Az alapkifejezések (alapszavak) a görög nyelvből valók. A hit eredeti neve, a pistis, ami a latin nyelvben a fides. Ez a fogalom (kifejezés) nem abban az értelemben jelent hitet, mint ahogyan azt ma általában felfogják vagy elképzelik. Nem valaminek a meglétében való bizalmat jelent, hanem egy olyan transzcendentális bizonyosságot, amely az empirikus megismerés lehetőségein messze túlmutató szférákkal van összefüggésben.
Ez a transzcendentális bizonyosság intuitíve elővételezett. Olyan transzcendentális bizonyosság, amely intuitív elővételezésen alapszik. A fides, ami egyfelől ugyanezt jelenti, másfelől azonban nagyobb hangsúlyt kap benne egy bizonyos értelemben vett hűség, egyszerre jelent hitet és hűséget. Ez a két szó a magyarban is rokonságban van egymással. A transzcendentális bizonyosság értelmében: hit és hűség ahhoz a transzcendentalitáshoz, amely intuitíve és elővételezetten megjelenik.
Az a transzcendentális tudás, amely bizonyos értelemben evvel szembeállítható, a gnōsis. A gnōsis abban az értelemben, ahogyan ezt a kifejezést alkalmazni kell, egy transzcendentális megismerésen alapuló tudást jelent, amely megismerés közvetlen és szellemi tapasztaláson alapszik A megismerésnek szellemi, közvetlen tapasztalása van, a transzcendentalitásra vonatkozik és tudás természetű. A szembeállításnak is van bizonyos értelme, adott esetben ez meg is történt: egészen az alexandriai kortól napjainkig. A szembeállításnál lényegesebb, alapvetőbb az, hogy ezek fokozati különbségeket fejeznek ki, ha ezeket szembeállítjuk. A pistis melletti állásfoglalás a gnōsis melletti állásfoglalással csak akkor kerül ellentétbe, ha ezt a fokozatosságot, hierarchikus viszonyt, amelyben a gnōsis magasabb, valaki nem ismeri el. Minden időben akadtak olyan irányzatok, amelyek a pistist a gnōsis fölé helyezték, vagy legalábbis vele egyenrangúnak tekintették. A transzcendentális elővételezett bizonyosság nélkül szellemi megvalósítás nem képzelhető el. A helyes értelemben felfogott hit nélkül semmiféle magasabb realizáció nem képzelhető el, nem lehetséges, és ezen belül természetesen gnōsis sem lehetséges. Amikor azt mondjuk, hogy a gnōsis – lényegénél fogva – a pistis fölött áll, ezzel nem mondjuk ki azt, hogy minden pistist minden gnōsis felülmúl. Fogjuk fel úgy, hogy egy transzcendentális tartalommal kapcsolatban intuitíve felébred az elővételezett bizonyosság. A hit és hűség erejével jelenik meg ez a szellemi tartalom a lélekben. Ebből egy olyan folyamat indul meg, amely végül a gnōsis-t eredményezi: a transzcendentális–közvetlen–tapasztaló megismerésen alapuló tudást. Ez azonban lehetőséget teremt egy még magasabbra irányuló pistis kialakításához. Ez a pistis felül fogja múlni az alapját képező gnosztikus tapasztalást, ami szintén elővételezetten jelenik meg még magasabb transzcendenciákra irányulva, még hatalmasabb intuíció által igazoltan. Ez a pistis alapja lehet egy gnosztikus átélésnek. Lényegénél fogva a gnōsis felette áll a pistis-nek, de nem minden pistis-formációnak, mert lehetnek olyan pistis-fokozatok, amelyek a gnosztikus fokozatokat meghaladják.
A teljességet kifejező ábra, amely a szellemi megvalósításokkal van összefüggésben, a következőképpen néz ki:
A pistis kiindulópont a gnōsis és a prakhsis heroikē (= a heroikus aktivitás) felé, és van egy közvetlen összefüggése is a mágiával.
