„Ezt a tanítást kaptuk: Ha e szem egy pillanatra lezárulna, nem állhatna meg semmi.”
Széfer Ha-Zohar, III. 129 b.
„Jézus mondta: Ismerd meg, ami a szemed előtt van, és ami elrejtett, és ki lesz nyilatkoztatva neked. Mert nincs semmi elrejtett, ami majd ki ne lenne nyilatkoztatva.”
Tamás evangéliuma, 5.
Eme könyv külső indíttatását főként „A Tan Kapuja Felsőfokú Buddhista Hittudományi Oktatóintézet” 1991/92-es tanulmányi évében tartott nappali és esti, illetve a „Traditio Divina et Schola Transcendentiae” 1992-es félévi „Kabbalah” előadássorozatából nyerte. Ez persze még messze nem indokolná egy újabb opusz létrehozását a témáról, hisz már e téren is a bőség zavarával küzdünk – legalábbis ami a nagy kultúrnyelveket illeti. Azonban áttekintve e könyveket, szembetűnő az, hogy legalábbis a „modern” művek nagy része mennyire nem a Kabbalahból, a hagyományból indul ki, mennyire nem a Kabbalah célja e művek célja, mennyire nem olyképpen gondolkodva járnak el, mint a titkos arkánák, arkándiszciplinák, hagyományok beavatottjai.1 És itt kapcsolódik be a benső indíttatás kérdése: az örök ember örök kereséséé, ami a Kabbalahé is, saját jogán. Mert itt is a Homo aeternus az alap, az út, az úton járó vándor és a cél.
Mivel tehát e könyvben „tárgyunkat” megközelítve nem a tudomány, (história, kultúr- és vallástörténet, filológia stb., sőt, ha úgy tetszik még a kabbalisztika) útját szeretném járni, hanem magának a hagyománynak benső, önértelmezése és céltételezése szerintit, követvén értékeit, létszemléletét, ezért e cél kitűzése nem is lehet más, mint a devekuth (istenhez hasonulás) vagy a yehidah (egyesülés az Abszolúttal). Fenti tételezések éppen nem szerénytelenek, hanem az egyedülien és lényegien szerények és alázatosak ama szellemiség, helyesebben Szellem (Ruah) iránt, mely a teljes ember bevetését igényli és nem csupán az intellektusét, mely a létharcban kifejlődött eszköz, nem is szólva ennek lefokozott–tudósi állapotáról...
Tehát sokadlagos jelentőségűvé válik még akár a saját, szerény vagy komoly „eredmények”, kutatási reliktumok bemutatása is, mert ha ezeknek van bármi súlyuk, akkor ez úgyis csak a tradíciókkal való összhangjukban áll; és mert elsődleges az abszolút prioritást megkívánó, a mindig-létező Isteni teremtő–fenntartó, őshang-kinyilatkoztatás (és tanítás) meghallása, ami nem ismer sem régi, sem új kutatási „eredményeket”. Régi dogmákat, végleg lerögzített tanrendszereket sem, hiszen azért a szabadságban áll esszenciája. És ez vagy van, vagy nincs.
Az is természetes, mondhatnám tradicionális, hogy a Kabbalah hiperkomplex, korról korra változó, megújuló gazdaságából csupán egy adott lehetséges értelmezést, egy adott felfogást és valóságleírást prezentálhatok egyetlen könyvön belül. Egyetlen gyümölcsét a Tudás Fájának. Természetesen törekedve azért a különböző összefüggések felmutatására, a Fa egységességére is. De mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy azért ez csak egy olvasat. Az ősi hangok–betűk–számok egyik kombinációja, egy lehetséges világalakítás, sőt, teremtés...
Amennyiben a Kabbalah magas és ősi, időtlen Szellemétől e könyv nem tér el súlyosan, vagy csak kevés helyen botlik, úgy a köszönet az Őrizőket illeti, és nem a scriptort, akinek csak a tévedések és a megbocsátás lehet osztályrésze.
A Kabbalah szót a QBL héber szógyökből („megragadó”, „érdekes”, „befogadó edény”) vagy a „Kábló” kifejezésen keresztül származtatják, ami „átvétel, befogadás, hagyomány” jelentésű (igeként qibbel: befogad, tartalmaz), másrészt a „Kábbél”-ből eredeztetik és ennek értelme „felvenni” (ti. az igát).2 A Kabbalah elnevezést Ibn Gabirol (Spanyolország, XI. sz.) alkalmazta először a titkos, orális tanításokra, és ettől fogva minden zsidó misztikus–gnosztikus–mágikus irány neve ez. Általában a judaizmus benső, ezoterikus–misztikus aspektusaként, doktrínájaként, teozófiájaként értelmezik, mely kiváltképpen a Tórára építkezik, noha jól tudott, hogy van nem-judaista, hanem keresztény (keresztény gnosztikus, renaissance újplatonikus, rózsakeresztes, Böhme és iskolája, sőt XIX–XX. sz.-i mágikus megújulásé), kopt, arab, ill. iszlám (főként a bektasi dervisek révén), és görög kabbalah is. Tehát olyan is, ami egyáltalán nem épül a Bibliára...
Mindenesetre a judaista Kabbalah nyelve főként az arameus és nem a héber. Például a Zohar könyve, a Kabbalah alapműve is részben arámi nyelven íródott és csak a híres kabbalista Luria rabbi fordította teljesen héberre a XVI. században. Tulajdonképpen a Széfer Ha-Zoharban az egész Kabbalahra is jellemző célok és tanítások teljességükben tükröződnek, mert G. Scholem, a XX. századi kabbalisztika legnagyobb kutatója szerint ez teozófikus teológia, mitikus kozmogónia és misztikus pszichológia és antropológia olyan keveréke, melyben Isten, az univerzum és a lélek nem különültek el. Ebben a tanításban minden dolog minden másnak is tükre, minden mindennek szimbóluma, ezért így a Kabbalah egy adekvát szimbólumrendszer is, mely az ember, a társadalom és a kozmosz fundamentális, archetipikus szerkezetét fejezi ki, de azért oly módon, hogy végső soron e szimbólumok nem jelölnek vagy közvetítenek semmit, csupán lehetővé teszik, hogy a hipertranszcendens, a kifejezhetőségen túli, a kimondhatatlan (arrhéton) áttűnjék transzparens mivoltuk révén.
Nevezik még a kabbalistákat mequbbalimnak is, akik a „titkos bölcsesség (Hokhmah misztara vagy nesztorah) ismerői” avagy a „titkok mesterei” (ba’ale haszod). A Kabbalah e hírhedett titokzatosságát és titkosságát részben magyarázza az, hogy hosszú története során elviselni kényszerült üldöztetéseket, értetlenséget, de ezotériájának már korántsem ez a magyarázata, mert ez nem holmi titkolódzás, hanem minden igazi tradíció közös attribútuma; hogy tudniillik a beavattatás, az esszenciális megértés (Hokhmah), azaz a bölcsesség fordítva arányos az isteni kinyilatkoztatás mélységével, megnyilatkozási szintjeivel.
Tehát tradíció a Kabbalah, méghozzá a nagy, ‚majd’ teljes tradíciók egyike, amely azonban rendkívül bonyolulttá vált, mert ahogy Mose de Leon mondja „Minden mindennel összefügg a lánc utolsó szeméig”. Részben ez is az oka, hogy a „türelem útja”, de hozzájárul az is, hogy főként mágikus–gnosztikus arculata erős, noha a devocionális elemek is erősnek bizonyultak, különösen a chaszidizmusban.
