Először arra gondoltam – és ez már korunk önkéntelen reflexe –, hogy átolvasom az idevonatkozó irodalmat, összevetéseket teszek, ŕ la komparatív vallástörténet, jegyzeteket, kivonatokat készítek, meghivatkozok néhány tudós tekintélyt, és így próbálok utánajárni, ki is volt a táltos. Vagyis a tudomány módszerét és paradigmáját próbálom követni. De ez nem elég. Ez csak a táltos holtteteme lenne. Olyan élettelen és absztrakt és valótlan, mint a tudós, a modern ember, a világmolluszk.
Azután elhatároztam, hogy nyugodtan szubjektív leszek, s arról fogok beszélni, nekem mit jelent, mit is jelenthet a táltos, itt és most, a pazar jelenben, hiszen a szubjektum előbb-utóbb a világ centrumában tételezi magát, sajátos filozófiai–tudati gravitációja folytán. A számára való világhorizontban. De ez sem elég. Ez csak önkény lenne – Hamvas szavaival.
Végül be kellett látnom, itt a táltos a főszereplő és nem én vagy a tudomány, és a táltos szempontjából kell elgondolkodnunk. De úgy, ahogy a táltos teszi. Ehhez pedig táltossá kell lennünk valamelyest. Nem gondolkodásának rekonstrukciójáról van szó, mert akkor máris elfogadtunk egy olyan vonatkoztatási rendszert, mely re-konstruálásával, bizonyítási eljárásaival feltételez egyfajta (talán lehetséges) múltat. A táltos pedig nemhogy nem bizonyít, de még a végső visszavezethetetlen adottságok evidenciális alapját sem tekinti megrendíthetetlennek, hiszen az e-videncia a szemlélet–szemlélés értelmében próbál kényszerré válni. Holott a szemlélet tévedései már az ókori filozófiában is közhelyeknek bizonyultak, de még az olyan közvetlenül önevidensnek gondolt tételek, mint a matematikaiak (pl. a rész–egész reláció felborulása a végtelen halmazokban, a szomszédság fogalma stb.) is szabadon oldódnak–szilárdulnak, a tudatállapottól függően... A táltos „igazságelmélete” inkább úgy fogalmazható meg, miszerint, ha a tűzről akarsz valamit tudni, égned kell.
A táltos végül is csak akkor érdekes, ha nem a múlt, hanem a lehetséges és lehetetlen jövők embere. De úgy, hogy a jelenben, az örök adottságként létező jelenben köti át a múltat a jövővel, táltos-múltjait táltos-jövőivel.
A tudományt művelő tudat nem az a tudat, amely belehelyezkedhetne oly gyökeresen más indíttatású, működésű és célú létezésekbe, mint a törzsi embereké, Castaneda Don Juanjáé, a mágusé, az alkimistáé – és a táltosé. Talán ráláthat, saját tudása szerint, de nem élheti ezeket a létmódokat.
A helyzet korántsem bonyolult, sőt egyszerű, a tudományt illetően. A táltos ugyanis nem korának, közösségének értelmiségije. Ha pap, akkor valami nagyon más módon az, mint korunk lélek-adminisztrátorai és egész biztosan nem a devalvált–szekularizált, tudatát a létharchoz igazító, egyrészt túlcizellált, másrészt bestiális: tehát a ravaszság, az okosság terén megmaradó „értelmiségi”. Hogy egy egészen lebárdolt példával éljek e helyütt: a sámán – meglehet – sohasem olvasta Mircea Eliade és mások műveit a sámánizmusról, de azért megjárta az alsó világot és felkapaszkodott az életfán a felsőbb világba is. Ahogy Buddha is kénytelen volt megébredni a buddhizmus irodalmának ismerete nélkül...
A táltos, a mágus, a misztikus nem tételez ki előre egy valóságot, melyet tanulmányoznia kellene, melyhez azután vonatkoznia lehetne. Ezért a táltos célja, a táltos mint életfeladat a releváns, melynek csak szűk – talán nem is központi – szelete gondolkodásának minősége.
