A világot létesítő erők három formában nyilatkoznak meg: teremtői formában, a létállapotokat megőrző formában, és azokban a formákban, amelyek a létállapotokat megszüntetik, felbomlasztják vagy átvezetik valamiféle más állapotba. A hindu tradíció ezt az első verziót Brahmával, a második verziót Viśnuval, a harmadik verziót pedig Śivával hozza összefüggésbe. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy mindazok a megszűnések, felbomlasztások, mintegy a teremtés visszavezetései valamilyen más állapotokba, amelyek nem egy vertikummal szimbolizálható vonal mentén jönnek létre, azok szintén Viśnu nevéhez kapcsolódnak. A vertikum szimbólumának értelmében történő megszűnés és megújítás az, ami a śivai princípiummal függ össze.
A tradicionális létszemlélet akkor, amikor a világban működő folyamatokról beszél, az evolucionizmus helyett egy sajátos értelemben vett involucionizmus álláspontjára helyezkedik. Vagyis arra az involucionisztikus és deszcenzionális álláspontra, amely szerint az önmagukat nem uraló létformák, létesülésük és fennmaradásuk során, fokozatosan átmennek egy proporcionális involúcióba, nem zuhanásba, hanem egy süllyedésbe, egy fokozatos alászállásba, amely alászállásban az amúgy is lecsökkenő autonóm szellemi erők még fokozottabban lecsökkenőkké válnak. Az uralom, amely voltaképpen kezdetben sem volt meg az ezekhez kapcsolódó állapotokban, itt még inkább és mindjobban elvész.
A tradicionális szemlélet az evolucionizmus helyett az involucionizmust fogadja el, és nem a fejlődést, hanem inkább az alászállást tételezi a létező formákkal kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy az emelkedést, ha a fejlődésen emelkedést értünk, természetesen a hagyományos spirituális és metafizikai szemlélet elfogadja, sőt, ezt igenli, ezt követeli meg, emellett foglal állást, és ennek a lehetőségét is kimondja, de az emelkedést akkor tartja lehetségesnek, ha ez akaratlagos, tudatos, és ha nagymértékben – még ha relatíve is – szabad. Tehát csak a szabadság, az akaratlagosság és a tudatosság vezethet be olyan irányú szellemi mozgásokat, amelyek megfelelnek egy emelkedésnek, és ebben az esetben – ha valaki a kifejezéshez nagyon ragaszkodik – a fejlődésnek is. Azok az állapotok azonban, amelyek nem uralkodnak önmaguk felett, vagyis azok az állapotok – itt az állapotokat nagyon tág értelemben értjük: ezek lehetnek lények, emberek, funkciók, szorosabb értelemben vett állapotok –, amelyek lehetővé teszik azt, hogy más erők, esetleg alacsonyabb rendű erők, körülményekből származó erők determinálják, tehát ezek az állapotok, létformák, létverziók voltaképpen és fokozatosan sokkal inkább hanyatlással jellemezhető folyamatban vannak, mint fejlődésben.
Tehát a tradicionális létszemlélet nem azért involucionista, mert az involúciót helyesli, hanem azért involucionista, mert ezt állapítja meg. Egyáltalán nem az involúciót helyesli, de ezt konstatálja. Ezt konstatálja minden olyan esetben, amikor folyamatokat vizsgál magasabb szempontok szerint, nagy perspektívában, távlatokban vizsgálja a folyamatokat, és ezekből a távlatokból és szellemi princípiumokból nézve sem a történelemben, sem a biologikumban és semmiféle más területen nem tapasztalható az, amit fejlődésnek szoktak nevezni. Még kevésbé tapasztalható az, amit egy fejlődési törvényen alapulónak szokás felfogni. Tehát a fejlődési törvényt még határozottabban elutasítja ez a szemlélet, mint a fejlődés esetleges, noha voltaképpen meg nem nyilvánuló tényét. Mindaz, ami az esetlegesség körébe, és mindaz, ami a szükségszerűségek vagy törvényszerűségek körébe tartozik, továbbá ezeknek bármiféle elegyedése, hosszú távon csakis a süllyedéssel kerülhet valóban kapcsolatba, és csakis süllyedési folyamatba mehet át. Mert ami szükségszerű és esetleges, az sem nem akaratlagos, sem nem tudatos, sem nem szabad.
Tehát semmiféle létformát, respektíve az ember létformáját, sem az ember tudatállapotait nem lehet fejleszteni, tehát nem lehet olyan fejlődés, amelyben az embert fejlesztik, hanem csakis olyan állapotokról van és lehet szó ebben az esetben, amely ha nem uralt, ha nem tudatos, ha nem akaratlagos, ha nem szabad, akkor az tulajdonképpen megfelel egy süllyedésnek.
A létben működnek olyan erők, amelyeknek az eredetét sokkal közvetlenebbül vagy kevésbé közvetetten, mint általában a létezők bármilyen megnyilvánulását, csakis egy végső centralitásra lehet visszavezetni. Tudjuk, hogy vannak olyan léterők, amelyek a pusztítással, pusztulással, felbomlással, megszűnéssel állnak kapcsolatban, részben a horizontalitással, részben pedig a vertikummal szimbolizálható megszűnésekkel. Ha a lét és a tudat egységével, s ha a lét és a tudat alapvető kérdéseivel foglalkozunk, akkor olyan ősi hagyományokhoz kell fordulnunk, hogy megbízható eligazítást kapjunk, amely ősi hagyományok maguk köré az idők folyamán mintegy vallásokat hoztak létre. A vallások a mi felfogásunk szerint a tradíciók köré és alá kialakított szellemi formák, olyan szellemi formák, amelyek kultúrateremtőek, amelyek a benső kultuszokon keresztül külső kultúrát hoznak létre, amelyek saját rítusaikon és liturgiáikon keresztül az életnek egy olyan benső struktúráját vázolják fel, amely részben paradigmatikusan, részben pedig eleven hatóerőként és rendező elvként működhet az egyes ember és a szellemileg még áthatott, az univerzalitást még kifejező civilizációk életében. Tehát a kultúrákat vallások teremtik, a vallásokat pedig spirituális és metafizikai tradíciók.
