Iniciatikus szempontból a halál túlélésének és magának a halhatatlanságnak a kérdése szigorúan a tapasztalat és a ténylegesség szempontjából vetődik fel. Ezek szerint a legelső tisztázandó kérdés pontosan az, hogy a halál túlélése vagy túl nem élése döntően kinek a tapasztalata. Nyilvánvalóan nem lehet ez valamiféle absztrakt, filozófiailag vagy teológiailag megfogalmazott entitás, hanem csakis az, ami az ember konkrétan, más szavakkal az, amit élő tudatnak lehet nevezni. Olyan individuált tudat ez, amelynek öntapasztalása gyakorlatilag egy adott pszichofizikai organizmussal való egységéből, valamint általában a szenzuális tapasztalásból következik.
Egy ilyen tudat továbbélését vagy éppen halhatatlanságát azonban nem lehet magától értetődő tényként kijelenteni. Először is figyelembe kell venni, hogy e tudat képességei, ideértve azokat is, amelyek organikus egységének alapját képezik, milyen mértékben állnak a testi kontingenciák befolyása alatt. Láthatjuk, hogy a tudat az érzékszervi észlelés csökkenésével már az álomban is meggyengül, és csupán az álmok többségére jellemző redukált formái maradnak meg. Vannak betegségek, amelyek fokról fokra éppen a tudatnak ezt az organikus egységét támadják meg: a betegség hol előrehalad, hol meg regrediál, olyannyira, hogy a látszólagos gyógyulás újraébreszti az életérzést, majd pedig megint visszatér rendes lefolyásához. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy ezekben az esetekben az ember egymást követően éli át azt, hogy új életre születik, és azt, hogy a halál felé megy. Ilyenkor a betegség előrehaladásával egyfajta haláltapasztalatot él át az ember, vagy legalábbis eljut ennek közelébe, hogy analóg módon azzal, amit a matematika „határközelítésnek” nevez, anticipálva megjelenjék egy érzés: az elnyeletés és felbomlás érzése.1
Kétségtelen, hogy ahol olyan tudatról van szó, amely egybeolvadt az animális vitalitással, nem is lenne indokolt mást remélni. A problémát tehát más módon kell felvetni: azt kell megvizsgálni, hogy mely esetekben és milyen körülmények között beszélhetünk az emberben ténylegesen valamiről, ami más és több mint a fent említett „élő tudat”. E ponton az iniciatikus tanítás határozottan eltér a vallásos nézetek döntő többségétől (legalábbis ami ezek exoterikus értelmét illeti), mert a továbbélés problematikáját nem absztrakt módon és az általánosság szintjén veti fel, vagyis általában az ember számára, hanem figyelembe veszi a továbbélés különböző lehetőségeit és feltételeit is.
Ha akkor, amikor azt mondjuk, hogy „én”, nem a fent említett organikus és centralizált tudatra gondolunk, akkor elfogadhatjuk azt, hogy a halál krízisét, a halálban való elnyeletést valami túléli. Ugyanis ahogy a fizikai organizmus sem semmivé bomlik a halálban, hanem először is egy holttestnek ad helyet, majd pedig e holttest bomlástermékeinek, amelyek bizonyos kémiai és fizikai törvényeknek engedelmeskednek, ugyanígy feltételeznünk kell, hogy megközelítőleg ugyanez érvényes az ember „pszichikumának” vonatkozásában is: a halált bizonyos ideig túléli valamiféle „pszichikus tetem”, az elhalálozott „másolata”, ami aztán bizonyos esetekben megnyilvánulások forrása is lehet. Tulajdonképpen ezek azok a megnyilvánulások, tehát vagy a „pszichikus tetemnek”, vagy ha ennek időközbeni felbomlása már bekövetkezett, akkor maradványainak a megnyilvánulásai, amelyeket a spiritizmus a lélek továbbélésének „tapasztalati” bizonyítékaiként emleget, még olyan esetekben is, amikor