A táltos számunkra valóan sem volt, hanem lesz. Mert ebben a megközelítésben, ha nem lesz, nem is volt soha; abban az értelemben „nem volt”, hogy mint puszta intenzitás-nélküli, minőségtelen, színtelen árnyalak, papirosfigura bolyonghat csak a történettudomány Hádeszében. Abban az értelemben, hogy akkor tudatunk devalvált–modern tudat marad, nem lépi túl saját köreit, a világtükröt alkotó, Ouroboroszként saját farkába harapó tudatköreit. Neveltetését, logikáját, lehetetlenjeit, a törvényeket, mindazt, ami Másként önnön posszibilitása. Reflektált, tehát erőtlen, kivetítő, tehát élettelen, a van-nak és logikájának nem szuverén ura–teremtője, hanem magára mindezt rabláncnak alkalmazó tudat marad.
Úgy látom tehát a táltost, mint emberi minőséget, mint valakit, és nem mint valaminek valakijét. Mint köztünk és a ch’an buddhisták által „eredeti természetünknek” nevezett állapot közötti villámló, sárkánylovagló útonlevést. Ennek az útonlevésnek egyik minőségét. Ezért nem hiszek abban, hogy kellene lennie táltosizmusnak, mint egy jól definiált tannak, irányzatnak a többi mellett, mint egy vallásnak, világképnek, létszemléletnek stb. a többi vallás, világkép, létszemlélet stb. mellett. A táltos többé-kevésbé mindenhol, mindenkiben jelen van, néha egész sokat sikerül megvalósítani belőle, „foggal születik”, harapósra vált valaki, azaz néha előlép egy-egy ember, aki „megtáltosodik”, a környezet, kor, nevelés ócska nyűgei ellenére kétségtelenül táltos: tudata ama tűzparipa, a „szárnyas ló”–Pegazus, táltos paripa lészen. S mert elsősorban nem vallásról van szó a vallások előtt vagy mellett (persze ez is, de csak post festum), ezért vannak minden vallásban papok, hívek, kísérletezők, sőt egész „szellemiségek”, melyek táltossággal telitettek; táltos volt Dzselál ed-Din Rúmi, mikor az égitestek nyomán forog körtáncával, és így halad előttünk, vezérli őket, sőt maga is égitestekké válik, mint mindig is volt, világgá válik, a forgó-zengő, táncoló létezéssé lesz; táltos az az alkimista, aki tudatában végrehajtja a projekciót, az örök áldozati aktust, széttagolja magát – mint az örök ember, hogy lehessen a világ –, hogy arany, arany lét, arany tudat, arany tudatosságbani másodszori megszületése legyen; úgy tagolja magát szét, mint a garaboncot beavatásakor a forgó kaszák sora. De táltos Keresztes Szent János, aki a lélek sötét éjszakáival (az érzékek, a szellem és Isten éjszakájával) megjárja az alsó világot, oly mélyre, hogy tovább már nem lehet, és felszárnyal a felső világ fölé is, oly magasba, hogy tovább már nem lehet, az Istennel való unióig. És horribile dictu, táltos az az Aleister Crowley, aki volt olyan szabad még a mágikus tradícióval szemben is, hogy valami tengerésznóta-félét használjon invokációként, hogy az elragadtatásában, erőkitörésében elősegítse. És a dolog tökéletesen működött, igazolva, hogy az erők, a létállapotok, az emberfölötti és emberalatti entitások az ember tudatállapotai. S táltos az az ösztönösen lázadó fiatalember is, abban a mértékben legalább, amennyire megsejt valamit abból, hogy majdnem mindig és mindenki és mindenfelől hazudik. És ha nagyon erős benne a születéssel, a kozmikus genézissel hozott táltosszem, a második látás, talán megérti azt is, hogy a világméretű hazugságháló (abszolút konzisztens, teljességgel önelégséges!) ősforrása saját maga.