A spirituális és metafizikai tradíciók megállapítják, első-, másod-, harmad- és többedrendű doktrínáikban és doktrínáikból ez is deriválható, ahol ez explicite nem nyilvánul meg, hogy sajátos felbomlasztó erők működnek a világban. A tradíciók mindegyike érvényes tradíció. A tradíciók mindegyike a tradicionalitás betetőzése valamilyen szempontból. Tehát minden tradíció, mint a primordiális és kimondhatatlan szupertradíció egy-egy megnyilvánulási formája, a tradíció csúcspontja, csak más-más szempontból. Éppen ezért, ha megfelelően akarunk orientálódni, akkor nem rögzülhetünk egy tradíció mellett, hanem valamennyi tradíciót fel kell keresnünk, és egy adott szempontból ki kell domborítanunk esetleg egy bizonyos tradíciót. Például a nem közvetlenül metafizikai, hanem már kozmologikus, de a metafizikával még erősen összefüggő ciklicitási elvekkel kapcsolatban leghelyesebb, ha a hindu és buddhista tradíciókhoz fordulunk, tekintettel arra, hogy a kozmológiai ciklustanok itt a legalaposabbak, a legrészletesebbek és a legnagyobb nyomatékot ezekben a tradíciókban találjuk meg e tekintetben. Más esetekben például nem ciklicitással, nem kozmológiával kapcsolatban más tradicionális formákhoz kell elsősorban nyúlnunk. Ha azonban a ciklusokkal foglalkozunk, hiszen az emberi involúcióval és a felbomlás erőivel legszorosabban ezek a ciklicitási tanok hozhatók összefüggésbe, akkor valóban ezekhez kell fordulnunk, hiszen itt találjuk meg a legkidolgozottabb képet arról, hogy voltaképpen mi megy végbe.
A görög hagyományos szemléletben is, Hésiodosnál egy alászállás van, ennek a leírásával találkozunk, egy Aranykoron, Ezüstkoron, Érckoron és Vaskoron át egy süllyedést ábrázol és a Vaskor felel meg a jelenlegi kornak. Hasonlóképpen a hindu tradícióban beszélhetünk Kŗţa vagy Satya-yugáról – ez felel meg az Aranykornak, Trētā-yugáról – ez felel meg az Ezüstkornak, Dvāpara-yugáról – ez felel meg az Érckornak, és végül a Vaskornak a Kali-yuga, a sötét korszak megfelelője. A sötét korszak alapvető jellemvonása az, hogy az ember saját eredettudatáról fokozatosan leválik, vagyis fokozatosan elveszti saját eredetének a metafizikai tudatát. Nem az elméleti tudatát veszíti el, hanem egy esszenciális kapcsolatot veszít el, ez számolódik fel, akár megtartja elméletileg egyébként ezt, akár nem. Ugyanis, ha valaki ideologikusan tudja azt, hogy az eredete transzcendentális, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ennek a tudásnak élő értelemben a birtokosa lenne. Természetesen hogyha szélsőségessé válik ez az elválás a saját eredettudattól, akkor ez magával hozza ennek a teoretikus szintű elveszítését és megtagadását is. Vagyis azok az elméletek, azok az ideológiák, amelyek antitranszcendentális beállítottságúak, tulajdonképpen szellemi vakságot fejeznek ki, a saját eredetnek az át nem látását, ugyanis minden olyan szemlélet, amely ezzel szembehelyezkedik, előfeltételezi, hogy ez az állapot a tapasztalásban már nem játszik többé szerepet.
A sötét korszak azonban nemcsak egy involúciós és hanyatlási időszak, hanem olyan időszak, mint egyébként minden történeti és történetfeletti ciklus, amelyben különböző erők, léterők, tudati erők – ugyanarról beszélünk mindkét esetben, csak más oldalról közelítünk – mintegy dramatikusan csapnak össze. Tehát mindig vannak olyan erők, amelyek a sötétséget képviselik. Ezt a különböző hagyományok a felbomlás, felbomlasztás vagy feloldás ellenistenségeinek nevezték. Ezeknek nevet is adtak, pl.: Set vagy Śiva, és sok más felbomlási ellenistenség van. A hindu tradícióban tulajdonképpen a māyā princípiumnak egy alsó aspektusa és az ezt reprezentáló Mudēvi felel meg ennek.
A felbomlás ellenistenségeivel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy ezeket felbomlasztói és feloldó aspektusukban úgy kell tekinteni, mint bizonyos erőket ‚in aliō’: tehát a másban. Nem úgy kell tekinteni őket, hogy ‚in se’ mit jelentenek: önmagukban mit jelentenek, mert akkor ezek nem önmagukban feloldó ellenistenségek, hanem akkor feloldó ellenistenségek, amikor például az emberi tudatban egy princípium reprezentánsaként megjelennek, de nemcsak felmutatják magukat, hanem aktívan működnek. Tehát nem lehet abból kiindulni, hogy Set önmagában milyen, hanem a Set princípium az emberi tudatban megnyilvánulva minek felel meg.