Pistis nélkül ez a három magasabb forma nem létezhet. A hit és a tudás mellett a hit és aktivitás kapcsolat is döntően fennáll, és az aktivitásnak főleg az a formája, amelyet mindig a legmagasabb rendűnek, a legteljesebbnek tekintettek. Ez a heroikus aktivitás, a lovagi út aktivitása, amely a harciasságot heroizmussá transzmutálta, és ez nem gondolható el a pistis által való megalapozottság nélkül, de nem képzelhető el a gnōsis-szal való összefüggés nélkül sem. Tudjuk, hogy a lovagrendeknek – bár döntően a prakhsis heroikē alapján éltek és működtek – a gnosztikus orientáltsága is mindig igen erős volt. Mindig erőteljesen kapcsolódtak valamilyen megismeréshez, szellemiséghez, a megismerés tekintetében is. A gnosztikus utakban mindig volt egy bizonyos heroikusan aktív attitűd, amely nélkül az elmélyedés a radikalitással nem lett volna keresztülvihető. A mágia (mageiā) mindegyiknek a betetőzése. Azokból a kvalitásokból alakul ki, amelyeket a prakhsis heroikē és a gnōsis jelez. Ezek szükségesek ahhoz, hogy a mágia megvalósulhasson. A pistisnek a tovább-fenntartott jelenléte és közvetlen kapcsolódása is nemcsak a prakhsis heroikē-n és a gnōsis-on keresztül – döntően szükséges a mágiához. A mágia két közvetlen alapja mellett a harmadikról is beszélhetünk, és mindegyik a pistis-ből nyílik meg. A pistis nem agnosztikus, sem nem antignosztikus belső magatartás. Noha nem a gnōsis jellemző rá, de az intuicíón keresztül minden pistisben van gnosztikus tartalom: ez különbözteti meg a közönséges értelemben vett (akár vallási) hittől. A közönséges vallási értelmű hit emocionalitás, nem intuíció van benne, hanem sejtés; nem megismerés van benne, hanem vélekedés, érzelmi töltöttsége van, és az igazi hithez igen kevés köze lehet. A „közönséges” nem egyszerűen az alacsonyrendűt jelenti, hiszen a vallási hit jelentős rétegei és szintjei ehhez a közönséges hithez kapcsolódnak. Nem ezekhez kellene kapcsolódnia a hitnek, hanem egészen más szinthez, ahhoz, amely a transzcendentális és elővételezett bizonyossággal van összefüggésben és egy intuícióban megragadott igazsághoz való hűségnek felel meg másfelől. A fidēs az igazságnak a fides-e, hűsége, fides veritatis. Ez az igazi hűség, az igazi hit, ami nem megismerés-mentes, és nem megismerés-ellenes. A hit nem racionalitás-ellenes, és még kevésbé nem intellektus-ellenes. Valamikor megkülönböztették a ratio discursivá-t, a következtető gondolkodáson alapuló értelmet és az intellectus intuitivus-t, a közvetlen intuitív szellemi megismerésen alapuló szellemi értelmet. Ezek közül a racionalitás sem lebecsülendő, hiszen minden tudati transzformáció a racionalitás transzformációjából indul ki, a hit (pistis) ereje által. Más a helyzet a racionalizmussal, mert ez szubracionális, azaz racionalitás alatti. Az armatúrája racionális eredetű, de az az indíték, amely a racionalizmus megteremtésére vagy fenntartására irányul – szubracionális tendenciákból táplálkozik. A racionalizmust a szellemi úton járó, szellemet kereső ember elutasítja magától. Nem a racionalitást, hanem a racionalizmust utasítja el, amely szerint a ratio discursivá-val a lét minden titka feltárható, és ami nem tárható fel – az egyszerűen nem létezik a racionalizmus szemszögéből. Ha csak két szellemi lehetőség lenne, racionalizmus és irracionalizmus, akkor szellemi szempontból az irracionalizmus mellett kellene állást foglalnunk. De nemcsak két irány van, s maga az irracionalizmus is legalább kétféle lehet. Van olyan irracionalizmus, ami racionalizmus