Amit e könyvben megpróbálok, az ennek a rejtettségnek enyhítése – legalábbis ott és addig, amíg ezzel nem sértem a misztériumot –, és az univerzalitásba való visszakapcsolása. Mert ellentmondás van abban, hogy a Kabbalaht, a „tradíciót” a judaista vonalról csak annyiban elismerni, amennyiben bibliai (Tóra) vagy rabbinikus források misztikus értelmezése. Hiszen a tradíciót, relevanciáját nem lehet leszűkíteni egyetlen kultúrkörre, vallásra vagy népre (sem), mert ha „a hagyomány a szellem idő feletti jelenléte”, nunc stans érvénye, éspedig abszolút érvénye, akkor e szellem fontosabb, mint betűi: a hagyomány a szellem, sőt Szent Szellem (Ruah Ha Kodesh) univerzalitásához, népen, fajon, időn, téren, okságon felülálló voltához konvergál. „A Qabalah interpretációja nem feltétlenül található a külső Izrael rabbijai között, akik héberek a hős szerint, hanem inkább a választott népben a szellem után – a beavatottaknál” – mondja Dion Fortune (Mystical Qabalah). Ebből mindjárt két dolog következik. Az egyik, hogy létezik egy aktív ezoterikus tradíció „szájtól fülig” történő átadással: egy valóságos „aurea catena Homeri” (Homérosz aranylánca), és valóban a hagyomány szerint a Kabbalah ősi, primordiális tanait a beavatottak megszakítatlan sora őrzi. A másik, hogy a „választottság”, „választott nép” mivolt – mint „Izrael 12 törzse” – a teljességre utalva (12 mint a zodiákusjegyek száma: a kozmosz totalitásának, körének száma is),3 vagyis „minden népre”: az emberiségre mint egyetemesre vonatkozik. És mert ahogy még a judaista értelmezés szerint is az egyik törzs kiválasztott a „kiválasztott nép 12 törzséből”, úgy az emberiségből is a „kiválasztottság”, a „kétszer születetteket”: az inficiáltakat, az igazi Lévitákat, helyesebben az Áron-papságot felülmúló Melkizédek rendje szerinti, az igazi papkirályiságot illeti. A kiválasztottság megfordulás (héb.: teshuvah, gör.: metanoia) és belső hivatottság. A Kabbalah tárgyalásában ezt az univerzalisztikus értelmezést fogjuk követni magunk is, annál is inkább, mert az egyáltalában vett „nyugati út” (mágia, alkímia stb.) bázisaivá is vált az idők során.
A Kabbalah mint tradíció nem modern értelemben vett filozófia-féle, hanem szakrális metafizika és reátámaszkodó spirituális praxis, realizációs út. Kvázi experimentális, sőt operacionális metafizika: csakis annyi igazságot mutat fel, amennyit megvalósít és megél a misztikus. Olyan metafizika vagy misztikus rendszer, melynek segítségével a kiválasztott nemcsak „megismeri” Istent, az Embert és a Világegyetemet, hanem azonossá is válik abszolút totalitásukkal, abszolút, univerzális individuummá válik – ez megismerés mint unió mystica vagy ahogy a Kabbalah nevezi, yehidah: unió az Abszolúttal. Ezért a hagyomány igazságelmélete is a gnosztikus megismerés szerinti, és legplasztikusabban talán a szufi metaforával fejezhető ki: az igazi megismerés olyan, mint a tűz, először csak hallomásunk van a tűzről, azután megpillantjuk lángjait, végül magunk lángolunk, leszünk tűzzé, s csak így „ismerhető” meg a tűz. A megismerés ezen tanítása szerkezetét illetően lényegében a platonikusra (barlang-hasonlatbelire) hajaz.
A monoteista vallások, így a judaizmus exotériája is, a patriarchális–maszkulin dominanciájú oldala4 voltaképpen az ezoterikus, misztikus, feminin–befogadó oldallal olyképpen egészül ki, hogy kabbalista terminusokban beszéljünk, mint az Élet Fa (Éc Hayyim), az arbor Cabbalistica, ún. Szigor Oszlopa a Könyörület Oszlopával, ahogy Boáznak van párja Jákinban. Utóbbiak a Salamon Templomának bejáratánál álló fekete és fehér oszlopok, a hold és a nap, az éj és a nappal stb. dualitásait kifejező szimbólumok. Noha éppen a patriarchális szemlélet okán, a férfiúi oszlop, oldal nyer feminin attribútumokat, és fordítva... Az Egyensúly, a centrális Kegyelem Oszlopa pedig a Krisztus-princípium tanításával (s ez nem szűken vett kereszténységet jelöl), a Logosz-beavatással, megvalósításával, ennek univerzalitásával, fókuszáló virtusával, immanens–transzcendens mivoltával lép be a struktúrába. Így azután a monisztikus tendenciájú exotériával szemben a Kabbalah dualisztikus (különösen a középkori németországi chaszidizmusban erős hangsúlyú Isten immanenciája, ami a gnosztikus panteizmus befolyását mutatja), elismeri az éjjeli, sötét, maternális oldal létjogát, sőt, szükségességét is.
Mondják, hogy a zsidó kultúra úgy aránylik a kereszténységhez, mint a hindu a Kelet buddhista kultúráihoz. Noha ebben van némi igazság, de a fenti megkülönböztetés nem erre vonatkozik, inkább a hinduista és buddhista tantrán belül egyaránt meglévő mérsékeltebb és radikálisabb úthoz, a jobb kéz és a bal kéz útja közötti különbséghez hasonlítható. (Annál is inkább, mert a Kabbalahban is ismeretes az „Élet útja” és a „Halál útja”, noha itt az is látható, hogy a Kabbalahban – ahogy a tantrákon és minden ezotérián belül – ismét megvan az a kettősség, igaz magasabb fokon tér vissza, mint ami az ezotéria és az exotéria között is húzódik.) Akármilyen elzárkózó, lehatároló volt is a zsidó vallási szellem, éppen misztikája az, ami kölcsönhatásokba lépett más kultúrákkal, szellemiségekkel, archaikus rétegekkel, helyesebben mindig integráns része maradt a Tradíciónak, éppen eme misztikus oldal „befogadó” attribútuma révén. És nélkülözhetetlen a nyugati szellem ezoteriájának megértéséhez, mert szétválaszthatatlan egységet alkot végül is a hermetikus létszemlélettel: ezért az asztrológiával, a mágiával és persze legfőképpen a Tarot rendszerével, amely maga kabbalisztikus arkándiszciplínának minősül. Mintegy a hermetika (alkímia), asztrológia, mágia és a Kabbalah (Tarot) egy egységes „ötödik”–quintessentialis, archaikus–primordiális arkána tanítás kvaternitásai, a tetraszómia általános jelenlétének megfelelően.
Minekutána elsősorban a Kabbalah tradíció-olvasatát vesszük alapul, ezért fejtegetéseink horizontját a tradíció R. Guénon, G. Evola, F. Schuon, L. Schaya és Hamvas Béla, László András által körvonalazott értelmezésében vesszük fel. Azonban tradíción semmi esetre sem valamely előre adott valóságleírást, tételek, igazságok, dogmák rendszerét, sőt nem is egy előre rögzített filozófiát és filozofálási módot értünk. Ahogy nem vallást. Mindez éppenséggel antitradicionális lenne a metafizikus, metalogikus, metafilozófikus és metareligiózus valósággal szemben, a naiv realista szemlélet némely elemeit őrizve abban, hogy lenne valami embertől (tudattól) független realitás, de akár a tudat feltételeként vagy hordozójaként megjelenő idealitás, teoreticitás, ami „Másság”-ként szaturnikus–szolidifikálódott objektivitásban jelenne meg. A hagyomány (a Kabbalah) is erre utal, mikor a primordiális Emberről (Purusha, Gayomarth, Adam Kadmon, Makroanthroposz, Homo Maximus stb.) szól, hisz egyes kabbalisták szerint az Univerzum „ember alakú”, illetve az alef-betű alakját viseli, amely a szent ábécé első betűjeként, de az ember betűjeként is, kijelöli magas metafizikai–primordiális rangját: embernek, alef betűnek. E betű maga földre és égre mutató emberként is olvasható, ami egyrészt az „ahogy fent, úgy lent” mikrokozmosz–makrokozmosz összefüggést kifejező tanra, de másrészt általában a kettősségek unióját beteljesítő, a kettő (az ég és föld) között közvetítő harmadikra: az Emberre vonatkozó tanításra utal, de ez még csak a Kabbalah hermeneutikájának, értelmezési szintjeinek másodika: a tanítványoké, a titkos pszichológia és kozmológia szintje, a remez-é – ahogy majd látni fogjuk. A primordiális Ember, Adam Kadmon alakjában azonban magasabb módon is megjelenik a probléma: e magasabb szinten nem csupán analógia van világ, objektum (makrokozmosz) és ember, szubjektum (mikrokozmosz) között, de unió (androgyn-állapot). Egyetlen létező van, az Ember, és ezért az univerzum nem ember alakú, de ez maga az Ember, aki immár szabadon teremtő–feloldó (solve et coagula) tudat avagy világtükör. E szabadsága miatt nincs doktrínája a tradíciónak, noha vannak örök képei és mátrixai. És mivel az Ember (hic et) nunc stans létező – s nem történeti csupán – az univerzum is ilyen hát, vagyis időben sem a tudattól szeparált „múltban” jön létre, mint „ember alakú” objektum, hanem e hic et nunc stansban ember-univerzum, univerzális ember.