Miután az ember önmagát emberi személyiségén túl és saját alanyiságában nem tudja a lét centrumaként, teremtőként, hanem csak teremtményként felfogni, benne ezek az erők ténylegesen megnyilvánulnak, akár a lényszerűség erejével is. Tehát a sátán, az ördög ezen a szinten mint lény jelenik meg, valóságos lényként. Hogy egy másik pontból nem valóságos lény? Egy bizonyos pontból valóságos lény. Az objektivitást nem lehet abszolutizálni. Mi mindig azt mondjuk, hogy szellemi értelemben is, anyagi értelemben is, mindenféle értelemben van objektív realitás. Az objektív realitás azonban nem jelent tudattól független objektív realitást sem anyagi, sem szellemi értelemben.
Egyféle rálátásban lény, egy más rálátásban nem lény, és van egy olyan realitás, amelyben meg sem mutatkozik, és ez a legveszélyesebb. A sötét korszak olyan involúciós állapot, amelyben az ember átéli a disztanciáltságot, és a kreatúra másként éli át a disztanciáltságot, mint a kreátor. A kreátorban a disztanciált mindig ugyanaz, mint a nem-disztanciált. A kreatúrában azonban a disztanciáltság valóban és kizárólagosan disztanciáltságot jelent. Itt az eltávolítottság kizárólagos eltávolítottságot jelent. A teremtőnél az eltávolítottság megegyezik a nem-eltávolítottsággal, a teremtettnél nem egyezik meg. A teremtettben a szembefordítottság csak szembefordítottság és semmi más. A teremtőben a szembefordítottság nem-szembefordítottság egyszersmind. Tehát a teremtett lény az, aki ugyanis nem ismeri fel önmagában a teremtő potencialitását, viszont átéli ezeket az elválasztottságokat, ám ha még mélyebbre süllyed, akkor már nem tapasztalja ezeket sem, de ezek tovább működnek benne, és ilyenkor válik igazán végzetessé, amikor ezt nem tapasztalja már, mert az elhomályosodás benne olyan mérvű, hogy tulajdonképpen sem elválasztottság-tudata, sem egység-tudata nincs már, elválasztottságban van, de már elválasztottság-tudata sincs, mert nem éli át azt, hogy mitől lenne elválasztva. Átéli a magárahagyatottságot, átéli létének szenvedés-teljességét és kietlenségét, de a voltaképpeni összefüggéseket nem is érzi, érteni még kevésbé érti, csak pusztán átélő. Átélő, de nem a lényeg átélője, hanem a lényeg hiányának az átélője, de a lényeg hiányának sem mint hiánynak az átélője, hanem egyszerűen mintegy belebambulva a létbe tapasztalja azokat az állapotokat, amelyek benne és kívüle működnek; az igazi koherencia tudata nélkül.
Azok az erők, amelyeket a sötétség erőinek nevezünk, nyilvánvalóan valamilyen szempontból, valamilyen léten túli abszolút szempontból nem a sötétség erői. A léten túli szempontban nincs fény és nincs sötétség. A létezők felé azonban van fény és van sötétség. És vannak a sötétségnek erői és vannak a felbomlasztásnak, feloldásnak szintén erői. Ezek az erők, amennyiben egy bizonyos felismerésben megnyilvánulnak, mindig kétarcúságot mutatnak, hiszen magában a felbomlásban magasrendű spirituális pozitívumok is, meg ezeknek az ellenkezői is működnek. Mindig azt kell vizsgálni, hogy tulajdonképpen egy bizonyos állapotból nézve minek a túlsúlya állapítható meg, tehát a pozitívumok vagy a negatívumok túlsúlya. Az pedig döntően attól függ, hogy az átélő milyen szellemi autonómiának a birtokában van. Ha magasrendű autonómiának a birtokában magas fokon tudja önmagát felfogni, akkor számára a pozitívumok sokkal mélyebbek és könnyebben megragadhatóak. Ha ennek a hiányában van, akkor a negatívumok kerülnek túlsúlyba. Ha még inkább a hiányában van, akkor nem tud megállapítani semmit, de a negatívumok még inkább túlsúlyban vannak. Tehát a feloldásban, megszűnésben kétségtelenül ott vannak pozitív szellemi erők is, de miután a megszüntető erők egy szellemi hanyatlás korszakában sokkal erőteljesebbek és magukkal ragadóbbak, mint a megtartó erők, ezért a megszüntető erőknek a veszélyessége sokkal nagyobb fokúvá válik. Minél kiszolgáltatottabb egy léthelyzet, annál nagyobb veszélyt jelentenek a feloldó erők. Annál kevesebb a feloldó erőkben a pozitívum, annál kevésbé mutatják ezt az arculatukat, annál inkább mutatják a negatív arculatukat, vagyis a feloldásnak, feloldódásnak, feloldatásnak annál inkább ki lesz téve az, aki ezekkel az erőkkel kapcsolatba kerül, márpedig valamilyen mértékben és értelemben mindenki kapcsolatba kerül. Minden és mindenki, a külvilágban és benső világban és minden világban és mindenféle szempontból kapcsolatba kerül, és minél inkább kiszolgáltatottá válik a világban, ezek a feloldó erők annál negatívabb erőknek minősülnek.
