Több ízben elbeszéltük már, hogy a tudományoknak és a művészeteknek az a „profán” elgondolása, amely mára a nyugati világban általánossá vált, tulajdonképpen egyértelműen modern jelenség, vagy ami ugyanaz, sajátos degenerálódás kifejeződése, mégpedig egy olyan előzetes felfogáshoz képest, melyben mindkettő teljesen más értelemben és jelentőséggel vetődött fel. Ugyanez mondható el a mesterségek kapcsán is, hiszen a művészetek és a mesterségek, avagy a „művész” és a „mesterember” közötti különbségtétel még inkább modern jelenség, mely különbségtétel valaha tulajdonképpen teljesen ismeretlen volt, és ami szintén a profán deviációból veszi eredetét. Az „artifex” az őskor szemében mindenféle megkülönböztetés nélkül az az ember volt, aki valamely művészetben, illetve valamely mesterségben járatos volt és művelte. Persze abban az értelemben, ahogyan ezek a szavak manapság használatosak sem „művész”, sem pedig „iparos” nem volt, hanem messze több mindkettőnél, mivel tevékenysége – legalábbis eredetileg – egy sokkal alapvetőbb rend princípiumaival állt összefüggésben.
Ennek megfelelően a tradicionális civilizációk emberének tulajdonképpen minden tevékenységét – legyen az bármi – lényegileg mindig e princípiumokból történő levezetettség értelmében kell felvetni. Ennek a levezetettségnek a következtében mintegy „transzformáció” (a formákon való túljutás) ment végbe és ahelyett, hogy a lét valamiféle szimplifikált külső megnyilvánulásba (ahogyan azt a profán szemlélet feltételezi) redukálódott volna, valamilyen tradícióba integrálódott, annak számára pedig, aki eme aktivitást végrehajtotta, mindez ebből a tradícióból történő tényleges részesedést jelentett. Még csupán exoterikus szempontból is ekképpen áll a dolog: ha az ember szemügyre vesz egy olyan civilizációt, mint amilyen mondjuk az iszlám vagy a középkori keresztény civilizáció volt, nem nehéz rögtön észrevenni ennek teljes körűen „vallásos” karakterét, melyet létének szinte kivétel nélkül minden eseménye magára öltött. A vallás itt persze még nem valami olyasmi, ami úgyszólván kapcsolattalanul és minden mástól függetlenül csak mintegy fenntart magának egy helyet más egyebek mellett, mint például a modern nyugati civilizációkban (legalábbis azokban, amelyekben e vallások egyáltalán még teret nyernek); ellenkezőleg, mélységesen és őszintén áthatotta az emberiség teljes exisztenciáját, de mindenekelőtt a szociális élet meghatározó szervezője volt, mintha ez utóbbi beletartozott volna birodalmába olyannyira, hogy ilyetén feltételek mellett egyszerűen semmi sem lehetett „profán”, legfeljebb azon szélsőségesen kevesek számára, akik bizonyos okoknál fogva kívülrekedtek a tradíción, de akik esete, még egyszer, tulajdonképpen merő anomália. Ugyanakkor más tradicionális civilizációkban nem találkozunk olyasmivel, amire a „vallás” szót megfelelőképpen alkalmazhatnánk, de amelyek mindazonáltal rendelkeznek tradicionális és „szakrális” törvényhozással, mely bár teljesen különböző karakterisztikumokkal bírt, mégis ugyanezt a szerepet töltötte be; mindezen konsziderációk ily módon kivétel nélkül minden tradicionális civilizációra vonatkoztathatók. Van itt azonban még valami, ha ugyanis áttérünk az exoterikus nézőpontról az ezoterikusra (elsősorban a könnyebb érthetőség kedvéért használva ezeket a kifejezéseket, figyelembe véve azt, hogy nem minden esetben használhatóak egyforma pontossággal), s ha rendjén járunk el, azt látjuk, hogy a beavatás menete összekapcsolódott a mesterségekkel, mégpedig mintegy bázisul használva fel azokat, ennek feltétele persze az volt, hogy ezek a mesterségek még lehetővé tettek egy önmagukon túlmutató magasabb és alapvetőbb szignifikációt; nos éppenséggel ez az, amit be szeretnénk mutatni, nevezetesesen, hogy ténylegesen hogyan készítették elő az utat a mesterségek a beavatás birodalmába.