Voltaképpen az Upanishad-bölcselet illetve az advaita vedanta tanításával egyezik, és Schopenhauer így rögzíti5: „Aki... meg tudja különböztetni az akaratot az eszmétől, ezt megint a jelenségtől, annak számára a világ eseményeinek csak annyiban van jelentősége, hogy ezek ama betűk, amelyekből az ember eszméje kiolvasható...” És mégis! még ezen a lépcsőfokon sem – melyet a Maase Merkabah-gnózis (a Harciszekér Művei Kabbalahja) az „Uralom Tanának” ismer – a végsőt értük még el. Ez a szakrális vagy mágikus szolipszizmusnak címezhető állapot,6 amit azonban nevezzünk csak metodológiai szolipszizmusnak, arra utalván, hogy a metafizikai realizációhoz szükséges szintről, metódusról és kvázi „munkahipotézisről” van itt szó, amely azonban olyan szerepet nyer, mint a Buddha példázatában ama tutaj, melynek a túlpartra juttatással szerepe kimerül... Sőt veszélyei igen jelentősek, amennyiben egyrészt analógia van ezen állapot és az között, amit pl. Jung a Selbst (Self)-tel való korai identifikációnak nevez, és amit másrészt a tradíció terminusaiban a deifikációban vagy apoteózisban való rögzülésnek nevezhetünk. Rosszabb aspektusában ez a mágus–kabbalista legnagyobb veszélye, a szatanikus hybrisz, és a szolipszizmusban, mint végső illúzióban való kitartás, mely a végső disszolúcióhoz vezet. Mert az utolsó, legmagasabb lépcső az önkéntes világgá szétáldozódás, amit a mahayána buddhizmus bodhiszattva-eszménynek, a kereszténység Agnus Dei-nek stb. ismer.
Meg kell küzdenünk alapvető paradoxonokkal is, ha a Kabbalah tanulmányozására szánjuk el magunkat. Az első mindjárt ezotériájából fakad, abból, hogy esszenciája és döntő jelentőségű részei csakis orális hagyományként létezik, s nem is lehetne szavakban, expressis verbis, tehát könyvben rögzíteni. Szavakon túli tanítás, a víziók útja ez. Másrészt a Kabbalah nagyfokú önállóságot és kezdeményező erőt kíván, mi több kritikai attitűdöt feltételez, s már ezért sem lehet csak egy adottként tételezett tradícióra támaszkodva „megtanulni”. Egy rejtező caddiq (igaz ember) így szólott erről: „A bölcs embernek arra legyen gondja, hogy önmaga legyen a tökéletes tan és minden cselekedete megtestesült tanítás; vagy ha ez nem adatott meg neki, legyen fordítása és magyarázata a tannak és minden megmozdulása a Tan terjeszkedése.”
A Kabbalahval érdemben csak az foglalkozhat, aki komolyan veszi életkríziseit és nem olcsó kompromisszumokban, „egy tál lencséért” (család, karrier stb.) adja el magát az egyiptomiaknak (a Kabbalahban Egyiptom-Mizraim a korlátozottság, materialitás földje, a világsík, ahol most létezünk), nem itt vesztegeti el motiváló energiáit, az alkímiai tüzet, „Szent lázat”, hanem állandósítja egy jó értelmű „káoszban”, „otthontalanságban” – „hisz csak az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét”... Abban az értelemben káosz ez, ahogy Lao-ce beszél erről a Tao Te Chingben (20): „A közönséges emberek tündökölnek, csak én vagyok zavaros (tegyük hozzá: kaotikus, északi, a szakrális–mitikus „észak”-é), mert egyedül csak én vagyok más, mint mindenki más...”7 Ez a káosz az alkímiában a putrefactióhoz, a disszolúcióhoz tartozó fogalom, ez az elsődleges állapot, melyben még az ellentétpárok még szétválasztatlanok. De tudatos regresszió tárgya a yogában és a „faragatlan tökhöz való visszatérés” taoista ideájában is. A Kabbalahban is megkülönböztetett háromféle káosz-fogalom, első a tohu va bohu: a primordiális, megformálás (Yecirah, ami különbözik a Kabbalahban a teremtéstől: Beriahtól!) előtti differenciálatlan „prima materia”, hyle; az Olam Hátoku: a káosz világa, ez már egyértelműen baljóslatú, infernális, „rossz”, démoni káosz szférája; és az Olam Hátikkun, az „egyensúly világának” megteremtése felé és eme világ „már” (nunc stans) létező szintjének felfelé sodró energiája, melyről Rabbi Zera ezt mondotta: a fejezetek értelmét (ti. a Teremtés Könyvéét, de a Kabbalaht általában is) csak kiváltságos, fennkölt szelleműek ismerhetik, akiknek „szívében nyugtalanság lakozik” (Talmud, Hagiga traktátus, 13a), akiket „a szellem kígyója csípett meg”, mert ez a nyugtalanság nem mond ellent sem az Élet Fán megvalósuló, sem a neofitában megkövetelt egyensúlynak, mert ez a „primordiális pont” és az „état primordial” (Guénon), az alapállás, az eredeti helyzet és rang irányába törekvés nyugtalansága–motivációja.