azok egy élesebb tekintet számára éppen ennek ellenkezőjéről győznek meg. Az a gépiesség, amely ezekre a továbbélő és immár személytelen erőkre jellemző, nem zárja ki, hogy megnyilvánulásaik néha rendkívül intenzívek legyenek. Erről van szó például akkor, amikor az élet folyamán felébredt mély emóciók, szenvedélyek és hajlamok a halálig fennmaradnak. Ezek az erők hordozzák azután a halott kiürült képét, úgyszólván elfoglalva „én”-je helyét, hasonlóképpen, mint ahogy már – habár kisebb mértékben – életében is ezt tették. Az ilyen esetekben azonban olyan „elementáris” akciókról van szó, amelyekben semmi közös nincs azzal, amit a halott spirituális személyiségének nevezhetnénk.2
Ez utóbbi kifejezés magyarázatot kíván, ugyanis nyilvánvalóan többről van itt szó, mint amit „élő tudatnak” neveztünk. Ontológiai síkon magától értetődik, hogy nemcsak az embernek, de bármilyen más természetű lénynek sem lehet semmiféle léte, még csak illuzórikus léte sem anélkül, hogy valamiféle kapcsolata ne lenne egy transzcendens princípiummal. Iniciatikus szempontból azt lehet mondani, hogy „én”-nek egy magasrendű princípium visszfényeként érezzük magunkat, úgyhogy az aktuális tudat már említett kondicionáltságát úgy lehet tekinteni, mint ami a tükrözött objektum és a között az ágens között jön létre, amelyben az objektum képe megformálódott. E kettő között ugyanis szoros kapcsolat van, amely meghatározza, sőt, létrehozza azt, amit hindu terminológiával „elemi énnek”, helyesebben „samsārai énnek”3 lehet nevezni; a klasszikus szóhasználatban ennek megfelelője a nous mint a szellem – a romolhatatlan olümposzi princípium – függvénye.
Ha egy tükör eltörik, az a benne tükröződő tárgyat nem érinti, viszont a tükrözött kép eltűnik. Amennyiben egyértelműen negatív kimenetelű, akkor a halál jelenségét is így kell értelmezni, vagyis úgy, ahogy azt az előbbiekben az élő, aktuális tudat kapcsán elmondtuk. Egy ilyen esetben mindaz, ami az emberi „én” természetével rendelkezik, nem éli túl a halált. Helyesebben igazi állapotváltozás áll be, és a már említett kísértő szellem és pszichikus üledék kivételével, amelyek mintegy a tehetetlenségi erő folytán fennmaradt automatizmusok, a „samsārai én” voltaképpeni élete újra felszívódik egy szubperszonális törzsbe, amely egyfajta „organizmus-gyökér”. Ezen a síkon ismét elképzelhető egy sui generis továbbélés, ugyanis ez az organizmus, mely egy bizonyos meghatározott testnek adott életet, életet adhat egy másik testnek is. Ha egy adott pszichofizikai aggregátum, valamint az énnek az a tükörképe, amelyet ez az aggregátum magában hord, felbomlik, ez az erő, ha látens módon is, de tovább él mintegy a tűz potencialitásaként, és egy új együttesben ismét fel tud gyulladni, csakhogy ekkor már új individualitásként, új lényként. Természetesen ebben az esetben nem biológiai fajról vagy törzsről van szó, sem pedig egy olyan értelemben vett lényről, mint amilyen a nemzéssel, ugyanannak a vérnek a továbbvitelével jön létre. Azok a lények, amelyek az előbb említett organizmus-gyökér különböző manifesztációi, egészen ritka kivételektől eltekintve egymástól teljesen különállókként, és egymás számára teljesen idegenekként bukkannak fel. Az őket összekötő kapcsolat, minthogy minden materiális bázisnak híján van, a fizikai érzékelés számára megragadhatatlan és felismerhetetlen. Ezúttal erről elég is ennyit mondani, mert a különféle örökletességek közötti összefüggések kifejtése nagyon messzire vinne tárgyunktól.