A sötét korszak nemcsak a sötét erők elhatalmasodásának a korszaka, hanem az a korszak is, amelyben a feloldó erők negatív aspektusa egyre inkább előtérbe kerül. Egyre inkább negatívvá válik, egyre inkább annak a ténylegesen tudatkioltó arculata kerül előtérbe.
Az autonóm szellemi hatalom, amely birtokba veszi a feloldás erejét, a sötétséget is fel tudja oldani ezekkel az erőkkel. Śiva a hindu tradícióban nem csupán a megszüntetés és a renováció istensége, hanem tulajdonképpen Śiva a yōga ura. A megvalósítási ösvények ura: Yōgēsvara. Tehát a feloldás erőit a negatívumok oldására is fel lehet használni, de ehhez a szellemi hatalom és uralom autonóm jelenlétére van szükség. Ha ez nincs meg, akkor a feloldás egyre sötétebb képben jelentkezik, sötétebb erőként működik, az ember egyre kiszolgáltatottabbá válik, és tulajdonképpen minden feloldódás – ha a feloldódást nem a feloldó maga hajtja végre, akkor – tudatkioltó jellegű. Minél inkább történnek a dolgok az emberrel és nem ő maga a saját történésének az irányítója, annál inkább egy destrukciós erő martalékává válik. Erre azt válaszolhatná valaki, hogy az embernek nem saját magának kell uralnia saját létét, hanem tulajdonképpen Istennek vagy Krisztusnak. Vizsgáljuk meg ezt a szemléletet a tradicionális szellemiség szempontjából. Mit jelent ez? Ha azt mondjuk, hogy nem én, hanem a Krisztus énbennem, akkor ez mit jelent valójában? Ez azt jelenti, hogy nem én személyiségként, hanem én Krisztus-Énként. Ez a voltaképpeni exegetikai forma. Ez teljesen eligazító lehet. Ha valaki azt mondja, hogy nem akarom többé uralni a sorsomat, hanem át akarom adni Istennek, hogy ő uralja, ez egy bizonyos értelmezésben egy szakrális kijelentés. Egy másik lehetséges értelmezésben, ami felületi szempontból csak árnyalatnyira tér el az előbbitől, szélsőséges herezis és blaszfémia. Ha ugyanis Istent nem önmagamban keresem, akkor végtelen személyen-túliságomban találom meg, mint a lét alanyát. Nem őt mint a lét alanyát, hanem önmagamat, mint a lét alanyát. Amit kint találok meg, ami nem én vagyok, az tárgy. Akkor is tárgy, ha szellem. Nyelvtanilag mondhatom a közönséges szóhasználatban, hogy ott van egy alany, azonban metafizikai értelemben az alanyt nem vonatkoztathatom másra, csak önmagamra. De személyes önmagam nem felel meg ennek az alanyiságnak, hiszen személyes alanyiságom rendkívül szűk határok között mozog. Alanyi alanyiságom azonban egészen más. Hol keressem tehát Istent, ha nem az alanyiságban? Ha Isten a végtelen alany, akkor hol találom meg? Egy szellemi térben kint, egy eszmei térben kint vagy bent, de másként? Ugyanazt jelenti. Isten nem lehet a lét legnagyobb tárgya, eszmeileg legnagyobb tárgya, a legmonumentálisabb láthatatlan tárgy. Ugyanis minden személy tárgy. Minden tárgy, ami nem én magam vagyok.
A helyes értelemben vett alázat, az azt jelenti, hogy az ember önmagát teremtményi, személyi, individuálisan és perszonálisan emberi mivoltában nem azért alázatos, mert derék dolog alázatosnak lenni, hanem mert ebben a korlátozott formában nyilván nem lehet a lét középpontja. A helyesen értelmezett alázat nem azért alázatos, mert az alázatban önmagában van egy dignitás, ami megalázkodik, de rejtetten egy értéket hordoz, hanem egyszerűen azért, mert a személy számára az az állapot, amit nem birtokol, az nem vindikálható.
A hetherotheizmus képviseli lényegében az előzőeket. Ezt is vizsgálni kell. Isten egészen más, mondhatja egy theológiai szemlélet. Ez is nagyon sok mindent rejthet magában. Isten egészen más, mint a teremtmény. Ez biztos. De vajon ez az egészen más azt jelenti-e, hogy Isten teljesen más, mint én magam első és végső alanyiságomban? Erre nem mondhatom azt, hogy egészen más, mert akkor Istent tulajdonképpen nem Istenként fogom fel. Önmagam – és ez a tradicionális szemléletnek egy alapvető konzekvenciája – számára meg kell határoznom, hogy kreatúra vagyok-e, teremtmény, vagy pedig nem. És erre a tradicionális válasz a következő: én mint személy, mint ember egyértelműen és feltétlenül teremtmény vagyok, kreatúra vagyok. Ugyanekkor potenciálisan kreátor. Személyként nem, egyénként nem, de mint alany-hordozó, mint az alanyi tudat hordozója potenciálisan kreátor vagyok. Aktuálisan kreatúra, potenciálisan kreátor. Ha visszavezetem magam a tudat középpontjába, nem csinálok magamból valamit; vagyis a lét középpontjába, vagyis önmagam középpontjába. Ez ugyanazt jelenti. És ez túl van minden személyességen, minden emberi individualitáson, minden perszonálison, minden kreatúra létformán, ha ez a visszavezetés megtörténik. Akkor ott vagyok abban, amit sohasem hagytam el. Ez egy paradox megfogalmazás. Akkor visszakerülök oda, amit soha el sem hagytam.