Még Teilhard de Chardin, a tudós tudatú, unalmas Pósa bácsi kettő is észrevette azt az alapvető megosztottságot, ami kétféle gondolkodás, de alapjában kétféle létmód, persze kétféle szellemi ember, osztályozására késztette: a „jogászi” (–teológiai, amennyiben diszkurzív–racionális) és a misztikus (–teosophiai, amennyiben sophiatikus) alkatára.
E döntő felosztás – mondhatnánk „miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől” – után természetesen már szabadságunkban áll a táltos további specifikációja, hogy miben is fog különbözni a kabbalista extatikustól, a taoista yogitól vagy éppen a szibériai sámántól. De itt is azt kell keresnünk először, hiszen ez felel meg a táltos gondolkodásának is, ami összeköt és nem azt, ami szétválaszt.
De akár nézzük meg az Evangéliumot. A szeretet központi helyzetét nem óhajtjuk vitatni, pusztán azt, ahogyan és ahová le-értelmezték, pszichikai és szociális meghatározottságát domborítva csak ki. A legalapvetőbb torzítás, hogy metafizikai és persze ontológiai rangú erőből érzelemmé transzformálták, s máig igen kevés világosan látó gondolkodó tett különbséget a szeretet princípiuma és a szeretetnek gondolt érzelmi komplex között. Ez éppoly torzítás, mint az, ami a szimbológiai, sőt misztikus olvasat helyett csupán etikai vagy metaforikus olvasatot hajlandó, vagy képes figyelembe venni. Utóbbi alapján persze képtelenség igazán megérteni Jézus olyan kijelentéseit (kerülik is ezeket felettébb!), mint példának okáért: „Kövess engem és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat.” „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt... Aki inkább szereti atyját vagy anyját, hogysem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát vagy leányát, hogysem engemet, nem méltó énhozzám.” Mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók... S mert noha apokrif (de mihez képest?), de jobban megvilágít egyet-mást az ún. „János-akta Krisztushimnusza”, szó szerint világol, sugároz és fénylik, mint a „benső ember”, ama „fényember” (anthroposz foteinósz) ez az extatikus, révült, mámoros, ez a majd’ sámánisztikus, mondhatnánk majd’ táltos-repülésű varázsdal:
„... Aki nem lejt táncot, nem tudja azt, ami van Ámen
Menekülni akarok, és maradni akarok Ámen
Ékesíteni akarok, és ékeskedni akarok Ámen
Egyesülni akarok, és egyesíteni akarok Ámen
Házam nincsen nékem, és házaim vannak Ámen
Helyem nincsen nékem, és helyeim vannak Ámen...”
„... Aki követsz engem a tánc lejtésében,
Lássad meg magadat bennem beszélőben...”
És ha elképzeljük mindehhez azt a ritmust, azt a teremtő hangorkánt, azt a kozmosz-zenét, szférák harmóniáját, amely szférák, amely kozmosz mindig az emberben van, és amely hang alkotja egyébként az alapját a sámán-dobolásnak, a varázsló inkantációjának, a mantráknak, vagy ez áll a mewlewi dervisek muzsikája mögött is, nos, akkor és csakis akkor tapasztalatot nyerhetünk: azonosulhatunk azzal a ritmussal, ami a táltostudat alapfrekvenciája is...