E rövid magyarázat célja tulajdonképpen nem más, minthogy eloszlassa a reinkarnációval kapcsolatos félreértéseket. Az, ami a különböző archaikus szövegekben mégis erre látszik utalni, ellentétben számos jelenkori „spiritualista” és teozófus véleményével, nem felel meg ugyanis semmiféle ezoterikus tanításnak, és nem egyéb, mint szimbolikus és populáris kifejeződése egy olyan doktrínának, amelynek voltaképpeni értelme ettől erősen különbözik. Önmagának ellentmondó már az a feltételezés is, hogy egy „samsārai én” – amely nagyjából és a döntő többség számára az „én”-nek felel meg – újraszülethessen. Éspedig azért, mert egy ilyen „én” viszonylagos identitása csak egy adott pszichofizikai organizmus, azaz egy olyan meghatározott kombináció függvényeként áll fenn, amely ha egyszer felbomlott, nem jelentkezik még egyszer önmagával azonosként. Tehát ami egy egzisztencia-szériában folytatódik, az nem a produktum, hanem az azt létrehozó erő, vagyis a fent említett szubperszonális potencia. Más szavakkal, ha azokat az „én”-eket, amelyek a sorozat különböző egzisztenciáiban megformálódtak, „A”, „B”, „C”, stb-vel jelöljük, akkor az, aki a „B”-ben újraszületik, nem az „A” lesz, és aki a „C”-ben, nem a „B”, és így tovább, hanem az „A”-ban működő erő nyilatkozik meg folyamatosan a „B”-ben és a „C”-ben. A folytonosságot csupán ez az erő képviseli, és ez az erő nem egy „én”, és nem is élő tudat. Sőt, ha valami csoda folytán „A”, azaz egy adott egzisztencia-széria „én”-je megláthatná a „B”-t és a „C”-t, vagyis azokat, akik az ő „reinkarnációi” volnának, akkor ezek éppen annyira idegennek tűnnének, és kellene is hogy tűnjenek számára, mint bárki más, vagy bármilyen más, tőle a térben különálló „én”.
Ahhoz a síkhoz, amelyen a reinkarnáció igaz lehet, tehát a samsāra síkjához (amely megfelel a „Vizek” világának, vagy a hellenisztikus „necessitas ciklusának”) a spirituális személyiségnek alig van köze. Futólag megemlíthetjük itt, hogy éppen ezért jogos a gyanú minden olyan tanítással szemben, amely a „reinkarnáció” gondolatát kiemeli, sőt, feltételezhető, hogy e tanításoknak egyenesen az a gyakorlati célja, hogy egy, a „liberációs” irányával teljesen ellentétes irány számára alapot vessenek. Ugyan kétségtelen, hogy léteznek olyan speciális tapasztalatok, amelyek a „reinkarnáció” doktrínája számára valamiféle bizonyítékként szolgálhatnak – csakhogy ezeket tudni kell interpretálni! A mai időkben, és különösen Nyugaton már csak nagyon ritkán tesz szert az ember ilyen tapasztalatokra, ugyanis az individuális „én” egyre merevebb formákat vesz fel, és egyre inkább önmagába záródik. Mindazonáltal elképzelhető, hogy az individuális „én” valamiféle pillanatnyi meghasadása, vagy az iniciatikus praxis ezt a korlátozást felfüggessze, s így az, akinél bekövetkezik ez, valamiképpen tudomást szerezzen saját létének legmélyebb gyökereiről; ez voltaképpen a samsārai tudat, amely felveheti emlékkép látszatát is. A mély, személyalatti törzsben valóban fellelhetők más létezések emlékei, azoké a lényeké, amelyek valamely kimerült törzs letűnő manifesztációiként jelentkeznek az „én”-ek voltaképpen össze nem függő sorozatában. Ez tehát az egyetlen adekvát értelmezése az individuális tudat pillanatnyi eltolódásának, valamint egy sui generis pokoljárásnak is; viszont esetenként ez éppen annyira lehet regresszív jellegű, mint amennyire – legalábbis virtuálisan – szuperindividuális. Mert bármennyire is kitolódik az individuális tudat határa, egy ilyen esetben az éber tudat magától értetődően meggyengülne, akárcsak az álomban, és minden tapasztalás elmaradna. Ugyanis azt a Nyugaton ma normális és általános életérzést, hogy az „én”-nek csupán egyetlen földi élete van, keleten a samsārai fél-tudatosságnál korábbi állapotok visszhangja enyhítette. Ha nem regresszióról van szó és nem is valamiféle teljesen rögzült és determinált tudatnak a foszlányairól, akkor a samsārai tudatot az iniciatikus tudat egyik formájának kell tekinteni. Tudjuk, hogy amikor a korai buddhista szövegekben a „megsokszorozódott életek” víziójáról van szó, akkor ez a vízió egyértelműen magasrendű kontemplációs állapotokhoz kötődik; olyan tapasztalatról van itt szó, amely feltételezi azt, amit „eltolódásnak” nevezhetnénk.
