A krisztusi magány azt a képzetet kelti, mintha a szellemi út, a tradíció követése egyet jelentene az aszketikus lemondással, a „világi hívságok” megvetésével; az elvonulással; és mindezek külső kellékével: a beesett arccal, lázfényes tekintettel, a vészt jósló komorsággal, a törékeny testtel.
A mai ember számára az ezotéria hasonló, ha nem azonos fogalom a különcséggel, a devianciával.
Ebből fakad az úgynevezett „transzcendentális nosztalgia” érzése, amely egy valaha volt, és éppen ezért már elérhetetlen és felidézhetetlen aranykor után sóvárog. Ilyen érzéstől áthatva az ember már csak undorral, jobb esetben méla keserűséggel tekint az őt körülvevő valóságra.
Ez is azt a közkeletű tévhitet táplálja, amely a tradíciót belehajítja az időbe, és szellemi korlátnak tekinti, mondván: rég meghalt emberek bölcsességei és szentenciái ne szabják meg semmilyen módon az én utam szabad választásait.
A tradicionalitás időfelettisége kétségtelen tény. Mégis van némi létjogosultsága annak az érzetnek, amely a múlttal azonosítja.
Az időfelettiség a véges fogalmakban gondolkodó tudat számára ugyanis csak puszta szó. Nincs mihez kötni. Az ember időntúli lényege pedig a gondolkodó, ráébredő elmében mint emlék jelenik meg; legalábbis az adott szituációhoz képest ez mindenképpen megelőző jellegű.
Tisztában kell lennünk viszont a következővel:
aranykori állapot soha nem volt, és soha nem is lesz, mert aranykori állapot van. Nem a létezés értelmében, hanem a megvalósítás aktusában. Aranykori társadalom sem létezett soha, és nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban sem, hogy majd felépül az Új Jeruzsálem, mint az eljövendő aranykori társadalom. Voltak fénytermészettel jobban áthatott emberi világok, és voltak, melyeket a káosz erői uraltak egyre fokozottabb mértékben. De az előbbi korszakokban is tudták a tradicionális gondolkodók, hogy létezhet egy olyan fényteli emberi világ, amelynek nem kell formailag „társadalommá” válnia ahhoz, hogy ember és ember önnön istenségét az egymásmellettiségben legyen képes megélni. A sötétebb korok emberei még fokozottabban vannak kitéve az aranykor-tévképzeteknek, nevezzék bár azokat elveszett paradicsomnak vagy galaxisokon átívelő szupercivilizációnak, vagy különböző emocionális mennyországoknak.
Az árulkodó ezekben az, hogy nem az uralom emelkedett tökélyre, hanem a hatalom. Nem az ember haladta meg önmagát és ébredt új dimenziókra, hanem őt szervezték meg tökéletesen. Minden jól működik, mert jól működtetik, minden a helyén van, mert a helyére tették. Nem az ember vált tökéletessé, hanem a formák, illetve az előbbi legfeljebb az utóbbiaknak köszönhetően. Az válik maradandóvá és örökké, amely lényege szerint állandótlan és mulandó.
Hiszen a forma csak a kellően át nem világított tudat mankója. És a tradíció azt mondja, hogy ez – semmi. Ha öröknek és változatlannak tartja magát, akkor semmi. És semmivé válik az a tudat is, amelyik ezzel azonosul.
A cél, az egyetlen méltó cél: a tűztermészet, a teremtő állapot. Amely elemészt mindent és újat teremt; megteremti létező világát, „állapotokat” hoz létre, átizzik benne, és tűzzé válik újra és újra. Világomat én teremtem, és ha undort kelt bennem, akkor meghajtottam a fejem a káosz erői előtt, és ők el is végzik bennem a dolgukat.
A tradíció nem más: tűz. Nem múlt és nem jövő. A most, ami éget.