De nem a táltos-tudatban állva gondolkodva, csupán arról (és nem abban) lehet tudomásunk, hogy ez az emberi alaptípus, alapirány (rossz szó: absztrakt, kategorizáló és nomen est omen: tipizáló), ez az Ember szülötte a Földnek és Égnek, testvére a négy elemnek, barátja a fáknak, füveknek, kristályoknak, köveknek, állatoknak, vizeknek, szikláknak, hullámoknak, fényeknek, alkonynak, hajnalnak, az erdő, a puszták, a hegyek zajainak, villéknek, tündéknek, sőt tán még a lúdvércnek is. S íme, máris elvétettük! Mert például, mikor elemet, elementumot mondunk, ezt azzal a háttértudattal tudjuk, amely túlhaladt már az elementumokat megalkotó–elvonó görög, de általában ókori gondolkodáson, ami túlhaladta a világhíres demokritoszi értelmezést, ami értelmezésként már nem világtudat: „A természet örvend a természetnek, a természet legyőzi a természetet, a természet uralkodik a természeten.” Itt már a természet, a physzisz nem az a hasadás-, dichotómiamentes plénum (íme, alig tehetünk mást, folyvást ilyen fogalmakban kell a fogalmiság-előtti – szó szerint pre-koncepciózus – feletti lét és tudatállapotokra, léttudatra utalnunk), ahol a sámán, de a táltos és a mágus is beleveszejtheti lelkét, a manát, a ká vagy bá, po vagy hun lelkeit ama világba, de vissza is nyerheti, oly átjárható még világ és lélek, táltos és minden más, a másság, között a határ. Mivel abban az univerzális tudat-világ-ban él, ami indifferens totalitás (hú!), ami felfelé (mert időben az eredet felé) haladja meg a szubjektum–objektum elválasztottságot, ezért nem lehet azonosítani a gyermeki tudat korai fázisaival, vagy a törzsi létállapotokéval, mert ezek inkább regredeáltak, semmint az originalitás felé reintegráltak. Némi analógia természetesen van ezek között, de ez nem azonosság. Ezért nem fordulhatunk a lélektan, néprajz stb. azon ágaihoz, amelyek utóbbiakkal foglalkoznak. Mert egyetlen Égatya és egyedülálló Földanya egyetlen elsőszülöttje (a filius regius, mint monogenész, amint az alkímia ismeri) lehetséges csak, aktuálisan mindig az, aki megvalósítja a táltosságot. Az originalitás így nem egy absztrakt időkontinuum mentén visszaáramolva ragadható meg, valamiféle teremtésként és születésként, hanem idő- (tér) és fogalomfeletti jelenlét, hierarchiába rendezett, genetikus genézis, folyton létrejövő, de mégis egyetlen szinguláris, történelemfeletti1 pillanatban születő Világvarázslóé. Az ilyen kiváltságos, a történelemben is megnyíló pillanatokat nevezi az indiai, a buddhista filozófia ksaná-nak, Eliade Illud tempus-nak nevezte, és így ír: „A vallásos ember szemében a térhez hasonlóan az idő sem homogén és nem is állandó... A szent idő lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ősidő, melyet újból jelenvalóvá tesznek.” (Ih.: A szent és a profán, Bp. 1987, Európa, 61. o.)