A másik antinómia abban rejlik, hogy a mai, „modern” ember, e deszakralizált–szekularizált csandála „tudata” (itt valóban helyesebb lenne tudatalattiról szólani!) felé kellene közvetíteni valamit, ami teljesen idegen számára, elsősorban létszemléletében az. Inkább az archaikus8 ember szemléletéhez áll ez közel, amennyiben a szemlétet bázisa itt a napszerű, kisugárzó–kiteremtő szem. A két emberfajta között döntő különbségek vannak, amit a Kabbalah Ábel- és Káin-emberek különbségeként, általában a tradíció az alulról és felülről jövő ember különbségével a szabad, „nomád” ember és a homo faber közötti modern különbséggel éppúgy jellemez.9 Az első differencia mindjárt az, hogy az archaikus ember még rendelkezik egy olyan képességgel, ami a modern emberben már alszik, vagy egyenesen kialudt. Az univerzális látás, a böhmei imagináció, a szellemi–isteni „Szem”, a metafizikai lényeglátás, transzcendens érzékenység és magának a metafizikumnak a szintje és képessége ez, ahogy a Kabbalah céljainak egyike is az, hogy megszerezze a belső és külső látás képességét: észlelvén a felsőbb és alsóbb Világokat egyaránt. De még ennél is több: mert az imagináció teremti az embert is Emberré, az Ember maga lévén ama Szem és a metafizikum élete. Ezért és mert a magasabb Világok egyszerűbbek és tisztábbak: minden grádics az Akarat, Intellektus, Emóció és Aktivitás magasabb kvalitásait tartalmazza, de egyre több törvénnyel, bonyolultabban és távolabb a Forrástól – a Kabbalahban „az ember végső célja újraegyesíteni az isteni és emberi akaratot”10 és a megfelelő négy világot, melyek a tradíció általános kozmológiai sémájával is egyezőek, mely szerint az anyagi világsík (Aktivitás) és az ideák, archetipikus világa (Intellektus) között planetáris hatalmak világsíkja (Emóció) helyezkedik el (a negyedik, Akarat, tulajdonképpen már világfeletti, mi több, isteni szféra). E fensőbb látás hát az, mely tévedhetetlenül a szellemből lát, befelé–felfelé: a Forrás felé figyel, és ezzel ki is áll a szellem mellett, megvalósítván. A cusanusi visio intellectualis mintájára haladja meg a diszkurzivitást, melyben a logika ellentétei eltűnnek és az isteni, primordiális lét szétválása nem következik be, és ami maga a filiatio Dei realizálása, az apoteózisz. A létesülés felőli, „sötét” aspektusa eme processzusnak és állapotnak az, amit a királyi művészet, az alkímia úgy ír le, mint a Király és Királynő regresszióját a szétoldó (putrefactio, solutio) kaotikus ősvízbe, és amit a pszichológia szintjén az individuáció előtti, archaikus prenatális, „óceáni” (ősanya tengere...) állapotként értenek. Ezért van, hogy a felnőtt individuum ezt csak regresszióval – ahogy Jung mondja: a mentális nívó süllyedésével érheti el (a „Jordán folyásának megfordítása” egyik értelmezése is ez!), és ez az, amiért Böhme hangsúlyozza: az ember mindent kutathat, még Isten mélységeit is, csak egy dolog tiltott számára, saját eredete titkait kutatni. Hiszen ez „játékrontás”, a létezés széttörése, disszolúciója veszélyét is magában hordja, mert csak ez igazán érdemes a kutatásra, mert csak ez igazán az, ami a Valósághoz, a felébredéshez (az álom játékrontása), az igazsághoz, az igaz helyzethez elvezet. Azonban a Kabbalah azt is képes megmutatni, hogy a káosz ősvizeinél nem szabad megállni, mert nem ez a végső stáció.
Mindenesetre ama felsőbb látásból, ill. az általa felmutatott szellemből emanálódik és deriválódik azután a mitikus–analógiás–mágikus gondolkodás, ami meghaladja (az eredet irányába legalábbis!) a logikát, de nem áll szemben a Logosszal, mert nem a filozófia kezdődik ott, ahol a mítosz végződik (noha ez történetileg, tehát kontingensen lehet így), hanem a mitikus gondolkodás, az „analógiák szent tana” kezdődik ott, ahol a filozófia már véget ér – az aszcenzus, a gnosztikus reintegráció útja szerint. De a mitikus nem csak ősibb, mint a faktikus, hanem ezáltal is átfogóbb–megalapozóbb is, amiből az következik, hogy – elvileg – a faktuális mindig mitizálható, de a mitikus nem mindig faktualizálható. A faktum csak kvantitatíve több, sok-ságba hulló, de paradox módon átfogó alapját a monad, és az Egy felé helyezett mitikus képezi. Végső fundamentumuk pedig az alaptalan (Ungrund) Üresség (kénoma).
A modern ember, aki travesztiája az ősi, szellemi embernek és akinek ezért semmi érzéke a numinózumhoz, mert hiszen a puszta élet és horizontja vált mára kizárólagos céllá, éppen nem meghaladta tehát a síkokat (azzal, hogy még egy diszkurzív–teoretikus gondolatmenetet sem tud általában végigvinni, ez csak annak bizonyítéka, hogy még a logika nívóját sem éri el, még ehhez képest is folytonos devalvációban van) deszakralizált–devalvált tudatával antropológiailag sem intakt. Bukott–elhomályosult. Valójában antropológiai defektusban van (helyesebben „anthroposzológiai”, mert az ember test, lélek, szellem és isteni szikra egysége az ősi Anthroposz, a primordiális Ember értelmében, aki makro-, mezo- és mikrokozmosz uniója, sőt ezen felül mikrotheosz). Csak ez a defektus képes megmagyarázni azt a kettősséget is, mely a modern infernális embert (Bergyajev), ezt a „páriát” (Evola) jellemzi: egyrészről hiperkritikus, büszke szekularizált–materializált (nyilvánvaló, hogy itt nemcsak és nem elsősorban filozófiai materializmusról van szó...) „függetlenségére”, hogy tudniillik „nem dől be” – ahogy mondani szokás –, másrészt e legegyügyűbb babonáknak, antitradicionális pszichizmusoknak, „gyógyításoknak”, álguruknak hódol be, de ott aztán feltétel nélkül. Ez a fajta okkultizmus és a racionalizmus egymást tételezik és erősítik, mert a descartesi dualista gondolkodástól még a legirracionálisabb babonával sem szakadnak el: ez csak „egy felszínes modern reakció a durva materializmussal szemben, mely bizonyos ideig Nyugaton uralkodott... és úgy vesz minden nem-materiális birodalmat, mint amorf módon spirituálisat és jóindulatút. Ezt a tendenciát még mindig a ,fenoménához’ való ragaszkodás jellemzi”11 és ez az alsóbb vagy infernális erőket „leláncoltságukból” fogja kiszabadítani, melyekkel szemben a modern embernek nincs védelme. A megtapasztalás–átélés és vízió-centrikus misztika éppen az empireummal bizonyult a történelem során szorosabb affinitásban lévőnek, semmint a racionalitással, a „lucid rációval”. Ismét jungi terminológiával élve azt mondhatjuk, hogy az intuíció komplementere az érzékelés, a rációé inkább az emocionalitás: innen a misztika–empirizmus és a racionalizmus–okkultizmus párhuzamok (néha egyetlen személyen belül is). Az indusztrializált–racionalizált, instrumentális ész igyekszik magához idomítani a környezetét, és ebbe belehal. Ez a szeláris, apollói oldal perzselő–romboló aspektusa, mely nincs kiegyensúlyozva a dionüszoszi, lunáris oldal jótékony oldalával. Ebben a pontban van a debilis, káini homo faber12 hordozta istentelen hatalom szférája, melyet e hatalom „ancillájává” – de inkább szajhájává (mondhatnánk babiloni szajhát is) – züllött tudomány, szcientifizmus visszaigazol, kvázi verifikál. Az antitradíciónak és az ellenbeavatásoknak azonban éppoly, ha nem veszélyesebb közvetítői az okkult, a pszichizmus szféráját megcélzó irányok, vallási (pl. karizmatikusnak mondott) mozgalmak stb. Ezek voltaképpen „Cargo-kultuszként” értékelendők, amint egy ősi, rendkívül potens tudás külső, „elhagyott” héját látják csak. (Ide tartozik persze minden „szó szerinti” szektásság is – hisz nem megmondotta Az, Akire oly szívesen hivatkoznak, „hogy ha tudod, mit teszel, áldott vagy, de ha nem, átkozott és törvényszegő”?) Mindezeknek valódi feladata – sokszor maguk sem sejtette célja – a sötétség fejedelmének, a „héjak világának”, az infernónak kieresztése. (Íme: yoga-klubok, agykontroll, sőt reformkonyha, mert elég, ha ez utóbbira reflektálunk Chuang-ce szavaival: „Sok erőfeszítéssel megtartják az egészséget, de elveszítik az életet.” A Kabbalah szempontjából semmi más nem történik, csupán egyoldalúan veszik figyelembe az erőket, és ez az egyensúlytalanság a megidézni vágyott erők mellett azok ellentétét is megidézi létszféránkba: pl. gyógyítóerőkért invokál, s a legkülönfélébb betegségeket zúdítja a földre, de még veszélyesebb a spirituális erőkkel való visszaélés, a gyors utak; a modern ember narcisztikus mindent magához vonása, mert tudattalanul (tudatlanul) az inferno láncait oldja.