A tradicionális létszemlélet ebben az értelemben fogja fel az ember emberhez való viszonyát, az embernek a világhoz való viszonyát, az embernek és a világnak Istenhez való viszonyát.
Ugyanekkor a felbomlást elsősorban azzal hozza összefüggésbe, hogy az ember eltávolodik Istentől, vagyis eltávolodik önmagától, vagyis eltávolodik a szellemtől, vagyis eltávolodik a fénytől. Eltávolodik saját eredettudatától. Eltávolodik attól, hogy ő mi volt, személyes volta pedig honnan jött. Ez az eltávolodás azonban nem egy ártatlan eltávolodás, hanem olyan, amit jelképesen a lét megmérgeződésének nevezhetünk. A lét ‚in sē’: nincs megmérgezve, a lét ‚in aliō’ azonban meg van mérgezve, méghozzá halálosan. És ez a valóság. Valóság, hiszen felhívtam már másutt arra a figyelmet, hogy az illúzió és a realitás, az nem ellentmondó fogalompár, hiszen maga a világ: ‚realitās illusōria’, illuzórikus valóság. Valóság, mélyen és végtelenül valóság és végtelenül illúzió – teljesen egyszerre. Vagyis varázslat. A varázslatban vagy elvarázsolt valaki, vagy varázsló. Vannak átmeneti állapotok, de tulajdonképpen csak ez a két igazi lehetőség áll fenn. Az elvarázsoltság lehet mélyebb és még mélyebb és még inkább elvarázsolt. Az elvarázsoltság azonban elvarázsoltság, a varázslói állapot viszont nem elvarázsoltság. Csak az elvarázsoltak szempontjából tűnhet akár a varázsló is elvarázsoltnak, a varázslói tudat szempontjából azonban a varázsló – a maga lényege szerint – nem elvarázsolt.
A lét varázslatában joggal beszélhetünk a lét megmérgezettségéről. A lét megmérgezettsége, narkotizáltsága mindig sokkal többet jelent, mint egyszerűen azt, hogy valamit elvesznek valakitől. A sötétség mindig többet jelent, mint a fény hiányát. Hamvas sokszor hivatkozik Baderre, aki a sötétséget nem egyszerűen a fény hiányaként, hanem horror lūcisként vagy terror lūcisként, a fénytől való rettegésként ragadja meg. Ez mindig több, mint a fény hiánya. A fény hiánya is, de ennél mindig több. A fekete mindig több, mint egyszerűen valamilyen színtelen elnyelése a fénynek. A fekete mindig valamilyen aktív hatalom, és mindig színként jelenik meg annak ellenére, hogy a nem-színek körébe tartozó szín. És maga a sötétség, amely nem fogadja be a fényt, biblikus értelemben is. Mit tesz a sötétség? A sötétség elnyeli a fényt, tehát úgy gondolhatnók, hogy befogadja, de nem. Nem fogadja be, mert megszünteti a fény fény voltát. Úgy nyeli el, hogy nem-fényként nyeli el, hogy az elnyelésben megszűnik a fény. Nem fogadja be. Befogad valamit, de az már nem fény.
Ezzel azt akarom hangsúlyozni, hogy az elsötétedés folyamata, állapota, állapotsorozata korántsem valaminek a hiánya. Pontosabban: a hiánya is mindig valamilyen mérhetetlen többletnek, de a hiány egyszerűen nem fejezi ki azt, ami végbemegy vagy végbement itt. Ez az értelmezés sohasem lenne elegendő.
A sötétség korszakában az ember nemcsak, hogy közönségesen eltompul, hiszen ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. De nem egyszerűen csak eltompul. Kétségtelenül eltompul, vagyis szellemi fényt veszít, de a kollektívumok is, az individuumok is ezzel az elveszítési folyamattal szemben egy ellenmozgást is kifejtenek. Nem tudattalan, hanem tudatos ellenmozgást, akkor is tudatos ez az ellenmozgás, ha nem tudatosul ellenmozgásként. És ez különböző külső és belső, kollektív és individuális dramatikumokat produkál. Drámákat, mély konfliktusokkal és egyebekkel.
A psychōsis, amely a lélek megbetegedését, közönséges elmebajt jelent, mellett be kell vezetnünk egy másik fogalmat is, amit a pneuma (szellem) szóval összefüggésben pneumatōsisnak nevezhetünk. Tehát a szellem megbetegedése. A pneumatōsis tulajdonképpen megelőzi a psychōzisokat és nagyon sok olyan ember van, aki szinte tökéletesen egészséges testileg is, lelkileg is, viszont igen előrehaladott pneumatōsisban szenved. Azt lehet mondani, hogy valamilyen mértékben csaknem mindenki pneumatōsisban szenved, és ez azután, ha nagyon szélsőséges, akkor önmaga köré még egy psychōsis is ki tud alakítani. Minden psychōsis mögött nagyon mély és nagyon erős pneumatōsis húzódik meg, és ez azután különböző testi betegségeket, somatōsisokat is ki tud alakítani. De minden betegség forrása tulajdonképpen a szellemben van. Ez lehet, hogy soha nem megy le az alacsonyabb szintekre, de valamilyen szinten mindenkinél megjelenik.
