A kérdések titkos tanítása (Prasná-upanisad)

Az Ételhozótól született Széptincses, a Szentségestől született Igazvágy, a Gargától született Napfia, a kószala-béli Kicsi Ló fia, a vidarbhabéli Ragyogószülötte és az Idősebb Özvegytől született Vizethordó a Hatalmast követték, a Hatalmas mellett szilárdan megálltak, így kutattak a legfőbb Hatalmas után. Tűzifával kezükben felkeresték Bogyóevő mestert. Arra gondoltak, hogy ő fog majd róla mindent megtanítani.

Így szólt hozzájuk a bölcs:

– Töltsetek el nálam egy évet lemondásban, tisztán és hivőn. Kérdezhettek aztán, amit akartok. Mindenre megtanítlak, amit tudok.

Az év letelt. Elsőnek az Idősebb Özvegytől született Vizethordó járult elébe, és azt kérdezte:

– Mester, a születettek honnan születtek?

Ő így válaszolt:

– A Teremtőúr utódokra vágyott. Felizzott, és ahogy felizzott, egy pár lett belőle. Ez a pár a lélekzet és a birtok. Azt mondta magában: „Majd ez a kettő nemz nékem számos utódot.”

A Nap a lélekzet, a Hold a birtok. A formás és a formátlan a birtok. Így hát a forma a birtok.

Mikor a Nap felkél, sugarába szívja a keleti életerőket. Mikor végighalad a déli, nyugati, északi, fenti, lenti és középső égtájakon, mindent bevilágít, minden életerőt felszív sugarába.

Ez a minden emberben benne rejlő sokformás életerő tűz képében lobban elő. Így mondja ezt a vers:

„Hódolom...

a sokformás, aranyló Lények Tudóját

ezt a tündöklő legfőbb menedéket.

Százfelől világít ezer sugarával,

s a Napba röpíti az életerőket.”

A Teremtőúr az év, és ennek kétféle útja van, a déli és az északi. Akik e szavakkal tisztelik: „Áldozás és jótett a dolgunk!” – azok a Holdba jutnak majd, és mind visszatérnek. Az utódokra vágyó bölcsek ezért indulnak el a déli úton. Ez az atyáknak útja, ez a birtok.

Az északi útra azok lépnek, akik a lelket keresték lemondással, tisztasággal, hittel és tudással. Ők a Napba jutnak. Itt van az életerők gyűjtőhelye. Ez az öröklét, itt nincs félelem, ez a legfőbb menedék, innen már nincsen visszatérés. – Erről szól a vers:

„Mondják, az Atya tizenkétfelé ható,

öt lába van és túlmagaslik az égen.

De mások azt mondják, hét kerekével,

hat küllőjével lentről is meglátható.”1

A Teremtőúr a hónap. Sötét fele a birtok, világos fele a lélekzet. Ezért az ennek szentelődő bölcsek a hónap világos felében áldoznak, míg mások a sötétben.

A Teremtőúr a nappal és az éjjel. A lélekzete a nappal, a birtok az éjjel. Aki a kéjt nappal gyakorolja, az életerőit elpazarolja. Ennek az lenne a tisztaság, hogy éjjel élvezze a kéjt.

A Teremtőúr az étel. Ebből lesz a mag, a születettek pedig ebből születnek.

Ami párt alkot, az a Teremtőúr törvényeit követi. Viszont:

A lemondó jut a Hatalmas honába,

ide az ér el, ki folttalan, tiszta,

a züllést, tévedést, csalást elveti,

akinek erőből fakad tisztasága.

Akkor a vidarbha-béli Ragyogószülötte kérdezte őt:

– Mester, a született lényeket hány isten tartja fent, a testet melyik ragyogja be, ki a legfőbb közülük?

Ő így válaszolt:

– Ez az isten az űr, a szél, a tűz, a víz, a föld, a szó, az ész, a szem, a fül. Mikor a testet beragyogták, így dicsekedtek: „E nádszálat mi tartjuk fent, mi támogatjuk.”

De azt mondta nékik a lélekzet, a legfőbb: „Nem ám! Mind elvakultatok, mert én vagyok az, ki magam ötfelé osztom, én támasztom,én tartom fent e nádat!”

De nem hittek neki. Akkor az úgy tett, mintha sértve ki akarna repülni, Pedig ha az kirepül, a többi vele repül, ha az megáll, megáll a többi is. Úgy mennek utána, mint a méhek a rajzó királynő után. Amíg az marad, marad a többi is, mármint a szó, az ész, a szem s a fül. Megelégültek akkor, és a lélekzetet így dicsérték:

Úgy égsz te, mint a tűz, tűzöl, mint a Nap,

a Gomolygó, a Magasztos s a szél te vagy,

te vagy a birtok, mi van s mi nincs, a Föld örök istene.

Mint küllőt kerékagy, tartja a lélekzet a dolgokat,

himnuszt, igét, dalt, áldozatot, harcosokat, papokat.