A vallások, mint szisztematizált–institucionalizált exoteriák, is betagozódnak ezen világ (ember)-tudat folyamatba, és ezért kellett és kell konfliktusban legyenek saját ezotériájukkal, ama „másikkal”, a gnosztikus úttal, ahogy ez érvényes a Kabbalah és a júdaizmus relációjára is. Érdemes megjegyezni, hogy a Kabbalahval szoros szellemi–spirituális kölcsönhatásban álló gnoszticizmus, neoplatonizmus és hermetika – annak ellenére, hogy a gnoszticizmus szélsőségesen dualista és „pesszimista” az anyag szférájának megítélésében, a világgal és demiurgoszával egyetemben, addig a neoplatonizmus és a hermetika kiegyenlítettebb – abban mindannyian azonosak, hogy a hangsúlyt a gnóziszra, pronoiara, a bensői intuitív–imaginatív vízióra, extatikus megismerésre, őstudásra (pregnózisz13 pronoia), az emberi autonóm szabadságra, megvalósítottságra, megtapasztalásra, és nem a heteronóm „externális” tekintélyekre, egyházakra, doktrínákra helyezkedik, s persze ezért is kellett mindannyiuknak ezektől az autoritásoktól tartaniuk, sőt üldöztetést elszenvedniük. Mert nem csak isteneknek nem érdeke a szabad, megébredett ember (ki is áldozna nékik? ki is tartaná fenn habituális energiáival a létezés kerekét? ki is lenne az istenek házibarma (pasu): „Az Ősi Ember voltam én, a nap voltam én! Éppen így van ma is. Ha valaki felismeri: »A Hatalmas vagyok!«, az a mindenséggé válik, s még az isteneknek sincs azon hatalma, hogy ne váljon azzá, mert ő a lelke azoknak.
Aki egy másik istenséget imád, és azt mondja: »Más ő, és más vagyok én«, az nem bölcs, hanem az istenek házibarma. S ahogy a házibarmok az ember hasznára vannak, éppen így az istenek hasznára van minden egyes ember. Milyen nagy baj az, ha akár csak egyetlen barom is elvész, hát még ha több! Ezért nem jó az isteneknek, ha az emberek tudják ezt a tanítást.”
(Brhadáranyaka-upanisad, Első tanítás, negyedik imádság. Ford.: Takács László, Bp., Őshagyomány 4., 1991.) De egy szinttel lejjebb az istenek „kijáróinak”, teszem azt a lelkipásztoroknak, a pasuk pásztorainak..., de itt és most még inkább a hatalmi–társadalmi előítéletháló szövögetőinek sem. Mert a kabbalista ugyanabban a helyzetben van, mint a gnosztikus „Gyöngyhimnusz”-béli királyfi, kiről az „egyiptomiak” „Nem tudom, miképpen, mely áruló jelből14 mégiscsak megtudták, nem földjükről vagyok, ármánykodásukkal kelepcébe csaltak, mígnem megízleltem azoknak ételét. Nem tudtam én többé: király fia vagyok...”, hisz az „egyiptomiak” kifejezés voltaképpen az evilág fiait jelöli, mert a Kabbalahban Egyiptom (Mizraim): „határolt, korlátozott”-at jelent, a fogság világát, az anyagi létsíkot, ahonnan a spirituális utazás, a reintegráció aszcendáló íve, az exodusszal elindul. A kabbalistára leselkedő egyik veszély az Egyiptomban-felejtkezés, s ennél a többi veszély csak súlyosabb, mert hisz világos, hogy a Kabbalah mint tradíció, fentiektől messzemenően elhatárolandó. A profanizálást azonban már az is megelőzi, hogy olyan előfeltételeket támaszt az igényelt képességeken túl is, amit a deszakralizált ember, per se, nem tud teljesíteni. A Kabbalah, mint minden valódi hagyomány, ugyanis az emberi lét legnagyobb kihívása, feladata (tikkun: terv), és veszélye is csak ehhez a szinthez mérhető: nevezetesen a legkiélezettebb, nyugodtan mondhatjuk, legveszélyesebb vállalkozás, amit csak az utazó vállalhat, aki integrálta fizikai, pszichikai, mentális és etikai, és spirituális valóját. Ezen négyesség az alapvető kvaternitásokkal korrespondeál, mint pl. a négy Világ (Ólam), vagy a Szent Élő Teremtmények (Hayyoth Ha Kodesh) az Ezekiel-féle vízióból ismerten. „A kabbalistának meg kell valósítania a teljes külső–belső egyensúlyt, mely az Élet Fa egészében – fenti négy Ólamjával egyetemben – realizálódik.
Ami a Kabbalah megvalósítottsága és valósága, az egyben a veszélye is. Amennyiben ugyanis valódi realizáció folyik, akkor az Élet Fán egyre magasabb szinteket ér el az inficiált – egyre közelebb kerül az ősforráshoz, a makro-, mezo- és mikrokozmikus Genezis örök jelenvaló és ab origine valóságához, amivel a lét potenciák, a teremtő energiák is növekednek, s ezt a Kabbalah is a tűzzel, fényességgel jelez, mint Ezekiél I. 13.-ban a tetramorphok, a rettenetes kerék alakú angyali rend, az Ophanimok esetében is, vagy éppen magát Isten képét hasonlítja a Zohar könyve égő szénhez és lánghoz, sőt expressis verbis a Teremtést Isten Akaratának Villámával (Ka kav) írják le.15 Különösen a Merkabah (Harciszekér vagy Trón) gnózis veszélyes, gyakorlatlanság, kiegyensúlyozatlanság vagy tisztátalanság esetén. Erre utal a régi legenda (Tosephta Hagiga II. 3.), melyben – a négy integrálandó aspektusnak megfelelően – négy tanult törvénytudó mester, legalista, (tanna), Yavneh akadémiájáról (Kr. u. I. sz.), az eksztázis szárnyain, kiterjesztett tudatossággal (mohín degadluth) felemelkedett a misztikus aszcenzus szintjein (madregot), a kisebb és nagyobb isteni csarnokokon keresztül a Trónig.
Ben Azai, Ben Zoma, Ben Abuya és a híres Akiva rabbi, akik a Jordé Merkábah (akik leszálltak a Merkabah felé) misztikus társaságot alkottak, ráléptek a belső ösvényre, mely Isten Szentséges Lakhelyéig (Meon Qódsó), a hetedik égig vezet. A „leszállás” előkészítése 40 napig tartott, ameddig Jézus is készült a sivatagban, kemény aszkézissel, ráolvasásokkal, himnuszok éneklésével, egy speciális kabbalista „ászánában” (ülő helyzetben feje a térdei közé hajtva, lényegében az embrionális helyzet visszaidézése), mert az elősegíti a tudatállapotváltást. Azonban csak Akiva tért vissza teljes épségben és lett megszentelve. Ben Azai meghalt, Ben Zoma megőrült, Ben Abuyah pedig hittagadóvá lett. Mi történhetett? Nos egy-egy területen, aspektusban gyengének, kiegyensúlyozatlannak bizonyultak (noha Akiva, aki elsőnek utazott, figyelmeztetett a lehetséges veszélyekre, és a teljes egyensúly szükségességére). Ben Azai annyira vágyott az istenire, hogy lelke a felsőbb világokban maradt, Ben Zoma mérték nélkül ette az üdvöt (itt: mézet) odáig, hogy immár nem volt képes vízióját összehangolni a mindennapok tapasztalataival, Abuyah pedig intellektuális tisztázatlanságok miatt két istenséget látott, pedig csak Metatront látta ülni ott: „azt tanultuk, hogy fent nincsen ülő helyzet. Talán két resuyot, két hatalom létezik!” Összetévesztette a „trón mellett állót” a Trónon ülővel, két teremtőt (seté jócerot, seté resujot) tett fel, ami nem azonos dolog, az Istenség két aspektusával: a rejtező és a teremtő, világ felé megnyilvánuló arculattal. Ez a Merkábah utazás tehát joggal minősíthető a Vadzsrayána „Nyílegyenes ösvény”-ével azonos típusúnak, annál is inkább, mert a Kabbalah is ismeri a Nyíl útját, amely a későbbi Élet Fa leírásban a középső ösvényen való közvetlen, direkt utat jelenti, azon az oszlopon, melyen a Hekaloth is, a szintek, el vannak helyezve. Sőt, figyelemreméltó, hogy a „Nyílegyenes ösvény”-en szintén ilyen három veszély leselkedik a misztikusra: betegség, őrület és halál. S csak a negyedik eset sikeres, tehát mindez a tetraszómia szerint konstituálódik: az egyik irány, orientáció a négy közül kitüntetett.