És itt érkeztünk el a halál iniciatikus túlélésére vonatkozó probléma központi magjához, valamint ahhoz a doktrínához, amely e túlélés és a halhatatlanság kondicionált természetével foglalkozik. Az „én”-nel kapcsolatban egy tükörről beszéltünk, amely magától értetődően kötődik ahhoz, amelyben megjelenik. Ha tehát feltételezünk egy olyan, felfelé irányuló elmozdulást, amely a tükörképtől a tükörkép eredetének irányába történik, akkor ez nem lehetséges bizonyos szeparáció, bizonyos visszafordulás, bizonyos eloldódás nélkül (és ez egyben állapotváltozást, sőt mélységes krízist is jelent). Így többé-kevésbé hasonló helyzet áll elő, mint a halálban, nevezetesen annak a megszokott támasztéknak az eltűnése, amelyet a testiség és a samsārai vitalitás nyújt az embernek. Ez az iniciatikus halál, amelyet a kérdéses személy, miután megadatott neki a hatalom, hogy a halál tudatát kibírja, mintegy kísérletképpen megvalósít, valóban tényleges halálnak tekinthető.4 Aki ezen a halálon átjutott, az megszűnt ember lenni; „én”-je többé már nem reflexió, hanem ellenkezőleg: lét. Amit megvalósított, az a „spirituális személyiség”. Tudata már a test és az érzéki tapasztalás támasza nélkül sem merül el, oldódik fel. Így a halál túlélésének feltétele pozitíve realizáltnak tekinthető, és adott esetben ellenpróbára is alkalmas lehet. Meghatározott feltételek mellett előidézhető egy olyan állapot, amelyben lehetségessé válik a megállapítás: „Megszűnt bennem mindaz, ami az érzékek világából való, de érzem, hogy tudatom világos, tiszta és áttetsző.” Ami pedig az iniciatikus metamorfózis konkrét jellegét illeti, elég ezzel kapcsolatban arra emlékeztetni, milyen megbotránkozást váltott ki a már „felvilágosult” Görögországban az a megállapítás, mi szerint egy, az eleuziszi misztériumokba beavatott bűnöző halál utáni sorsa még csak össze sem hasonlítható egy olyan ember, név szerint Epiminondasz halál utáni sorsával, akit a legerényesebb és legkiválóbb embernek tekintettek.
Itt szükséges megjegyezni, hogy a halál tudatos túlélése nem egyenlő a halhatatlansággal. A kérdés visszavezet bennünket a világok és létállapotok teóriájához, valamint a „ciklicitás” törvényéhez. Minderről ezúttal csupán annyit, hogy abszolút értelemben csak a Kondicionálatlan, a minden manifesztáción túli princípium halhatatlan. Nincsen tehát más halhatatlanság, csak az a legmagasabb értelemben vett „olümposzi” halhatatlanság, amely a Kondicionálatlannal való egyesültség állapotából következik. Az, aki már teljesítette a halál túlélésének feltételeit, törekedhet e legmagasabb cél elérésére; viszont korántsem biztos, hogy el is éri. Az élet folyamán is lehet törekedni arra a teljes „liberációra”, amely halhatatlanná tesz; és adva van erre egy lehetőség a halál pillanatában is. A beavatott megismerés és tudat számára, amely a közönséges tudattól eltérően túléli a halált, más lehetőségek is megnyílnak.5 A halhatatlanság szempontjából azonban döntő elégetni minden olyan tendenciát, amely ilyen vagy olyan emberfeletti „pozíció” elérésére irányul – legyen az akár „angyali” vagy „mennyei”: iniciatikus szempontból ugyanis mindezek még mindig részei a manifesztációnak, vagyis a kondicionálthoz, és nem a kondicionálatlanhoz, nem az „eternális” jelleghez tartoznak. Még ha a halhatatlanságért vívott küzdelem egy mágikus „lōká”-ban is menne végbe, kötelességünk ellenállni azoknak az organizmusoknak, amelyekkel kontaktusba kerülünk (és amelyek a lét adott modifikációinak megszemélyesítői), éspedig úgy, hogy abba az irányba, ahonnan ezek a hatások érkeznek, nagyobb intenzitást fejtünk ki, mint azok. Itt ugyanis az az alapelv érvényesül, hogy amint valamilyen viszony keletkezik, azt nem uralni egyet jelent az uraltsággal, majd pedig egy bizonyos létállapottal való azonosulással. A csúcson azonban, még ha a mágia útját járja is az ember, az erőnek tiszta fénnyé kelt átlényegülnie a „Nagy Felszabadulás” érdekében.