Azt nevezzük általában oligofrénnek, aki generálisan, teljesen gyengeelméjű. Minden tekintetben az. Esetleg van egy-két kivételes dolog, amit tud, pl. nevekre jobban emlékszik másoknál, de alapjában véve teljes mértékben oligofrén. Több fokozata van ennek, ezt hivatalosan is regisztrálják: debilis, imbecillis, idióta stb. Azonban lehetséges olyan sajátos partikuláris oligofrénia, amelyben valaki az élet sok területén nemhogy nem oligofrénnek tűnik, hanem szupremálisan értelmesnek, az élet nagyon sok területén. Némelyik tudományágban esetleg kimagasló, az élet több területén kiválóan orientálódik. Ugyanekkor, ezzel párhuzamosan nem tud saját eredetéről. Még intuíciója sincs saját eredetét illetően.
Az atheizmusban és materializmusban nem az a baj, hogy ez egy olyan álláspont, amely szerint nincs Isten és csak anyag van. Nem erről van szó. Ezek mögött mindig egy mélységesen mély önfelnemismerés játszik szerepet. Elsősorban minden ilyen világnézetben önmagával van a személynek valamilyen benső konfliktusa. Ennek a benső konfliktusnak, a mélyén egy gyengeség van: nem képes saját eredetére emlékezni. Ugyanis ez az emlékezés tulajdonképpen egy intuíció. Ha nem intuíció, akkor legalábbis invenció. Hogyha ez sem, akkor semmi. Ugyanis, ha ezt racionálisan és csak racionálisan és csak fogalmilag és csak diszkurzíve fogalmazza meg, akkor ezt oda csűrheti-csavarhatja, ahová akarja. Ilyen szinten éppúgy lehet atheista is, theista is, nem is különbözik egymástól a kettő szinte semmiben. Hogyha nincs valakinek saját eredetére vonatkozóan legalább invenciója, akkor az illető szellemileg gyenge. És bármit tud a világon, eltörpül az a tudás, ennek a nem-tudásához képest. Mert ehhez képest minden tudás szinte értéktelen.
Van egy olyan embertípus, amely embertípussal főleg a közelmúltban, az elmúlt 45 év alatt bőven lehetett találkozni és ez az embertípus nem fog megszűnni a jövőben sem. Ez az az embertípus, amely a saját meggyőződésétől eltérően valamilyen megfontolásból felvesz egy más, a sajátjánál lényegesen silányabb nézetet. Mondjuk bensőleg idealisztikus állásponton van, de kifelé, bár ez most már nem kötelező, úgy tesz, mintha materialista lenne. Erre az emberre közönségesen azt szokták mondani, hogy ez az ember nem tisztességes ember. Ezzel teljesen egyet lehet érteni. De ez nem elég. Ez az ember tulajdonképpen valahol gyengeelméjű. Ugyanis a saját nézetek mellett való kitartáshiány, a saját nézetekhez való hűség hiánya, az tulajdonképpen egy értelmi fogyatékosság. Nem az az értelmi fogyatékosság, amelyiket klinikai értelemben annak szokták nevezni. Ennél jóval finomabb, illékonyabb értelmi fogyatékosságról van szó. Nyilván abban az emberben a meggyőződés nem lehet erős. Miért nem lehet erős? Mert buta, mert tompa, mert narkotizált. Ez nem felmentés. A tompaságot soha nem lenne szabad felmenteni.
Érdekes az a keleti szemlélet, amely a hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekményt, akár az emberölést, sokkal súlyosabbnak tekintette, mint az előre megfontolt szándékkal elkövetettet. Miért? Mert az előre megfontolt szándékból elkövetőről (ugyan semmilyen szempont szerint nem menthető fel) legalább azt el lehet mondani, hogy valamit megfontolt előre. De aki hirtelen felindulásból ölt, az nem csinált semmit, azt idegen erők ragadták el. Persze, aki előre megfontolja, azt is mozgatják az erők; lett volna alkalma korrigálni szándékát, de erre sem jött rá. Mindenesetre a nem-tudatosság sohasem veszélytelen, és mindig nagyon súlyosan ítélendő el. Nincs olyan, hogy „ártatlan butaság”. Az csak azt jelenti, hogy valaki, aki buta, nagyon kis hatókörben mozog. Valóban nem tud ártani, aki állandóan egy helyben, a sarokban ül, de ha mégis elkezdene egy kicsit expandálni, akkor azonnal kiderülne, hogy ez az ártatlanság egyáltalán nem is olyan ártatlanság. A butaság rendkívül veszélyes. Annyira veszélyes, hogy az egész világot romba tudja dönteni. A sötét erőnek az öntudatlanság, a butaság a legnagyobb szövetségese. Minden sötét erő erre épül föl. Ahogy a magas szellemiség az értelem magas fokára akar alapozni, a sötét szellemi erő mindig a szellemi tompaságra alapít. És a sötét korszakban ennek óriási esélye van. Tehát megtalálja azokat a fundamentumokat, amelyre önmagát ráhelyezi, amelyre építkezhet nagy biztonsággal. Szóval ez az, amit ha valaki keres, soha nem fog csalódni. Ezt mindig megtalálhatja. Bárhol, önmagában is megtalálhatja, másutt is, mindenütt. Emberi reprezentánsaiban, eredményeiben, hatásaiban, folyamataiban, bármiben. Aki a butaságot keresi, nem fog csalódni. Megtalálja. Az ellenkezőjét, azt sokkal kevésbé találja meg és különösképpen kevéssé találja meg abban a korszakban, amely a sötétség és a tompaság jegyében áll. A sötétséget különböztessük meg a tompaságtól. A sötétség az az erő, amely a tompaságra alapozódik és a tompaság meglétét fokozza. A sötétség az egy aktív erő, a tompaság tehetetlenséget fejez ki. De ezek tulajdonképpen egymást feltételezik és mélyreható fúzióban és szimbiózisban jelentkeznek. A sötétség erői csak ott tudnak diadalt aratni, ahol az eltompultsággal találkoznak. Mivel az eltompultsággal mindenütt találkoznak, ebből következően mindenütt diadalmaskodnak is.