Rejlesz, mint Teremtőúr a méhben, és megszületsz megint,

áldozáskor minden élő életerőként rád tekint.

Isteneknek és ősöknek itallal csak te áldozol,

tűzangyaloknak igazságot, bölcseknek utat hozol.

Tündöklő fényed a Hódító, te vagy az Üvöltő maga,

Napként a légtérben vándorolsz, te vagy a fények ura.

Lélekzet! Mikor esőzve áldást hozol a Földnek,

ujjonganak lényeid, tele hassal néked örülnek.

Ősi bölcs; mindenség ura, magad-avatta életerő,

Szélatyánk, fogadd az ételt, hisz te vagy az Ételevő!

Mi a szóban, a szemben, a fülben, az észben van Belőled,

hagyd meg azt kegyesen nekünk, hogy el ne szakadjunk Tőled!

Lélekzeterő a Föld, s mi túl van a harmadik égen,

óvj, mint fiát az anya, tarts meg az üdvben, bölcsességben!

Akkor a kószala-béli Kicsi Ló fia kérdezte őt:

– Mester, honnét van a lélekzet, hogyan megy be a testbe, hogyan marad meg mégis, ha magát megosztja, hogyan húzódik ki belőle? A külső világot és a belső lelket hogyan hatja át?

Ő így válaszolt:

E kérdéssel túl messzire mégy, de válaszolok neked, mert kedves vagy a Hatalmas előtt.

A lélekzet a lélekből születik. Mint emberből árnyéka, úgy nő ki belőle.

Az ész viszi be a testbe.2

Ahogy a király a falvak bíráit utasítja: „Menj ide vagy oda!” – így bízza meg ő is a különböző életerőket.

A nemzéssel és ürítéssel a kilélekzést bízza meg. A szemben, a fülben, az orrban, a szájban a belélekzés honol. Az összelélekzés (szamána) van középen, ő az, mi az áldozott ételt a testtel azonossá (szama) teszi, ebből lobban a hét tűz.3

A lélek a szívben lakik. Ennek száz és egy vezetéke van. Ezek mindegyikéhez újabb száz kapcsolódik, s ezek mindegyikéhez újabb hetvenkétezer. A szétlélekzés ezekben kering.

Ha jót tett az ember, akkor a fellélekzés jó világba vezeti a felfelé futó egyetlen éren át, ha gonoszat, akkor gonosz világba. Ha mind a kettőt, akkor az emberi világba.

A kifújt lélekzet úgy száll fel, mint a Nap, mert a belélekzésa szemben van, és a Nap az emberben ezt segíti. A Föld istene a kilélekzést. Az összelélekzés a közöttes űr, a szétlélekzés a szél.

A fellélekzés a hó. Ha ez a hő kialszik, az észbe gyűjtött többi életerővel újra testet ölt.

Ahogy az ész utoljára gondolt, úgy lép a lélekbe a hővel együtt, és úgy megy át az elképzelt világba.

Nem fogynak el ama halhatatlannak utódai, ki tudja ezt, s a lélekzetet ismeri. – Erről szól a vers:

Ki megérti bent a lélekzetet,

forrását, otthonát, alapulását,

külső világban ötfelé oszlását,

csak az éri el az örök életet,

csak az éri el az örök életet.”

Akkor a Gargától született Napfia kérdezte őt:

– Mester, mi az, ami az emberben elalszik, s mi az, mi ébren marad? Melyik isten látja az álmokat? A mélyálom kéje kié? Mindezek min alapulnak?

Ő így válaszolt:

– Garga fia, ahogyan alkonyatkor a Nap sugarai az izzó korongban egyesülnek, és pirkadatkor szétáradnak megint, ugyanígy a legfőbb istenségben, az észben egyesülnek mindezek. Ezért van az, hogy ekkor az ember nem lát, nem hall, nem ízlel, nem érez, nem szól, nem fog, nem élvez, nem ürít, nem járkál fel és alá, hanem: alszik.

Ekkor a várban csak a lélekzet őrtüzei égnek. A kilélekzés az otthoni tűz, a szétlélekzés tüze főzi az áldozati ételt, a belélekzés (prána) pedig az áldozati láng, mert ezt az otthoni tűzről véve gyújtják (pranajanam).

Az összelélekzésnek (szamána) azért ez a neve, mert ő egyenlíti ki (szanam najati) a belélekzés és kilélekzés két italáldozatát. Az ész az áldozat rendezője, a fellélekzés az áldozat gyümölcse, mert ő vezeti el nap mint nap a Hatalmashoz az áldozót.

Roppant hatalmát ez az isten az álomban éli át, mert az itt vagy ott látottakat itt egységben látja, az itt vagy ott hallottakat is egységben hallja, amit különböző helyen és tájakon tapasztalt, itt egységben tapasztalja meg újra. Látottat és nem látottat, hallottat és nem hallottat, tapasztaltat és nem tapasztaltat, valósat és valótlant itt egyaránt lát, az egységet látja.

