A krisztusi magány

Az Úr titkos tanítása a Kimondhatatlan misztériumának évezredek meditatív bölcsességében fogant körülírása, inspiratív erő annak a varázslatos mozdulatlan lépésnek a megtételére, amely után mint a hályog hull le az útkereső szelleméről a nem-tudás szövevényes hálója. Ugyanakkor az Úr titkos tanítása az egyik legnagyobb csapda az útkereső számára, és az esetek többségében a csapda tökéletesen működik.

Ez a három szó külön-külön és együtt még inkább a nem kellően éber tudatba valósággal és belesulykolja az antitradicionális képzeteket. Ha rosszul értelmezzük az Úr titkos tanítását, akkor az valósággal programbeszéde a rajtunk kívül levőségnek, a másságnak, a külső hatalom nyomasztásának, a kiszolgáltatottságnak, az alárendeltségnek. És mindez az idő rabságában manifesztálódik.

A tradicionális létszemlélet számára viszont az idő nem létezik. Az idő az az illuzórikus váz, amelynek segítségével az elhomályosult tudat egyáltalán észlelni és feldolgozni képes a jelenségvilágot. Azt is mondhatnánk, hogy a múlt az a tartománya a világnak, amelyről van érzetünk, de ez a közvetettség különböző fokain áll. Míg a jövő az a tartomány, amelyet a múlt indukál, de nincs róla közvetett érzet sem. Ebből a gondolatmenetből az következne, hogy az ember a közvetlenség alanyaként a jelent éli meg. Ez viszont messze nincs így.

A közvetlen, időtlen jelen megtapasztalására csak a megvilágosodottak képesek. Míg a megvilágosodott a mágikus örökjelen örökkévalóságát éli meg, a nem-tudás rabjai a közvetett érzetek sejtései és az indukált, vágyott jövőképek között csaponganak, az igazi valóság kicsúszik a kezük közül.

Ebbe a lelki–tudati hiányba nyomulnak be az egyházak, a gyülekezetek, a „szentiratok”, a „bölcsességek”, a gyors üdvözülés ügynökei, hogy szállítsák a külső támaszt, szétzúzva azt a belső erőt, amely miatt „titkos” az igazi tanítás. A társadalmi és szellemi hierarchiák tradicionális képében az igazi „tanítás” belül fakad. A kellően lecsendesített, önmagával „ur”-almi helyzetbe hozott tudatban merülhet fel az elveszett tudás. Ennek semmi köze a tömeghez, a nyájhoz.

A tömeg természetesen a tradícióban sem ismeretlen fogalom. De csak az áldozat szakrális processzusában. Akár milliós tömeg is lehet szakrális tényező, amelyben az ember – mint áldozó és mint áldozat – átélheti tömegként a formák és viszonyaik megsemmisülését, és átélheti egyénként az ős-szellemiség halhatatlanságát.

A mai tudati helyzetben a tömegnek nincs szakrális szerepe. A tömeg negatív tanító, amely ellenében kell az éberséget építeni. Katasztrófák rémét festi, világvége-hangulatot szít – mint mindig –, amelyről tudnunk kell, hogy a múló, bár szeretett formák jajkiáltásai.

A szellemi ember útja a magány útja, a krisztusi magányé, az áldozó magányé. A világban kell élnie, ahol az eltömegesedés csillapítatlan fenevadjával küzd óráról órára, napról napra, évről évre. Mérhetetlen magányát csak az örök szent áldozat tudata enyhíti. Az érinthetetlen ösvényt építi a piramis csúcsa felé, mert tudja, hogy az Úr őbenne lakozik, és élete a tanítás.