A felbomlasztó erők, amelyek a sötétség erőinek tulajdonképpen a legerőteljesebb formáit jelentik, hiszen minden elsötétítés pusztító, vagyis tudatkioltó. Ezek a felbomlasztó erők mint az általános sötétség erőinek a legmarkánsabb formái jelennek meg. Nem mindenki előtt jelennek meg, mert valaki még ezt sem veszi észre. De aki előtt megjelennek, az valóban felfedezheti, hogy ezek az erők élő erők. Halált hozó élő erők. Ezek az erők előkészítik a halált az életben. Például azáltal készítik elő a halált az életben, hogy kioltják az életen túlinak, az életen túlemelkedőnek a tudatát, az igényét, a fényét, minden megjelenését. Ahol valamikor, valahol megjelent, megint megjelenne, de mégsem tud megjelenni, mert valami kioltja.
Elsősorban ezeket mindig a saját életben kell keresni, a saját lelki-szellemi életben, tehát a benső világban. Ott ugyanis mindenki bőven megtalálhatja azt, amit kint megtalál és még sokkal veszedelmesebb formában találja meg. Fordítva is igaz: ha valaki széttekint a világban, azt, amit lát, megtekintheti önmagában. Meg is fogja találni, ha pontosan keresi.
Mindenkiben van tulajdonképpen egy csíraszerű igény, ami az életen túlmutatna, tehát a több mint élet elve. Ez valamilyen mértékben megjelenik mindenkiben. A ‚mehr als Leben’ elve. Az, hogy megjelenik mindenkiben, ez elvi kijelentés. Megjelenik, de nem válik meghatározó erővé, az életben nem tölt be igazi szerepet. Az, hogy van több, mint élet, hogy a több mint élet elve felé is lehetne irányulni, ez esetleg felvetődik egy pillanatra, vagy több pillanatra, vagy órákra vagy évekre, aztán kialszik. Csak egészen kivételes embereknél történik meg az, hogy ez valamennyire fennmarad. De még az egészen kivételes embereknél sem ez lesz okvetlenül az élet meghatározója, hanem csak valamilyen szerepet játszik. Sajnos ez is egy nagy veszély, mert vannak olyan emberek – sajnos ezek sem sokan – akik theoretikus pillanataikban nagyon sok mindennel tisztában vannak. Amikor ezek a theoretikus pillanatok megszűnnek, akkor sem felejtik el ezeket teljesen, de körülbelül ugyanúgy élnek, mintha nem lennének ezekkel tisztában. Szóval a különbség teljesen elenyésző, jelentéktelen.
Sajnos nagyon nagy különbség van a theoretikus pillanatok világossága, fennköltsége és azon pillanatok között, amikor éppen nincs ebben az állapotban. Tehát amikor az ember pneumatikusan „szolgálatban van”, akkor tud a dolgokról. Amikor ez megszűnik, akkor is valamelyest tud, ha megkérdezik, akkor megint tud, de nem eszerint él. Miért nem eszerint él? Mert ez a tudás nem igazi tudás. Mert ez a tudás nem hatja át a lényét. Azért nem hatja át, mert ő nem jó ember? Egyszerűen azok az erői hiányoznak, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a saját életét, lényét ezek áthassák. Tehát ismétlem: ez nem felmentés és nem elítélés, ez ténymegállapítás. Ezzel senkit nem lehet felmenteni soha, elítélni sem lehet ezért. Egyiknek sincs semmiféle létjogosultsága. Meg kell állapítani. Másban is, de főként önmagunkban kell megállapítanunk, ugyanis valamerre lépni elsősorban csak úgy lehet, ha az ember önmagában teszi meg ezt a lépést. Más irányba is csak akkor tud lépni, ha ezt önmagában megtette.
A korszak, amely a sötétség jegyében áll, az időben előrehaladva egyre sötétebbé fog válni. Ezt nagyon határozottan rögzíteni kell, mint alapgondolatot.
A hindu szent könyvek közük a Purānák foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. A Purānákból kivonható és levezethető az, hogy a korszak végéig nagyjából mik fognak bekövetkezni. Egyrészt óriási lehetőség van arra, hogy az említett pneumatōsison túlmenően az emberek túlnyomó része a szó klinikai értelmében is elmebeteggé válik. Tehát parapszichizmus, megszállottság következik mindig materializmusba ágyazva.
Valamikor, ha valakit ért valami szellemi befolyás bármilyen módon, akár sötét befolyás is, volt egy csekély reménye, hogy ebből nyithat valamerre. A materializmus egyre fokozódik, a parapszichizmus egyre fokozódik, de úgy, hogy már nem lehet nyitni belőle semmilyen irányba. Megnő a pszichózisok száma és lehetősége, és végül egy generális oligofrénia következik be a ciklus vége felé, amitől csak nagyon kevesen lesznek mentesek.