Hogy könnyebben megértsük, miről van szó, fel kell vetnünk azt az elgondolást, amelyet a hindu doktrína „svadharmá”-nak (sva = „ön”, „saját”) hív, s amelynek beteljesítése minden egyes lénytől olyan sajátlagos aktivitást kíván meg, mely saját természetével tökéletes összhangban áll. Ez az elgondolás, helyesebben ennek hiánya az, amely a lehető legvilágosabban jelzi a profán koncepció tökéletlenségét. Ez utóbbi szerint az ember bármilyen foglalkozást választhat magának, amelyet ráadásul később tetszés szerint akár meg is változtathat, mintha csak a választott hivatás valami rajta teljesen kívülálló dolog lenne, teljesen függetlenül attól, hogy mi is ő valójában, és hogy az illető pontosan ez alapján az, aki, nem pedig mondjuk valaki más. Ezzel szöges ellentétben a tradicionális koncepció szerint normálisan mindenkinek azt, és csakis azt a hivatást kell betöltenie, amelyre lényegi természeténél fogva elhivatott; ennek fényében tehát semmilyen más szerepet nem tölthet be ezen az egyen kívül, mert ez esetben óriási rendetlenség támadna, amely az illető hovatartozásának megfelelően, az egész szociális organizációra kihatással lenne; mi több ha az efféle megzavarodottság általánossá válik, az a kozmicitás egész birodalmában érezteti hatását, lévén minden létező szigorú megfeleltetés szerint van egymáshoz láncolva. Anélkül, hogy túlságosan elidőznénk e pontnál, ami egyébként minden további nélkül vonatkoztatható napjaink világára is, mindössze arra mutatnánk rá, hogy a két elgondolás közötti ellentét, legalábbis bizonyos összefüggésből, a „kvalitatív” (minőségi) és a „kvantitatív” (mennyiségi) szempontozás közötti különbségre vezethető vissza: a tradicionális koncepcióban a lények esszenciális kvalitásai határozzák meg aktivitásukat; a profán koncepcióban az egyén merő „egységként” jön számításba, aki bármikor felcserélhető valaki másra, mintha az ember önmagában mindenféle kvalitástól mentesnek vehető lenne. Ez utóbbi elgondolás egyébként szoros kapcsolatban áll az „egalitarianizmus”, ill. „uniformizmus” modern eszméivel, mely utóbbi persze a valódi egység szöges ellentéte, minthogy egyfajta szociális „atomizmus” teljes és organizálatlan szétsokszorozódottságát fejezi ki, és amely logikusan végiggondolva a már tulajdonképpen semmi emberit nem tartalmazó, tisztán „mechanikus” tevékenykedéshez vezet, pontosan ahhoz, ami mára teljesen általánossá vált. Ily módon válik világossá, hogy a modern kor „mechanikus” mesterségei, lévén a profán deviáció termékei, semmi esetre sem nyújtják azokat a lehetőségeket, amelyekről itt szeretnénk beszélni; az igazat megvallva ezek a tevékenységek – főként abban az esetben, ha az ember e szó tradicionális jelentését fenn kívánja tartani, ahogyan nekünk ezt fenn kell tartanunk –, nos, tulajdonképpen még mesterségeknek sem tekinthetőek.
Amennyiben a mesterség valami olyasmi, ami maga az ember, tehát bizonyos értelemben az ember saját természetének megnyilatkozása vagy kitárulkozása, nem nehéz megérteni a már elmondottakat is figyelembe véve, hogy miért jöhetett a beavatás bázisaként számításba, hogy a cél érdekében miért pontosan ez bizonyult a legalkalmasabb eszközök egyikének. Valójában amennyiben a beavatás esszenciális célja az emberi individualitás lehetőségeinek a meghaladása, ez esetben az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy csakis az az individualitás vehető a processzus kiindulópontjának, amelyet az illető individuum mint olyat, magában hordoz; ez teszi érthetővé a beavatási utak vagy mondjuk így: a processzus folyamatában „támogatókként” felhasznált eszközök sokféleségét, összhangban az individuális természetek különbözőségeivel, azzal a különbséggel, mely mintegy következésképpen egyre kevésbé avatkozik be a saját úton történő előrehaladás esetén. Az imígyen alkalmazott eszközök tehát kizárólag akkor bizonyulnak hatékonyaknak, ha megfelelésben vannak azoknak a lényeknek a valódi természetével, akik esetében alkalmazásra kerülnek, és ahogyan szükségképpen a hozzáférhetőtől a kevésbé hozzáférhető felé, a külsőtől a belső felé tart az út, úgy van rendjén, hogy abból az aktivitásból származzanak az eszközök, mely által ez a természet külsődlegesen manifesztálódik. Mindazonáltal mintegy magától értetődik, hogy ez a tevékenység csak annyiban játszhat szerepet, amennyiben a benső természet tényleges kifejeződése; ez aztán már tényleg „kvalifikáció” kérdése, a kifejezés iniciatikus (beavatási) értelmében; normális feltételek között ennek a „kvalifikáció”-nak mintegy magának a mesterség gyakorolhatóságának kellene elengedhetetlen feltételének lennie. Ez persze rögtön rámutat arra a fundamentális különbségre is, amely elválasztja az iniciatikus tanítást a profán oktatástól; olyaddig, hogy a kívülről jövő és merő „betanulás” tulajdonképpen semmiféle értékkel sem bír, hiszen a feladat, lényegét tekintve, az illető lény által bensőleg hordozott lappangó lehetőségek „felébresztése” (mely végül is a platóni „visszaemlékezések” tulajdonképpeni értelme).