alatti, és van olyan, ami magasan a racionalitás fölött van. Éppen ezért lehet és kell sub- vagy infraracionalizmusról beszélni az irracionalizmuson belül, és ugyanekkor szupra-racionalizmusról is, amely szintén az irracionalizmusnak egyik változata, de a racionalitás felett áll. Mind a pistis, mind a gnōsis lényegileg racionalitás feletti – irracionálisak a racionalitásfelettiség értelmében. A racionális és discursiv gondolkodás nem tudja megragadni a transzcendentális tartalmakat. Értéke abban van, hogy transzmutálható, de nem úgy, hogy a discursiv gondolkodás végül is discursivitás felettivé alakul, hanem úgy, hogy a gondolkodás intenzitása megnő. Ahogy Scaligero kifejezte: lehet valamit olyan állhatatosan gondolni, hogy e gondolásban magának a gondolkodásnak a discursivitása megszűnik és meghaladottá válik. Nem a discursivitás alakul át intuitív intellektualitássá, hanem a megismerő gondolkodás intenzitása szünteti meg annak discursiv és racionális alapjellegét. A racionalitásból kell kiindulni, de racionalitás-feletti irányba kell haladni. A racionalitásfelettiség összefügg a pistis-szel, és még magasabb fokon összefügg a gnōsis-szal. Másfelől összefügg a prakhsis heroikē-vel. Például a harciasság heroizmussá való transzmutálása tekintetében messzemenően nem közömbös, hogy a mentális funkciók milyen nívón állnak a racionalitás és irracionalitás vonatkozásában. A közönséges hit – vagyis az emocionalitás – és a racionalitás keretei között a harciasság nem transzmutálható heroizmussá. Egy lovag végképp nem lehet racionalista, de nem lehet a racionalitás szintjén megmaradó sem, hanem önmagát hit révén arra a szintre kell transzformálnia, amely szint egyenrangú a gnōsis-szal, és amely önmagát a végső határhelyzetek átélési lehetőségei felé fordítja. A mágia minden átalakult és átalakított szellemi kvalitást egységesít. A mágia a létben működő legnagyobb hatalom; az, amely magát a létet is áthatja; és teremti, fenntartja és megőrzi a létezők sokféleségét. A mágia a legteljesebb hatalom és uralom; mélységesen gnosztikus minden fajtája; minden igazi mágia teljesen áthatott a gnōsis-tól. Annyira áthatott, hogy a mágia gnosztikus foka a gnōsis-t is meghaladja, mint ahogyan a mágia a prakhsis heroikē-t is olyan intenzitásban tartja, amely meghaladja annak heroikus fokát. A mágia teljességénél magasabb szellemi lehetőség nincs. A mágiának visszaható ereje is van. Minden gnōsis-ban és heroikus prakhsisban működik magicitás, sőt minden pistis aktusnak van mágikus töltöttsége. Semmiféle akaratlagos transzmutáció nem gondolható el a mágikus töltöttség valamilyen foka nélkül. Amikor realizációról beszélünk, akkor önmagunkat – vagy önmagamat – végső önmagamhoz vezetem vissza. Ez a végső önmagam az Alany, ami egyedüli és egyetlen, mert az egész létnek csak egyetlen Alanya van. A lét tudati lét, és a tudati lét egyetlen Alanya a tudati lét középpontja, ami egyben a tudati lét uraltsága – sőt, maga az egész tudati lét. Ehhez a fokozathoz önmagamat önmagam személyiségéből, önmagam alanyiságába kell visszavezetnem. Ez a megvalósítás döntő módon összefügg a tudatossággal, akaratlagossággal, szabadsággal, hatalommal és uralommal. A megvalósítás mágikus természetű, de ugyanakkor gnosztikus és heroikus természetű is, és ebben a pistis-nek döntő, kiinduló, kiindító szerepe van. Nemcsak az elindulásnál van szükség pistis-re, hanem az út folyamán a legvégső megvalósítás (fokozaton túli) fokozatáig minden szinten szükség van valamiféle pistis-re. Az