz már könyveket sem magával, ahogy többé nem is fog írni. Csak megáll néha, beszélget emberekkel, ha meghallgatják mesél majd olyan szavakkal, amikre hirtelen emlékezni kezd a hallgató.
Az utazó tehát elindult, most megáll még egy percre, visszanéz, ahol a lenyugvó napkorong előtt élesen kirajzolódnak az épületek, tornyok, lépcsők kontúrjai, az útrakelő pedig arra gondol, jönnek még mások, sokan jönnek, akik között lesznek olyanok is, akik feljegyzik mindazt, ami történt – de több! – mindazt, ami van, s talán így kezdődik el egyikük könyve: „Egyiptom nyugati sivatagában úgy rejtőznek elfeledve Hermes városai, mint lelkünk hordaléka, homokja alá temetve...”
Jegyzetek
1. Noha a görög betű- és számértékekre támaszkodunk, a ΣIΥΛEXΥN betűk kielégítik a feltételeket... Az orákulum tehát valamiféle önmagát is tartalmazó rendszer, önmagáról is számot adó (végtelen!) könyv volna?
2. A védikus világ-kígyó, Vritra, is az „elsőszülött sárkány” (Rig Veda I. 32A, 3. vers, in.: A. A. Macdonell: A Vedic Reader, OUP 1917), és valóban Agathodaimonnak is van kígyó megjelenése, ahogy még látni fogjuk...
3. Breasted: „Development of Religion and Thought in Ancient Egypt”, London, Hodden and Stoughton, 1912. 44–46. o., vagy John A. Wilson: „The Memphite Theology of Creation”, in: James B. Pritchard (ed.) „The Ancient Near East”, Princeton University Press, 1958. Thot az írás, beszéd – ld. Ptah „nyelve” – ura, így affinitásban van a már említett Visuddha csakrával, míg Hórusz a szív centrummal (anáhata csakra).
4. Erre a szerepére szintén ld. „Hermetikus feljegyzések” (Solutio) c. írásomat.
5. Ismét csak a „Hermetikus feljegyzések”-hez utasítom az olvasót.
6. A. K. Coomaraswamy: „Hinduizmus és buddhizmus”, Bp. 1989, Európa, 13. és 14–15. o.