Folytatván ez utóbbi fejtegetéseket, az ember megértheti azt is, hogy a beavatás, melynek tehát mintegy „támogatója” a mesterség, egyszerre fog – és bizonyos értelemben viszont – visszatükröződni az illető mesterség gyakorlatában. A személy tulajdonképpen a teljesség igényével valósítja meg azokat a lehetőségeket, amelyek szakmai tevékenységében csak mintegy külsőségesen jutnak kifejeződésre, és ami által magának a tevékenységnek a princípiumát veszi ténylegesen birtokba; ily módon tudatosan teljesítve be azt, ami mind ez ideig csak mintegy „ösztönszerű” folyománya volt természetének; ha ily módon az iniciatikus éberség számára a mesterség születését jelenti, ez utóbbi – mintegy megfordítva –, ennek a megszerzett éberségnek válik alkalmazási területévé, és amelytől többé soha el nem választható lesz. Imígyen jön létre tökéletes megfelelés a belső és a külső között, miáltal a létrehozott mű ténylegesen adekvát, nem pedig csak valamilyen szintű, többé-kevésbé felületes kifejeződése lesz az azt megfogalmazó és kivitelező embernek; ez pedig mestermű, a szó igazi értelmében.
Nos, láthatjuk azonnal, hogy mindennek semmi köze sincs az ún. „inspiráltság”-hoz, tudattalanhoz vagy tudatalattihoz, amiben a modernek a valódi művészet kritériumát szeretnék meglátni, amit ráadásul a kézművesség, ill. a mesteremberség felett állónak tekintenek, aszerint a – fentebb vitatott – megkülönböztetés szerint, mely e körökben megszokássá vált. Az a művész vagy kézműves ugyanis, amelyik bármiféle „inspiráció” hatása alatt tevékenykedik, minden esetben csak profán személyiség; „inspiráltsága” által bár kétségtelenül jelzi, hogy bizonyos lehetőségeket magában hordoz, csakhogy e lehetőségek nem lettek tudatosítva. Pontosan ez az az eset, amit általánosságban és minden további nélkül a „géniusz” problematikájának nevezhetnénk; aki képtelen lévén kontrollálni saját lehetőségeit, csak mintegy véletlenszerű eredményeket ér el, miáltal helyt adhatunk annak a kijelentésnek, hogy az „inspiráció” némelykor éppenséggel hiányérzetként jelentkezik. Avégett, hogy ez utóbbi esete vizsgálat céljából közelebb kerüljön a másikhoz, vagyis ahhoz, ahol az igazi éberség megszerzettsége merül föl, fogadjuk el, hogy a mű, amely tudatosan vagy nem tudatosan, de annak a személynek a természetéből származik, aki megalkotta azt, soha nem keltheti a legkisebb mértékben sem a fáradságos vagy nehézkes erőkifejtés benyomását; az erőlködés ti. mindig valamiféle tökéletlenséget rejt magában, tehát egyfajta rendellenesség, míg ezzel ellentétben a tökéletes mű az alkotó természetével meglévő összhangból származik; ez az összhang közvetlenül és szükségszerűen rejti magában, hogy a mű pontosan arra a célra alkalmas, amire szánták.