absolutió-ig minden fokozatit meghalad a következő fokozat, és ehhez csak akkor tudok kapcsolódni, ha az elővételezett intuitív bizonyosság – a következő fokozat elővételezett bizonyossága – már megvan bennem. A pistis kapcsolat (egy megvalósult, aktuális folyamat körén belül) egy olyan állapottal, amit még nem értem el, de aminek a valósága a bizonyosság erejével elővételezetten megvan, és ez az anticipáció intuitív természetű. Akkor érvényes ez, ha az intuíción valódi intuíciót értünk, vagyis éppen egy állapotokat túlhaladó transzcendáló állapotba közvetlenül behatoló megismerést. Abból az állapotból, amibe a megismerés behatol, extrahál valamit, és azt megjeleníti egy alacsonyabb fokozaton. Pistis nélkül nem lehetne benső transzmutációt végezni, mert nem lennének meghaladható fokozatok. A pistis magas szinten is lecsökkenhet annyira, hogy nem lesz többé a továbbjutásra lehetőség. A pistisnek meg kell lennie a kiindulás előtt, és csak a legvégső befejezés, az absolutio határán szűnik meg, mindaddig van pistis. Abban az értelemben van, hogy a gnōsis mindig meghaladja a pistist. Az adott pistis fokozathoz tartozó gnosztikus fokozat mindig magasabb, és az ehhez tartozó prakhsis heroikē fokozat is, nem is beszélve a mágikus fokozatról – mindig magasabb, de a pistisnek végig jelen kell lennie, mert nélküle nem lehetséges a továbblépés. A pistis a továbbhaladás alapja. A realizáció-képtelenség mindig pistis-hiányra vezethető vissza elsősorban, de ez nem abszolút pistis-hiány, hanem a pistis-nek egy olyan lecsökkentsége, amely már – éppen a megvalósítás tekintetében – nem minősülhet pistis-nek. Egy realizációs folyamat (a gnosztikus erők hiánya vagy a praxiserők hiánya, vagy a mágikus affinitás jelenlétének teljes hiánya miatt is) leállhat. Ezek hátterében a pistis-lecsökkentség mindig megtalálható. Aki nem hisz valamiben a transzcendentális bizonyosság értelmében (tehát nem a közönséges hit értelmében), az a célját nem tudja elérni. Ha a pistis jelen van, akkor sem biztos, hogy eléri, de elérheti. Teljes realizáció-képtelenség nincs, elvileg minden létező visszavezetheti önmagát önnön középpontjába, és a lét középpontjába. Ez a szint a potencialitás értelmében van meg minden létezőben, de emellett a lehetőségeknek hierarchiája is van. A potencialitásnak más fokozatai is vannak. Van egy sokkal közvetlenebb potencialitás, amit possibilitásnak nevezünk. Ez azokat a lehetőségeket jelenti, amelyek aktuálissá tehetők. Van egy még szorosabb értelemben vett potencialitás is, a virtualitás, az erő szerinti jelenlét, vagyis a közvetlen aktualizáció előtti fokozat. Ez sem biztos, hogy aktuálissá válik, de itt a lehetőség már rendkívül nagyfokú. Legelső és legvégső fokon minden létező realizációképes, megvan benne a realizáció potencialitása, azonban csak igen kevés létezőben van meg a végső realizációnak a possibilitása, és még sokkal kevesebben a virtualitása. Rögtön belép ugyanis a lehetőségek hierarchiája, ami azt jelenti, hogy a létezők nem azonos eséllyel törekedhetnek a megvalósításra. A törekvés intenzitása az akarat kérdése, viszont az akarat megléte olyan akaratiságokra vezethető vissza, amelyek a megvalósításra készülő személy közvetlen hatókörén kívül esnek. Ha a személy akar, akkor emelkedik is, csak általában nem tud eljutni addig, hogy igazán akarja, amit akarnia kellene. A lényeg mindig az, hogy valaminek a hiánya, háttérbe szorultsága, a nem teljes kibontakoztatottsága az akadály. Ha a pistis-nek a létrejötte akadályozott, akkor – legalábbis amíg ez fennáll – az önmegvalósítás (önvisszavezetés) nem lehetséges. Az lehet, hogy a pistis később fel fog ébredni, és akkor ennek a lehetősége ismét visszatér, addig azonban közvetlen megvalósítás nincs. Összefoglalva: a pistis és a gnōsis szembeállítható, ha egyenrangúságukat feltételezzük, vagy ha a pistist a gnōsis fölé akarjuk emelni. Az ellentétről nem lehet beszélni abban az esetben, ha tényleges megvalósítási útról van szó, mert ekkor a pistis készíti elő a gnōsis-t. A gnōsis minden szellemi tradícióban megjelenik, és nem is lehetséges szellemi tradíció gnōsis nélkül. A kereszténységnek is volt gnosztikus szintje, számos gnosztikus iskolával. Ezeket az iskolákat, amelyek egyszersmind a kereszténység ezotériahordozó rétegének voltak tekinthetők – sajnálatos módon az exotériá-t (a külsőt a belsővel szemben) képviselő kereszténység önmagából szinte teljesen kiirtotta. Ez máshol nem fordult elő, mert például az iszlámon belül a szufizmus az iszlám gnōsis legfontosabb formáját jelenti. Az iszlám ún. hivatalos vonalai gyakran szembekerülnek és -kerültek a gnōsis-szal, a szufizmussal, de sohasem olyan erővel, radikalitással és agresszivitással, hogy a szufizmust kiiktatták volna. Igaz, hogy amikor a szufizmushoz közelálló Halladzs kijelentette, hogy „Én vagyok Allah", akkor kivégezték, de a gnōsis-t azért nem irtották ki. Semmilyen irányzatban nem volt soha olyan törekvés, amely a szufizmus teljes megsemmisítésére irányult volna. Háttérbe szorítások voltak, de ezek sem voltak túl erősek, és például az izmaelita irányzat körén belül – amely a síita irányzat egyik elágazása – létrejött és megvalósult egy sajátos perzsa szufizmus, amely az izmaelita lovagrendeknek is szellemi alapja volt. Látható, hogy a lovagi (prakhsis heroikē) irányzat, a gnōsis, a szufizmus és az iszlám békésen megélt egymás mellett.
Megmaradhatott a gnōsis – bár az idők folyamán háttérbe szorult, mint minden igazán magas színvonalú szellemi irányzat –, de a kiirtásáról szó sem volt. Nyilvánvaló, hogy a gnōsis a hinduizmuson, a buddhizmuson és egyéb, pl. taoisztikus irányzatokon belül szintén megvolt, és nemhogy nem irtották ki ezeket a fokozatokat, de teljes mértékben áthatották az exotériát. Az ezotéria-hordozó szintek uralták (és uralják ma is) az exotéria-hordozó szinteket. Nagyon szomorú, hogy Nyugaton, és kihatásaiban Európában is a kereszténység saját keresztény gnōsis-át megszüntette. Ennek a gnōsis-nak kellett volna áthatnia az exotéria-hordozó egyházat, és ebben az esetben nyilvánvaló, hogy az egyház sokkal jobban meg tudta volna önmagát valósítani, mint ahogyan megvalósította. Ettől függetlenül az exotérikus kereszténységnek a kulturális hatása felmérhetetlenül nagy és értékes volt (értékes ma is, ami ebből még él), de egy gnosztikus háttérrel sokkal tovább ellen tudott volna állni az egyházban (egyházon belül és kívül) megjelenő destruáló erőknek. Valószínű, hogy a jelenkorban teljes mértékben már nem tudott volna ellenállni azoknak a felbomlasztó erőknek, amelyek mindenütt a legsötétebb értelemben vett meghatározóként jelentek meg. E század második felétől a keleti és még közvetlenül tradicionális befolyás alatt álló kultúrák körében is a legnagyobb mérvű alászállás, le- és felbomlás, szétesés mutatkozik. Valószínű, hogy az ezredfordulóra Kelet semmivel sem lesz kitüntetettebb helyzetben szellemi értelemben, mint Nyugat, sőt, még az is elképzelhető, hogy Nyugaton határozottabb csírák fognak létrejönni egy új szellemi éra irányába mutatva.