A belső utat és a magasabb létsíkokat (világokat), ahová az út vezet, sokszor Kertként is leírják, melyet a Pardes név jelöl az óperzsa pairidaéza („minden oldalról bekerített hely”)16 vagy a szanszkrit paradesa: „magasabb ország, világ” értelmében. És természetesen ugyanaz, mint a görög paradeiszosz (kert, park) vagy görög–latin paradisus, melyből, többek között, az angol paradise vagy akár a magyar paradicsomkert is származik. A szanszkrit: paradesa kapcsolat mellett még a szanszkrit: Pára-da is jelentős, mely egyrészt a Páramitfi („másik part”: és ez minden további nélkül érthető a „magasabb, felsőbb világ”–paradesa módján!) fogalom pára gyökével is megegyezik, másrészt a higanyt jelöli a hindu alkímiában (különösen a Mahesvarapuránában van kifejtve ez a sajátos ,higany rendszer’). A higany, a mercurius pedig a nyugati alkímiában (is) megfelel Mercuriusnak, Hermēsnek, akit úgy is ismertek, mint a „paradicsom földje” – és e ,paradicsom’ itt utal arra, hogy Mercurius a prima materia (ahogy az ultima materia) is, mert ő maga a Lapis, a Kő, mely mindkettő. A paradicsom kertjét, a prima materiát pedig kör jelöli, ahogy a processzus végét, az ultima materiát az Új Jeruzsálem négyszöge: a kör alkimista–kabbalista négyszögesítése is ez, mert a kabbalisztikus Élet Fa (Ezt Hayyim) alapja Malkuth (itt: az Ország) és célja Kether (Korona) tölt be ilyen szerepet.
Pardes, a Felsőbb Világ, ontológiailag és reintegráció, reunió, a misztikus elragadtatás hierarchiájában, de időben is az eredet felé mutat, mert ez Gan Éden (Éden Kertje) is. Ezért azután veszélyes egy Kert ez.
Belépve első kapuján, szürrealisztikus, illékony víziók világa (más rendszerben az első, kisebb Hekál /Palota/) tárul fel mozgó növényeivel, beszélő pillangókkal. Második kapuja mögött a formák oldódnak és szilárdulnak, semmi sem állandó, majd a harmadik kapu mögött a megtestesült hangok világa fogadja a vándort – az Ophanim(ok), a rettentő kerék alakú angyali lények Palotája. És így tovább, egyre mélyebb hallucinatorikus víziók síkjain át. Minden Hekál jobb és baloldalán kapuőrző angyalok állnak, akiknek az égi utat járó felmutatja mágikus pecséteit (segullá: birtok) és egyre komplexebb mágikus igéket mond. A veszély a legnagyobb a hatodik Hekálnál, e sajátos vízvilágnál lesz, ahol „ezer és ezer vízhullám csapkodja őt, pedig nem volt itt egy csepp víz sem, csak a palotát díszítő márványlapok éteri ragyogása” – és ezért figyelmeztet azután Akiva rabbi: „Amikor a márványkövekhez közeledtek, vigyázzatok, hogy ne mondjátok: víz, víz.”
Mindebben nem nehéz felfedezni az azonos tapasztalás-világokat a yogáéval, hisz azonos az emberi alapállás, és hogy egy példát kiemeljünk erre a közös tapasztalásra: a hangvilág ősibb réteg, mint a látásé, ahogy a hanghoz tartozó „éter” ontológiailag fundamentálisabb, mint a formák, látványok világa és eleme, a tűz (a sabda-tanmátra „ősibb”, mint a rúpa-tanmátra). Végső soron az égi, transzcendeált érzékek jelölik a lélek anabáziszának stációit, szféráit a Forrás felé, s a hang- és látványbirodalmak, ezek a „magasabb”, cölesztális tudatállapotok, egyben a misztikus aszcenzus szintjei (madregot), nemcsak Édennek, de a buddhista Tiszta Földnek és az iráni Hurqulyának is reprezentálói. Ezt nevezi Böhme „minden dolgok szignatúrájának”, és a gnosztikusok, ill. hermetikusok a léleknek vagy Szophiának exiliuma utáni újjászületésének.
A Kert közepén pedig az Élet Fa áll, ahol az aszcenzus második szakasza, az emberi kondíciókból immár kilépett utazó felemelkedése az égi pólushoz, a primordiális, égi ember koponyanyílásához: a Nagy Isteni Unióhoz, kezdődik, hiszen a Fa 10 ága tíz különböző szférát, „felemelkedő Világot”, avagy a spirituális percepció szintjeit jelenítik meg.
Ez a struktúra, a világ- és tudatsík a centrummal, axis mundival, megfelel a tradicionális kozmológiák alapszerkezetének: legyen az tenger közepén sziget (isola–izoláció!), amelyen a világhegy, vagy az (arany) almafák nőnek, vagy Fa a Kert közepén. Ezért noha a Pardes veszélyes, de ragyogó, világló világ is, fényvilág, Isten fényköntöse, ahogy a Kabbalah többek között nevezi. E világló Kert a Kabbalah világa.
De ha a Kert a tradicionális kozmológiával homeorf, akkor háromosztatú lesz, s valóban, az égi világokat a földi világsíkkal összekötő Élet Fa mása–fordítottja megtalálható a középső világ síkja alatt a Halál Fája, a szentségtelen szefiroth képében, mert ez az infernális szféra.
A Kert négy, horizontális iránya, valamint az Élet Fa felfelé és a Halál Fa lefelé mutató iránya pedig tulajdonképpen a kabbalisztikus szimbolizmus más olvasatában a „szent vagy belső palotát”: a hat térirányt és a hetediket, a centrumot adja meg. Utóbbi a „nem-mozgó mozgató” rejtett centrumának is szimbóluma, és ez az „ezüst palota” (ezüst fonal) köti össze az Eredetet a Véggel, átölelve az emberben a szívet és a tudatot. Ez a spirituális centrum, ami megfelel a rózsakeresztesek „szoláris citadellájának” és Campanella „Napvárosának” (és egy másik olvasatban: ha csak az Élet Fát tekintjük, az Élet Fa szívének, Tiferet szefirahjának): ez a primordiális pont, amit Guénon a „Le Roi du Monde”-ban, a földi világsíkban a „nem-emberi tudás kincstárának”, a tradíció eredetének, forrásának vélt.17 Ezért a Kabbalah forrása is az emberben van, de nem értelmében, hanem szívében, tehát mikrokozmikus napjából forrásozik.
Mindenekelőtt meg kell különböztetni a Kabbalaht a kabbalisztikától, mint modern értelemben vett szaktudománytól. Úgy is mondhatjuk, a kabbalisztikus a Szellemet használja eszközül megélhetéséhez (s ez a Szellem ellen elkövetett bűn fogalmának egyik értelme), míg a kabbalista a megélhetést, a puszta életet (így akár a kabbalisztikát is) ajánlja fel a Szellem szolgálatában. A Kabbalah azután különféle módokon osztható fel. Legegyszerűbb klasszifikációja természetszerűleg elméleti („amit láttak”) és praktikus („amit tesznek”) Kabbalahra (Kabbalah maasif) épül, és ez durván megfeleltethető a misztika (mint az intuícióval történő tökéletességkeresés) és mágia (aktív magatartás) felosztásnak. Durván, mert a misztika nem azonosítható a gnózisszal, ahogy a mágia is hordoz gnosztikus vonásokat, és végső soron nem is célszerű ezeket szétválasztani, ahogy egységükre jó példa a Kabbalah egyik alapműve, a Szefer Yetzirah (A Formálás Könyve).