Voltaképpen az a fontos, hogy világos különbséget tegyünk egyrészről a halált túlélők és a halhatatlanok, másrészről az emberek túlnyomó többsége között; olyan megkülönböztetés ez, amelyet nemcsak az iniciatikus iskolák, de – hacsak szimbolikus szinten is – csaknem minden archaikus vallási formáció elismert. Az a feltételezés, miszerint mindenkinek van egy „halhatatlan lelke” – amelyet mellesleg az individuális „én” aktuális tudatának mintájára képzelnek el –, valóságos ideológiai tévelygés, még akkor is, ha hasznos volta a tömegek ópiumaként néha vitathatatlan.
Nem a „lélek” az, ami túléli a halált és képes a halhatatlanságra, hanem a szellem mint nous, mint természetfeletti elem. De mindaddig fölösleges egy ilyen elpusztíthatatlan és örök szellemről beszélni, amíg a samsārai reflexióban élő tudat és egy ilyen princípium között nincsen semmi kapcsolat, nincsen semmi kontinuitás. A „lélek” csak akkor élheti túl a halált, ha a „szellemhez” csatlakozik, és ha – Agrippa szavaival élve – szilárd és nem esendő lélekké válik. Ez a metabolé, ez a polaritásváltás az, amelynek kiindulópontja a beavatás. Ekkor a lélek a naturális lény helyett a természetfeletti lényre támaszkodik, abba integrálódik. Mintegy elpusztíthatatlan fénytestként így jön létre az az új forma, amelyet a halál nem érinthet. Ez a test pontosan annak az erőnek a megfelelője, amely – bizonyos metamorfózisok révén – a létezés síkjain nyilvánul meg – összhangban a beavatott különböző „megismeréseivel” és „méltóságaival”. Hasonlóképpen megmenekül a haláltól és kontinuus szubsztrátumot alkot majd mindaz, ami az aktuális tudatból a „szilárd és nem esendő” lélekbe integrálódik, mely Agrippa szerint egyúttal az összes magasrendű mágia aktív princípiuma is.
* * *
A halhatatlanság iniciatikus doktrínájával kapcsolatban egyesek úgy vélik, hogy amikor tagadjuk azt, ami a keresztény vallásban a minden emberre egyaránt érvényes „halhatatlan lélek” fogalmának felel meg, „túllövünk a célon”. Mert még ha el is ismerjük, hogy a halhatatlanság mint tényleges tapasztalat az ember számára nem adottság, hanem csak lehetőség, ez, mint mondják, nem zárja ki azt, hogy az emberi lényben olyan örök princípiumok legyenek, amelyek mindig is léteztek és hatottak benne, anélkül azonban, hogy a tudat világába kerültek volna.
Erre az ellenvetésre azt lehet válaszolni, hogy még ha ezek az örök princípiumok valóban léteznének is, az „én” akkor sem tudna róluk, következésképpen még kevésbé volna képes kapcsolatba lépni és azonosulni velük – úgyhogy pozitív és tapasztalati szempontból, vagyis a saját halhatatlanságra vonatkozó következmények szempontjából minden úgy történne, mintha ezek a princípiumok nem is léteznének. Így ez hasonló lenne ahhoz a materialista vigaszhoz, amely szerint ha a „lélek” ki is alszik a halálban, de az anyag, ami az embert alkotja, fennmarad és elpusztíthatatlan.