De amikor a tündöklő hő elönti, ez az isten sem lát álmokat. A testben ilyenkor árad szét a kéj.

Barátom, ahogy a madarak térnek nyugovóra otthonukban a fán, úgy tér minden nyugovóra a legfőbb lélekben,

a föld és a földanyag, a víz és a vízanyag, a hő és a hőanyag, a szél és a szélanyag, az űr és az űranyag, a szem és a látható, a fül és a hallható, az orr és a szagolható, a nyelv és az ízlelhető, a bőr és a tapintható, a szó és a szólható, a kéz és a fogható, a hím tag és a nemzhető, az ürítés és az üríthető, a láb és a léphető, az ész és az észlelhető, az ébredet és az ébreszthető, az én és az elsajátítható, a tudat és a tudható, a hő és a hevíthető, a lélekzet és a fenntartható.

Mert ez a látó, érző, halló, szagló, ízlelő elképzelő, ébredő, cselekvő, megismerő emberi lélek a legfőbb mulandótlan lelken alapul.

Barátom, ebbe a legfőbb mulandótlanba lép be az, ki ezt az árnyéktalan, testetlen, vértelen, fényességes mulandótlant megismeri. Mindenható, és a mindenséggé lesz az, ki tudja ezt. – Erről szól a vers:

„Barátom, ki a mulandótlant ismeri,

ahol a megismerő lélek, az istenek,

az életerők s a lények elpihennek,

az mindentudó, s a mindenséget elnyeri.”

Akkor a Szentségestől született Igazvágy kérdezte őt:

– Mester, aki haláláig a szent Om-szótagon elmélkedik, melyikvilágba kerül utána?

Ő így válaszolt:

– Igazvágy, az Om-szótag a fenti és a lenti Hatalmas. Ezért, ki tudón erre alapul, elnyeri az egyiket vagy a másikat.

Aki egy mértékéről elmélkedik, azt tanulja meg, hogyan kell gyorsan újra a Földre születni. A himnuszok az embervilágba vezetik, lemondó lesz, hívő és tiszta, roppant hatalomra jut.

Aki két mértékét vési eszébe, azt a varázsigék a levegőégen át a Holdvilágba repítik, a Holdvilág hatalmát kiélvezi, majd visszatér a Földre.

Aki viszont az Om-szótag mindhárom mértéke által a legfőbb Emberről elmélkedik, az a tündöklő hő révén a Napba jut. Levedli a gonoszt, mint kígyó a bőrét, és a dalok a Hatalmas világába vezetik. Az élet feletti eme helyről látja az Embert, a vér urát. – Erről szól a vers:

„Megtéve külső, belső, köztes tetteket,

a három halandó mértéket kötve

összefogva és soha nem mulasztva

megismerőt semmi sem rendíti meg.

Űrbe igével, himnusszal a Földig,

dallal a bölcsek hirdette világba,

az Om-ot követve oda jut a bölcs,

hol a békés, örök Legfőbb időzik."

Akkor az Ételhozótól született Széptincses kérdezte őt:

– Mester, a kószala-béli Aranyköldökű herceg jött egyszer hozzám, és azt kérdezte, tudom-e a tizenhatrészes Embert. Azt feleltem, hogy nem tudom, hiszen ha tudnám, már biztosan beszéltem volna róla. Aki meg hazudik, az gyökerestül kiszárad, így hát nem hazudhattam. Ő némán felszállt kocsijára, és elvágtatott. Téged kérdezlek hát: holvan ez az Ember?

Ő így válaszolt:

– Barátom, ez az Ember tizenhat részével együtt itt van a testben.

Egyszer ez így gondolkozott: „Mi legyen az, minek távoztával magam is kiszállok, és megmaradásával én is megmaradok?”

Megcsinálta a lélekzetet, a lélekzetből a hitet, az űrt, a szelet, a fényt, a vizet, a földet, az érzékszerveket, az észt, az ételt, az ételből az erőt, a lemondást, az eszméket, a tettet, a világokat, a világokban a neveket.

Ám ahogy az óceánba ömlött folyók is eltűnnek, mert elveszítik formájukat és nevüket, ugyanígy van ez a mindent belátó Emberrel is. Tizenhat része az Emberbe ömlik, elveszíti formáját és nevét, és egyszerűen csak Embernek hívják. Ez részek nélkül is fennmarad, ez halhatatlan. – Erről szól a vers:

„Mint küllőt kerékagy, részeit az Ember összetartja.

Ki tudja, mit tudni kell, nem vesz erőt a halál se rajta.”

Végezetül így szólt mindannyiukhoz:

– A Hatalmasról ennyit tudok, és ezen túl semmi nincs.

Ők pedig megtisztelték, és így válaszoltak:

– Atyánk vagy, ki a nemtudásból átvezetsz minket a túlsó partra.

Tisztelet a legnagyobb bölcseknek!

Tisztelet a legnagyobb bölcseknek!