Egy másik felosztás négyes tagolódású, ahogy azt MacGregor Mathers, az „Arany Hajnal Hermetikus Rend” látható hierarchiájának feje adta meg: 1. praktikus Kabbalah (talizmánokkal és a ceremoniális mágiával foglalkozik), 2. a dogmatikus Kabbalah (tulajdonképpen skolasztikus Kabbalah) a kabbalisztikus irodalommal, 3. a betűk és számok Kabbalahja a metódussal, betű- és számoperációkkal, míg a 4. az íratlan Kabbalah, az orális tanítás, a voltaképpeni szíve a hagyománynak, annak korrekt ismeretével foglalkozik, hogyan is rendeződnek el a szimbólumok rendszerei az Élet Fán, mi a primordialitás, mi a teremtés, és az istenség kimeríthetetlen ősmélysége, az isteni abszolút semmi.
Ismét másféle a judaista alapra épülő tagolás, ami szerint a Tóra (törvény, ami azonban jelent oktatást, tanítást, sőt, beavatást,18 tehát titkos tanítást is), amin e kontextusban azonban csak a szűken vett Pentateuchust, esetleg még az „Ószövetséget” értik. Ebből deriválódott a babiloni és jeruzsálemi Talmud, mint a híres rabbik kommentárjai a Tórához. A Kabbalah pedig nem más – e szemlélet szerint – mint a bibliai és rabbinikus források misztikus értelmezése vagy még ez sem, hanem pusztán a Biblia prófétikus és hagiografikus szövegeit jelöli, míg a chaszidizmus a Tóra és Talmud „misztikus–egzisztenciális és tudatbeli értelmezése”. Külön áll a Lurianizmus és Frankizmus, mint az isteni közvetlen megtapasztalásának vonala.
Azonban még a judaista alapon is a Kabbalah önértelmezése irányából a helyzet az, hogy a Tóra csak a tradíció teste, mely a tudatlanoknak, a Talmud kommentárjai – a tradíció racionális lelke – a tanultaknak, míg a Kabbalah misztikus interpretációi, de még inkább realizációja – a tradíció halhatatlan szelleme – a bölcseknek és szenteknek szól. Az emberek ezen osztályozásában nem nehéz ráismerni a tradicionális közösségek hierarchiáira, így a profánum vulguszra, az exoterikusokra és ezoterikusokra, illetve a gnózisz homo khoikosz (testi ember), homo pszychikhosz (lelki ember), homo pneumatikosz (szellemi ember)-re történő felosztására. A Kabbalahon belül, a négy metafizikai világnak megfelelően van egy négyes klasszifikáció is: az izraeliták tömege, a léviták törzse, a papság és a főpapok (mi hozzátehetnénk: a szellem szerinti papság). De ugyanerről szól Lao-ce a Tao Te Chingben (41. vers):
„Ha bölcs hall az útról, megragadja és megőrzi,
ha tudós hall az útról, megtartja, majd elveszíti,
ha okos hall az útról, nem győz nevetni,
és nem erről az útról esik szó, ha tán megérti.”
Az Ember, lévén az Univerzum, mikor leszáll a világsíkokon át a testbe öltözésig, akkor tehát önnönmaga struktúráját is megvalósítja (aktualizálja), noha ugyanakkor egyre több kondicionáltságot vesz fel, egyre több törvény alá vettetik, míg Asiyyah anyagi világában már ott tart, amit – itt és most – a mindennapi tudat tapasztal: világot, teret és időt és okságot, tehát sorsot. Ott tart, amik vagyunk. E deszcenzus az időben, a történelem világkorszakban (Shemittat), melynek utolsója a szaturnikus ólom-aion, a Sabbathok Sabbathja előtti éj.
Mindez azonban felmutatja a Hagyomány célját és lehetőségeit is, a reintegráció útját, vissza ezen „Jákob lajtorjáján”, megfordulni (metanoia, teshuvah) és szembeúszni a világ- és időfolyammal, az eredet felé. Ami ugyanaz, mint megvárni a hajnal előtti legsötétebb pillanatot (van, aki gyorsítja is a sötét idők lefutását...) – tehát a jövő, az isteni potencialitás irányába élni: mert a „kezdet a végben tér vissza”. Reintegrációról, útról, bukottságról stb. beszélni azonban még az idő és tér síkján, a relatíve illuzórikus síkon való létezés következménye. Magasabb értelmezési és értési és világszintek a tradícióban a mitikus, majd az archetypikus szellemi világok, míg végül a csak a Tudat önmagáttudását (a noézisz noészeosz metafizikai rendű értelmezése) képviselő metafizikai–isteni szinten nincs sem emanáció, sem visszatérés, az időfelettiben csak a pléroma-kénoma nem-differenciáltja van. A Kabbalahban is, mint más tradicionális világrendekben, a három nem-manifeszt világ és igazság szintje döntően különbözik tehát a csak relatív érvénnyel bíró, fenomenális világoktól és igazságszintjeiktől. (A tradíciókra, tudjuk, a szúfí tűz-hasonlattal közelíthető igazság-”elmélet” jellemző. Hiszen úgy az igazság korrespondencia, mint koherencia – játékelméleti megközelítésű – stb. elmélete már egy tudattól független másságot, adott esetben az igazságot, mi több a korrespondencia-elméletben az igazságnak megfelelő tényállást is tételezi ezzel az antitradicionális szemléletnek, a heteront az autontól elszakítottnak gondoló filozofémáknak alesete.
Mindenesetre a cél most, és itt és most, a törvények alá vetettséget az alkímiai processzusokkal egyezően oldani (solve), hiszen túlzottan is a szaturnikus tudatfolyamatok koaguláló erői dominálnak e sötét (mindig sötét) korban,19 tehát szabaddá válni gondolkodásban, szóban és tettben, de ennél is több, a létet, az univerzumot mint minden egységet, felszabadítani, az Embert, önmagunkat önmagunk által önmagunkhoz juttatni: eredendő szabadságunkhoz, hogy utána a megváltott, „színeváltozott” arannyá vált lét szilárduljon (coagulā). A cél, a feladat (tikkúm) nem kevesebb: teremteni, teremtésben–igazságban, mindentudásban lenni, mert az embernek adatott világ, a lét olyannyira plasztikus, hogy íme, megengedi a majdnem teljes determinációt is... A potentia passiva pura, a hyle, a prakrti, a kaotikus ősvizek (máyim noqbin: nőnemű vizek) minden potenciát felvesznek, tükreként a pléromának.
Ahogy a régi misztikus bölcsesség kimondja: a világ törvényei csupán Isten szokásai, tehát akkor feladat lesz a szokásoktól a habituális energiától, kötőenergiáktól való eloldódás, azok újra feloldása is.20
Giacchino da Fiore a deszcenzus és aszcenzus mozzanatát helyezi el három világkorszakában: Tempus sub lege, Tempus sub evangelie, és végül a szabadság-kora, az eljövendő Tempus sub tipico intellectu-ban, mely voltaképpen az időiség mint história – tehát ítélet alatt állás, apokalipszis – vég is. De ez a misztérium-dráma alkotja fundamentumát még a dolgok fenomenális21 és noumenális szemléletének – tehát az antitradicionális és tradicionális létszemléletnek is, amennyiben az első a létezésbe hullott, deszcenzeált emberé, az utóbbi az aszcenzust végzőé. Mert noha az előbbi, tehát még a standard filozofálás szintjén is, e két szemléletmód kompatibilis, mi több egyenrangú (ebben azután a Kabbalah mint egyfajta réteg-metafizika, emanációs metafizika vagy végső elemzésként a kozmikus teopantizmus, mágikus–szakrális szolipszizmus címkék alatt nyer meghatározást), az utóbbi álláspont szerint azonban nincs logikai, nem is szólva metafizikai ekvivalencia, mert innen az (vélt) „egyenrangúság” szimmetriatükrére is rálátni... Felfelé haladni a döntő különbséget tradíció és ellentradíció között: a hagyomány transzcendálja az egót, az ellentradíció megpróbálja a teljes disszolúcióba vezetni. Azonban ügyelnünk kell, hogy ne vonjunk egyenlőségjelet az alkímiai solutio művelete és a káoszban való végső megsemmisülés, disszolúció között.