A folyamatot gondosan vizsgálva a szimptómák széles skáláját lehet felmutatni. Szimptóma: vagyis kórtünet. Tehát a folyamatok és az események, szimptómák, amelyek a benső történéseknek a külső jelei, tünetei. A folyamatok mindig mélyebben, magasabban, tehát bensőségesebben mennek végbe, mint amit kívülről tapasztalni lehet. Tehát a legkülsőbb, a legfelületibb történések is mindig szimptomatikusan és szimptomatisztikusan értelmezhetők. De értelmezni is kell. Ám sohasem úgy, hogy az ember közben megfeledkezzék a saját benső folyamatairól. Mert a saját benső folyamatig mögött még bensőbb folyamatok működnek, úgyhogy a saját benső folyamatok is szimptomatikusak, valami még bensőbbről, magasabbról, mélyebbről árulkodnak. A világ folyamatai is ilyenek. Ha valaki ezeket rálátó módon tudja megfigyelni, akkor minden kétséget kizáróan tapasztalja az általános deszcenziónak a meggyorsulását és a süllyedés irányának a meredekebbé válását.
Ha valaki a helyzeten rontani akar, akkor a lehetőségei szinte korlátlanok. Ha önmaga helyzetén akar rontani, akkor is, ha másokén, akkor is, ha a világ helyzetén, akkor is óriási lehetőségek nyílnak meg. Javításra viszont alig nyílnák lehetőségek. És ezek az alig megnyílóak is kevéssé tudnak mélyrehatni, kevéssé tudnak tartósak maradni, távlatiak nagyon kevéssé lehetnek.
Ha valami igazi pozitívum szélesebb körben létrejönne, akkor egy más hatalmasabb erő egy rövid idő után elsöpörné. És ez egyre inkább így van. Valamikor a nagy változások évszázados nagyságrendekben voltak tapasztalhatók. Most azonban már évtizedekben, években tapasztalhatók.
Ha visszaemlékszem az elmúlt 45 évre, akkor ez a 45 év egyértelműen és történetileg a sötétség jegyében állt. Pont 45 év. De az ember általános tudatállapota 1950-ben korántsem volt olyan elsötétült, mint ma. A terror egyre féktelenebbé vált, és 1953 januárja táján érte el a csúcspontját, de az emberekben még nem hatalmasodott el olyan mértékben a sötétség, mint napjainkban. Ez nagyon élesen tapasztalható. Ha például tízévenként vizsgáljuk meg a helyzetet, akkor megállapíthatjuk, hogy 1960-ban sötétebb volt az emberi tudatállapot, és 1970-ben még inkább, és 1980-ban annál is inkább és napjainkban még sokkal inkább. Ugyanis az másodrendű, hogy valaki többet beszélhet, meg szabadabban beszélhet.
Az olvasók közül biztosan sokan ismerik Hamvas Béla életművét. Hamvas-könyvek kezdenek megjelenni már egy ideje, és Hamvas Béla életműve előbb-utóbb meg fog jelenni. Ha Hamvas életműve akár halála után vagy 1970-ben jelent volna meg, a hatása még óriási lett volna, ma már nem az. Megveszik azért a könyveket, meg el is olvassák néha, meg érdeklődés mutatkozik, meg Hamvas Béláról elnevezve már társaság alakult. Tehát divatba jött, de igazi hatása nincs. Társaságok alakulnak, divatban van, hatása nincs. Nem azt váltja ki, amit valamikor kiváltott volna.
A sötétség erői valamilyen öntudatlan tudatossággal rendkívül pontosan dolgoznak a tekintetben, hogy valamit akkor engedjenek megnyilvánulni, amikor az az igazi hatását már nem tudja kifejteni. A rendeltetésszerű hatását! Ezt akár egy műszerként lehet használni. Hamvasnak akkor szűnt meg a rendeltetésszerű hatása, amikor a Világválság című kis füzetkéje megjelent. Ez teljes pontossággal így megy végbe. Ha ugyanakkor divat lesz, az egy még súlyosabb jel. Hogy hogy lehet valakivel foglalkozni anélkül, hogy igazán értenők. Én jó néhány „Hamvas-szakértővel” találkoztam, akik erre tették fel az életüket, és pontosan tudom, hogy nem értik Hamvast. Én ismertem Hamvast, és jó barátságban voltam vele. És ezek a Hamvas-kutatók nem értenek belőle semmit, pedig mást sem csinálnak, csak az ő műveit olvassák. Semmit nem értenek belőle. Olyan mélységesen semmit, mintha Hamvasnak az ellenképével foglalkoznának. Valami köze van hozzá; de az ellenképéhez van köze. Az ellenkorrespondencia értelmében van valamilyen kapcsolódása e foglalkozásnak a személyhez és az életműhöz.
A sötétség korszakának van egy pozitívuma, hogy megvan a lehetőség arra, nem mint tény, hanem mint lehetőség, hogy a szellem iránt intenzívebb törekvés ébredjen fel, mint bármely más korábbi, sokkal fényteljesebb korszakokban. Ezek a lehetőségek is meg fognak szűnni, ugyanis a Kali-Yuga végén már kioltódnak. Most még nem szűnt meg teljesen, és ez az egyetlen tényleges pozitívum a sötét-korszakon belül. Miért? Mert ez nem tartozik a sötétség korszakához. Ez itt és most jelenik meg, de nem a sötétség korszakához tartozik, hanem tulajdonképpen a sötétség korszaka ellenében van. Ez még megragadható, felismerhető, ezzel még élni lehet, hogy felébredjen a törekvés a fény irányába, erősebben, mint bármikor. Annak ellenére, hogy a fény-erők akkor sokkal jelentősebben uralták a tudatot, a külső és belső világot, mint ma.