Ha ezután kissé szigorúbban szeretnénk definiálni mindannak a hatáskörét, amit a mesterségeken keresztüli beavatásoknak nevezhetnénk, azt kellene mondanunk, hogy ezek tartoznak az ún. „kisebb misztériumok” kategóriájába, utalva ezzel arra, hogy itt történik meg a kimondottan emberi állapothoz tartozó lehetőségek kibontakoztatása; ez azonban nem végcélja a beavatásnak, hanem annak első és elkerülhetetlen fázisa. Tulajdonképpen szükségszerű is, hogy ez a kibontakoztatás teljes integritásában befejezett legyen, mégpedig abból a célból, hogy ezután lehetségessé váljon az emberi állapot meghaladása; ezen túlmenően talán magától értetődik, hogy az individuális különbözőségek, amelyekben a mesterségeken keresztül történő beavatások megtalálják támasztékukat, tökéletesen eltűnnek, és többé egyáltalán nem is jutnak szerephez. Mint ezt már máshol kifejtettük, a „kisebb misztériumok” – ahogyan azt a tradicionális tanítások hívják – a „primodiális állapot” (alapállás) helyreállításához vezetnek el; ha egyszer egy lény ebbe az állapotba elérkezett, mely még mindig az emberi individualitás birodalmába tartozik (de amely már a magasabb állapotokkal történő kommunikáció pontja), azok a különbözőségek, amelyek a különféle sajátos szerepeket szülték, eltűnnek, hiszen – vagy inkább pontosan azért, mert – mintegy azonosulnak forrásukkal. Ehhez a közös forráshoz pedig az ember oly módon juthat vissza, hogy teljes gazdagságában újra birtokba veszi mindazt, amit ez akár kifejezetten, akár bármilyen más módon magában rejt.
Ha most a tradicionális tanítások fényében tekintünk rá az emberiség történetére, figyelembe véve tehát a ciklikus törvényszerűségeket, azt kell látnunk, hogy kezdetben az ember összes exisztenciális állapotát birtokolta, és ezzel együtt természetesen az összes, ekkor még mindennemű szétkülönbözés előtt álló hivatásnak megfelelő lehetőséget is. A hivatások szétválása egy következő fázisnak az eredménye, jelölve, hogy ez az állapot már alacsonyabbrendű, mint a „primordiális állapot” (az alapállás), de amelyeknek mindazonáltal minden ember, már ameddig csak néhány meghatározott lehetőségről van szó, még mintegy spontán módon bármikor tudatára ébredhet. Az már csak egy nagyobb elsötétedés időszakában következik be, hogy ez a tudatosság elvész; ettől fogva beavatás szükséges ahhoz, hogy az ember újra megszerezze ezt a magasabb tudatosságot, illetve ezzel együtt az ezt magában foglaló megelőző állapotot; nos, tulajdonképpen ez a beavatás elsődleges és közvetlen célja. Ahhoz, hogy mindez lehetővé váljék, a beavatás egészen a helyreállítandó állapotig, mégpedig egészen a „primordiális állapotig” (az alapállásig) húzódó megszakítatlan „lánc” mentén, lépésről lépésre történő visszaemelkedést foglal magában; mindazonáltal nem áll meg itt, hiszen a „kisebb misztériumok” csak mintegy preparációi a „nagyobb misztériumok”-nak, vagyis annak az útnak, amely a fensőbb létállapotok (újra)birtokbavételét, az emberi eredőkön is túlemelkedést tűzi ki célul. Lényeges, hogy tulajdonképpen nem beszélhetünk valódi beavatásról, még a legalapvetőbb és legelemibb szinten sem ott, ahol nincs ún. „nem-emberi” (emberfeletti) beavatkozás, mely „spirituális influenciát” rendszerint a beavatási rituálé közvetíti. Ennek megfelelően nyilvánvalóan teljesen értelmetlen dolog a beavatás eredete után „történelmileg” kutatni – csakúgy, mint a mesterségek, a művészetek és a tudományok esetében is –, tekintettel mindezek tradicionális és „legitim” felfogására, mely szerint mindegyikük bár sokrétű, mindazonáltal csak másodrendű differenciációja és adaptációja a „primodiális állapot”-nak, jóllehet közvetlenül innen származik mindegyik. A „primordiális állapot” principiálisan tartalmazza mindegyikőjüket, ill. ez köti össze őket az exisztencialitás más rendjeivel, még azokkal is, amelyek magán az emberi állapoton túl fekszenek; ily módon szükségszerű, hogy egytől-egyig mindegyik, saját rangjának és mértékének megfelelően, ténylegesen csatlakozzon a Világegyetem Nagy Építőmestere tervének megvalósításához.
Fordította: Baranyi Tibor Imre