Egy asztal létezhet, és én vagy tudok létezéséről, vagy nem. Az „én”-ről viszont már nem lehet ugyanezt elmondani. Nem létezik ugyanis egyrészt az „én”, másrészt az „én” tudata; hanem az „én” szubsztanciája maga a tudat, léte pedig a tudatos létezés. Éppen azért képtelenség azt gondolni, hogy az „én”-ből, miután tudata kialszik, valami azért fennmarad, hasonlóképpen, mint ahogy egy asztal fennmarad függetlenül attól, hogy tovább nézem-e, vagy sem. Amint kialszik a tudat és az önazonosság érzése, kialszik az „én” is, és ami belőle fennmarad, legyen az materiális vagy spirituális, eternális vagy nem, valójában már nem ő.
Egy olyan Énnek kétségtelenül helye van az iniciatikus doktrínák keretein belül, amely megfelel az upanisadok átmá-jának, vagy a sāmkhya puruşájának, s amelynek az emberi „én” csak tükörképe. Ennek ellenére amit az ember mint pozitív tapasztalatot „önmaga”-ként él át, az nem egy ilyen Én, hanem a tükrözött „én”. Ha úgy tetszik, ne is beszéljünk a lélek feloszlásáról a halál pillanatában, hanem csak egy olyan tükröződésről, amely az azt kivetítő transzcendens princípiumba reabszorbeálódik. Vallásos és panteista megfogalmazásban azt lehet mondani, hogy ez a lélek Istenben feloldódott léte. Mindazonáltal tisztában kell lennünk azzal, hogyha különböző szavakkal is, de ugyanazt mondtuk ki, mivel a tükrözött „én” és az abszolút Én között nincs kontinuitás, és az előbbi „én” szempontjából az a tény, hogy léte az utóbbi Énbe felszívódott, egyet jelent a feloszlással. Csakis akkor lehet szó egy ettől eltérő lehetőségről, ha a tükörkép aktív és tudatos reintegrációja saját eredetébe már megtörtént; és pontosan ez a beavatás különféle fokozatainak a célja.
Ami a többi fennmaradó elemet illeti, eltekintve az üledéktől és a pszichikus fac-similétől, mely utóbbi úgyszintén halálra van ítélve, marad az, amit a hindu tradíció karmának nevez – és amellyel kapcsolatban a teozófusok annyi sületlenséget hordtak össze; annak, ami a karmához kapcsolódik, semmi köze az igazi halhatatlansághoz, ugyanis a karma esetében olyan személytelen erők játékáról van szó, amelyek a kondicionált (samsārai) egzisztencia szféráján belül vannak. Az idevágó tanítás az, hogy ahogy az ember az animális nemzés révén életet adhat egy másik, tőle különálló individuumnak, akinek átadja faji–biológiai örökségét is, hasonlóképpen határozhatnak meg tettei is egy olyan erőt, amely aztán oka lehet egy másik lénynek, akinek jellegzetes vonásai ezekkel a tettekkel kapcsolatban fognak kialakulni. Ez a karma, és innen ered az a tanítás, hogy amikor az ember különböző összetevőire esik szét, amelyek visszatérnek eredeti törzsükhöz, akkor, ami megmaradt, az a karma. Viszont ebben a folyamatban, amelyet a „halhatatlan lélek” inkarnációjaként értelmeznek, semmi alap nincs egy auto-identitás vagyis egy „én” kontinuitására, ugyanis ezen a síkon a kontinuitás egészen egyszerűen nem lehetséges. Mindössze arról a közismert képről lehet itt szó, amely szerint a láng újabb lángot gyújt; ez esetben ugyanis a tűz ugyanaz marad: az egyik láng lángra lobbant egy másikat, de az első szempontjából mindig is csak egy másik lángról lehet szó. A karma síkjának ez a végső értelme. Amiről ugyanis itt szó van, az a maga módján „fizikai”, és semmiben sem érinti a spirituális személyiség sorsát.