Ahogy az embert a tűz, víz, föld és levegő alkotja – s nem csak az alkímia „filozofikus emberét” – és ahogy e földi emberben rejlik az égi, a fény-ember, Epimetheuszban Prometheusz, úgy rejlik minden emberben a táltos. Mert a táltos nem az elemeknek (elementumoknak) testvére, hanem ennek a tűznek itt, a fák ölelte tisztáson, s ma este, ennek a gyorsan rohanó pataknak, vizének, eme szénaillatú levegőnek és ennek a fekete erdei humusznak, amin két lábbal áll. Ezek alkotják őt magát is – itt és most, de ez nem időszakasz vagy tartam, hanem mindent magába foglal – mert ő maga is más és más, ahogy más és más világgal ölelteti körül magát. Más lesz a pusztában, más lesz a városban, más lesz a tengernél, mert más víz, tűz, levegő, föld az a világ, és azon önmaga. Holnap már másik tűz lángol, egy másik „ugyanitt”-ben, mert az a láng már bükkágakból lángol fel, vörösebb, sziszegőbb láng, és a tajtékos víz is más – mert ím, legalább engedjük meg, hogy a herakleitoszi „mindig más (világ) folyam” sem csupán logikai vita tárgya lehet, hanem őrzése a világ kvalitatív látomásának, hogy minden egyedi, sőt személyes, „minden istenekkel van tele”. És ez messze nem nominalizmus vagy arra való képtelenség, hogy felismerje a közöset és azt kiemelje. Mert a tűz mindig jelen van azért minden lángban, és a többi is mind. Hanem mert ismeri–éli és megkülönbözteti, mint barátait, ezt a mai tüzet, patakot és a holnapi lángot, tavat.2
Tudja, hogy személyiségek. Személyesség van a kapcsolatban és nem durva empirizmus. De nem is perszonalizmus, nem reakció valami más teóriára, nem dialektikus lépcső megelőző eszmékre. Olyan személyesség, mint amikor kezet fogunk, és azonnal tudjuk, kivel, és ezzel még nem gondoljuk, hogy perszonalista filozófusokká váltunk, csak mert nem „tollatlan kétlábú emlősként” határozzuk meg felebarátunkat. Nincs is értelme absztraktról és konkrétról, énről és nem-énről, egyről és másról értekezni, mert ez a kő, melyet most felemel, elsősorban nem „kő”, hanem ez és ez, aki visszatud engem..., mint olyat, aki most ezt tevő. Odalép a szilfákhoz, és bennük nem a szilfaság vonása a fontos igazán, hanem hogy ő adja azt a füstös, narancsszínű lángot gallyaival, és amott az a fűz, mely lázra kérgét. Olyanok, és úgy adnak és vesznek, mint ahogy a harcosok kiáltása más és más, a nyilak röpte is bélyeg, nincs is tán más világ, mint ez a végtelen sűrű szálú adás–elfogadás szövet: tapasztalatot, valóságosságot cserélnek, az egyetlen Egyen belüli dinamikában, és mégis, senki össze nem tévesztené őket. A személyessé tevő Önmaga a személy mindig, és nem a személy ilyen-olyan attribútumai. A három törzsre ágazó tölgy nem a hármasság miatt, nem kérgének színével, textúrájával, nem azzal lesz személyessé a táltosnak, hogy három nappal előbb bontott levelet idén, mint a szomszédja. Hanem mert most egymásra pillantanak. Mert azonos–más vele és minden létezővel. Ahogy a táltos adandó alkalommal tölgy lesz, fehér ló, sólyom vagy kóbor lélek, és ez nem annyi, hogy ne lenne ugyanakkor a táltos.
Büszke logikánk itt csődöt mond, mert hiszen az olyan önevidens axiómákra épül, melyek a táltostudatban messze nem evidensek és nem is nem-igazak, mert ezek is még ahhoz a játéktérhez tartoznak, melyhez a logika. Sokkal inkább lényegtelenek, érvénytelenek vagy érdektelenek, intenzitás-hiányosak. Emlékezzünk csak Hamvas Béla nyelv-, egyben tudat- és genezis-hierarchiájára: ebben a köz- és tudományos nyelv, tehát a logikum kikristályosodott formái is, a legalsó, legutolsó lépcsőn állanak. Ebben a gondolatkörben pedig úgy kellene elképzelnünk a táltost, hogy bár ha nem is a legelső, de a második, a teremtő logosz (a logikum ellentéte!), az ősnyelv fokára emelkedik vissza, megelőzve még a mítoszt is. Ez az ősnyelv nem szemiotika, szemantika és főként nem kondicionált szintaxis, inkább ezeket uraló, minden helyzethez egyedi megnyilatkozást kibocsátó fluxus. Varázsnyelv. Talán így érthető a madarak, fák, állatok, az istenek, sőt az Ég és Föld beszédét megértő, a sziklák, folyók énekét hallgató sámán-, mágus- vagy táltosképesség rejtélye is. Ebben a világban nem az ember mondja csak a nyelvet, de a nyelv is mondja az embert...