A kabbalista érti azt is, aki nem érti a Kabbalaht.
Természetesen ez a magatartás azt is involválja, hogy magam is betartsam minden korok ezoterikusainak közös figyelmeztetését: hallgass! s innen származik az enigmatikus jelleg bizonyos részeknél. De aki az utalásokból ért, az rekonstruálhatja a teljes mondanivalót.
* * *
Aki az emberekkel való érintkezésben ügyes, szelíd szokott lenni. Ezt az ellent nem állás erényének, az éggel való összhangnak nevezik.
Jegyzetek
1. Örvendetes kivétel pl. Leo Schaya: The universal meaning of the Kabbalah-ja (London, Allen and Unwin 1971.)
2. Ebben az összefüggésben meg kell emlékezni a szanszkrit „yoga” (ang. yoke) = „iga, járom, igába hajt”-féle exegézisére.
3. Ahogy a Szt. János „Apokalipszise 14”-béli 144.000 kiválasztott hasonlóképpen egy totalitásra utal: 144 = 12 × 12, a 12-es princípium exaltációja.
4. A Jáhvizmust Dacqué egyenesen „egyistenhivő pogányságnak” nevezte.
5. „A világ mint akarat és képzet”, Bp., 1991. Európa, 253. o.
6. „A szolipszizmus – egészen röviden – azt jelenti: ha a Létnek van alanya, akkor csak egyetlen és egyedüli Alanya lehet, s ez az egyetlen és egyedüli Alany (Subiectum, -Kartr) ,Én magam’ (Aham atma) vagyok – személyfeletti és abszolút voltomban. Így minden tudat-akció az „Én-magam tudat-akcióm, és az objektív valóság teljessége az ‚Én-magam’ objektív realitásom.”
(In: László András: „Kommentár két kommentárhoz”, Őshagyomány 3., Bp., 1991. Kiemelés tőlem.) Eme „szakrális” szolipszizmus rövid, de kiváló bemutatása magyar nyelven, ugyancsak László András: „A lét és a tudat a metafizikai tradíció megvilágításában” c. tanulmányában (Őshagyomány 2., Bp., 1991.)
7. Karácsony Gábor fordítása.
8. Archaikuson itt nem történeti intervallumot, hanem primordialitást értek. Ilyen értelemben a középkori kabbalista vagy alkimista, de akár az eretnek is archaikus, míg a modern polgár, legyen az akár püspök pl. o., már nem az. („Több szentség lehet egy parasztcsalád vacsorájában, mint egy eucharisztikus körmenetben” – mondja Hamvas Béla.)
9. „Káin volt az első vaskovács” – a Talmud szerint Seth, az ördög fémének megmunkálója, ahogy leszármazottai, a „vasnemzedék” a sötét kor, a „vaskorszak”, ha úgy tetszik a vele szimbolizálható ipari korszak emberei: e munkás faj, a sürgés-forgás, törekvés, de ezzel végső soron a pusztulás (bálvány)imádója. Kéményeik fekete füstje lefelé száll... (Hozzátehetnénk, hogy ma már nem vas-, de uráni–plutóniumi nemzedékről van szó.)
10. Geoffrey, Ahern: „Sun at Midnight”, Aquarian Press, 1984.
11. Arthur Versluis: „The Philosophy of Magic”, Routledge and Kegan Paul, Boston, London and Henley, 1986. XII–XIII. o.
12. Mi lehetne végül is nevetségesebb, mint egy gépezet, egy komoly, munkája fölé hajló lakatos vagy mérnök, vagy egy katonatiszt. Mi lehetne – nos nem gyermekibb, hanem – infantilisabb, mint egy „felnőtt”?...
13. Gör. pre-gnó-zisz, szanszkrit: pra-dzsnyá, ahogy gör. gnó- és szansz. dzsnyána-yoga.
14. J. P. Sartre: „Az Undor”, Szépirodalmi K., Bp., 1981., 180. o.
15. Itt is előfeltétel az etikai színvonal, mint a yoga esetében a yama-niyama rendszere, azonban ez is az ontológiai „energetika” aspektusából lényeges.
16. „Mire hasonlít a dolog? Egy király gyümölcsöskertjére, amely fölött korlátot építettek?” (Tószéftá Hagigá, II. 5.)
17. Guénon kimutatta, hogy Saint-Yves d’ Alveydre „La Mission de l’Inde” (1910) c. posztumusz művében a legendás jobb kéz birodalmát, Agartthát helyezi ide. A Burgosi kabbalisták az Élet fát a jobb kéz, jobb oldal szefirahjainak, míg a szentségtelen szefirotot a bal oldal emanációinak nevezik!...
18. Utal erre az aspektusra a Tarot és Tora név közös betű, tehát princípiumkészlete, továbbá a Tarot II. Főpapnő nagy arkánájának egyik elterjedt ábrázolásán a nyílt utalás a Tórára, egy könyvtekercs formájában. De utal eme olvasatra a Tarot egyik lehetséges eredeztetése az egyiptomi ta-rosh-ból, ami (királyi) „beavatási utat” jelent, a betűk más (kabbalisztikus módszer szerinti) manipulációjával pedig Rota-t, a kyklosz geneszeosz forgását, a kabbalista gilgulimot kapjuk (ahogy erre Eliphas Levy Zahed is példát mutat a Tarot X. „Sorskerék” nagy arkánájában, ahol a négy kardinálisnak felel meg a YHWH és a ROTA betűi... A Tan és beavatás kifordítása pedig nyilván a Hazugság (és fejedelme) és az antitradtció, illetve ellenbeavatás szimbóluma, a 666 szigilluma lesz, ennek neve pedig SORATH, ahogy Agrippa von Nettesheim, Trithemius nyomán, adta így meg a nap daemonijának és egyben az Antikrisztusnak (a szoláris princípium travesztiájának) nevét.
19. A noumenális-fenomenális relatív, illetve abszolút jellege, distinkciójuk maga is abszolút, nemcsak a metafizikai világokra, de az oksági, tér- és időkeretekre is releváns: tehát a história, a történetiség, még a mitikus szintű világkorszakok is csak relatív aspektust képviselnek!
20. A feloldás művelete még oly masszív diszciplínákban is megindult, mint a modern logika (többértékű logikák, lehetséges-lehetetlen világok logikái stb.), metodológia (Feyerabend „anarchista” ismeretelmélete stb.), fizika (Pickering „kvark-összeesküvése”, Bohm „Implicate Order”-je, az orientális gondolkodásmód és gondolatrendszerek hatása stb.), vagy a filozófiában Wittgenstein nyelvjátékelmélete és óriási hatása az angolszász filozófiára, Foucault discourse elgondolása, de más szempontból Heidegger kései munkássága...
21. Fenomenális létszemlélet: a kifelé-lefelé látás, kifordultság (szanszkrit: viparyaya). Noumenális létszemlélet: az eredeti teremtőképes és a megfordulás utáni befelé–felfelé, rekreáló szemlélet; imagináció a Böhmei értelemben. A fenomenális–noumenális divíziója, felosztása maga is a fenomenálishoz tartozó képlet, s tulajdonképpen di-vízió: két ellentétes víziója a valóságnak. A noumenálisról a kettő egy, ahogy a valóság is az.