Viszont talán érdekesebb lehet megvizsgálni azt, hogy mi a helyzet a lények, s így az „én”-ek ama csoportja esetében, amelyet egy felsőbbrendű princípium inkarnációjának (de nem reinkarnációjának) és manifesztációjának lehet tekinteni, s amely a kondicionált és esetleges realitás területébe, a „létáramba” bekapcsolódva akar megvalósulni. Ez esetben az ilyen egzisztenciák és „én”-ek mindegyike valamiféle partikuláris kísérletnek tekinthető, amelyek többé-kevésbé megközelítik a célt. Úgy lehetne ezt ábrázolni, mint egyetlen csapatot, amely sorozatos támadásokat hajt végre; az első sorok nekilendülnek, célba érnek, majd lekaszabolják és szétszórják őket. Ekkor újabbak következnek: ezek többé-kevésbé meghaladják az elsők által elért célt, míg végül is a rohamhullám egyikének sikerül az eredeti, és az összes többi hullámmal közös cél megvalósítása; a széria ekkor véget ér. Még ha figyelembe is vesszük azt, hogy a csapat különböző elemei individuális „én”-eket és partikuláris egzisztenciákat képviselnek, akkor sem beszélhetünk reinkarnációról, ugyanis nem arról van szó, hogy az egyik hullám a másikban folytatódik, hanem, hogy szétoszlik és kimerül, ha célját nem sikerül elérnie. Tehát egységről csupán a hadsereg egészének tekintetében lehet szó, amelynek minden egyes rohamcsapat csak a része, valamint annak az egységes szándéknak a tekintetében, amely erről a célról az egyéni akciókat informálta. Az erre vonatkozó ibseni szimbólum a „gomböntő”, aki a rosszul sikerült gombokat visszadobja a masszába, és igyekszik jobbat önteni; a gondolat Gustav Meyrink műveiben is gyakran visszatér, pontos hivatkozással iniciatikus szempontokra. A sikerült gombnak és az utolsó rohamcsapatnak, amely végül, miután az összes többit lekaszabolták, eléri a kitűzött célt, az az ember lenne a megfelelője, akinél az említett iniciatikus reintegráció megvalósul, és aki azonos magának a Felébredettnek a típusával.
(Fordította: Kelemen Renée)
Jegyzetek
1. A halál anticipált tapasztalatáról bizonyos szervi megbetegedésekkel kapcsolatban lásd J. M. Guyau, Esquisse d’une morale sans obligation ni sanction, Paris, 1885, I. fej.
2. Itt figyelembe kell venni egyéb eseteket is, ahol a pszichikus üledéket és a fac-similét a túlvilág sötét erői elevenítik meg. Ennek alapján kell magyarázni számos metapszichikai jelenséget, éspedig sokkal többet, mint gondolnánk. Fennáll azonban a halottidézés lehetősége is, amelyben az operátor életét és „én”-jét kölcsönzi egy lárvának, kiragadva azt – ha csak pillanatokra is – kihunyt állapotából; ez utóbbi a klasszikus tradícióban a Hādēsnak felel meg.
3. A gnósztikusok igen találóan szellemutánzatnak nevezték ezt.
4. Ez az értelme a hermetikus „separatio”-nak, amely a szövegekben gyakran a „mortifikáció” és a „halál” szinonimájaként szerepel. Idézhetjük ezzel kapcsolatban Szt. Pál megállapítását is (Zsid. 4,13): „Mert az Istennek a beszéde eleven és átható, élesebb minden kétélű kardnál, és elhat egészen a szívnek és a léleknek, az íznek és a velőnek a megosztásáig.” Továbbá Órigenész szerint (Des principes 3,3) a „test lelke” – vagyis a samsārai „én” – a szellem ellentéte, s mint mondja, ez a lélek az „ember véréhez” kötődik. Vö. továbbá mindezt a „lehűteni a vért” iniciatikus kifejezéssel.
5. Ezt részletezi rendkívül szuggesztív módon a Bardo Tödol, vagyis a Tibeti Halottaskönyv, részben pedig az Egyiptomi Halottaskönyv.