A modern ember felettébb büszke racionalitására, józan eszére, hogy „nem dől be”, mint mondani szokták, végső soron, hogy „de hát ez evidens!” Csakhogy éppen ebben nagyfokú „bedőlés”, nagyfokú naiv realizmus, „kívülről irányítottság”, a modern ember manipulált mivolta nyilvánul meg, még ha ő maga ezt nem is látja. (Mert a „látás” veszett el számára.) Mert az evidencia önmegalapozottként, vagy olyanként, ami a világ tovább vissza nem vezethető alapjaira épül, mégiscsak Másság-ként erőlteti magát az emberre. Holott azt a világot, azt a másságot az ember akarta, hogy legyen és ilyen evidens legyen. Sok esetben talán azért, mert nem bírja elviselni a szabadság abysszoszát. És szólott, hogy legyen evidencia, evidens világ....
Világos lesz ezek révén, hogy az olyan leírás- és értelmezés-kísérletek az olyan, s hasonló, lét- és tudatállapotokra (mint alternatív tudatállapotok, „álomidő” törzsi tudatállapota, „gyermeki” psziché, deliráló tudat stb.), mint a Levy-Bruhl-féle „participation mystique”, az ún. bricolage-logika, tudati „Kinderparadise” (mint Rickert nevezi), „left-hand thinking, right-hand thinking”, vagy a William James-i misztika-kutatás, panpszichizmusnak, hylozoizmusnak nevezés stb., stb. korlátozott érvényességűek vagy egyenesen értelmetlenek törekvéseink alapján. Mert lehet, hogy a dualitások világa súlytalan, derealizált, mondjuk ki: valótlan, mégis a valótlan dualitáson belül a dualitás azért szakadékká, áthidalhatatlan szakadékká mélyült: itt tényleg nem mindegy, hogy „Idd ki vagy vidd ki...” Itt nincs kompromisszum a világ noumenális (misztikus-táltosi) és fenomenális („reális”, mindennapi) szemlélete között. Mert meglehet „Valójában a Sárkányölő és a Sárkány, az áldozatbemutató és az áldozat egy akaraton vannak a színfalak mögött, ahol az ellentétek még nem polarizálódtak, de halálos ellenségek a színpadon, ahol az istenek és a titánok örökké tartó háborúja folyik.” (A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus, Bp., Európa, 1989., 12. o.) Igen, a táltoskutató nem táltos; sem fekete, sem fehér táltos. Az elektroenkefalogrammal vizsgált yogik, vagy zen-szerzetesek tudata és világa lényegileg más itt a színpadon, mint a diagramot leolvasó és így-úgy értelmező tudat és világa. „A csizmaszárat vakarja, holott ő viszket...” (Kommentár „Szaraha Királyi Éneké”-hez, USZÓ 5. Buddhista Misszió, Bp. 1988., 26. o.)
*
E szemlélet alapján, a következő folytatásban a modern ember és a táltos logikája közötti eltéréseket taglaljuk: közelebbről.
* * *
Mikor leszel már nem testi, hanem szellemi ember? Mikor fogod megérteni a mindenkihez való szeretet boldogságát? Mikor fogod magadat az élet megértése útján megszabadítani a szenvedéstőt és érzéki vágytól anélkül, hogy boldogságodhoz szükséged volna emberekre, akik életükkel vagy halálukkal szolgáljanak téged? Mikor fogod megérteni, hogy az igazi üdv hatalmadban van, és nem függ sem a természet szépségétől, sem más emberektől?
Jegyzetek
1. Azt, hogy archaikus, értsük immár úgy, hogy nem időben ősi.
2. Ahogy pl. az északi népek nyelvében a hóra, jégre – állapotuktól stb. függően – sokkal több név van, mint a velük kevésbé „élő” népekében.