Mindenekelőtt le kell szögezni azt, hogy ebben az írásban a magyarság kérdéskörét elsődlegesen nem metafizikai szempontból közelítem meg, hanem a mítoszi–regősi és a gestai–történeti szintek között fogok „csúszkálni”. Mert például, fontos tudni azt a metafizikai „igazságot”, hogy a magyarság fogalmat, mint tudattárgyat és tudatállapotot, éppen és aktuálisan most teremtem. Viszont ennek a teremtésnek az uralt újra-teremtéséhez tudnunk kell, hogy a regősi és történeti szintek, kapaszkodók segítenek ebben az újra-teremtésben. A metafizikai megközelítés filozófiai fejtegetéseket igényelne, s ebbe mi most nem megyünk bele. Maradunk a mesénél.
A bevezetőben felhozott székely monda fontos „tényeket” hordoz a magyarok ősi világképét, az ősök eredetét feltárni igyekvőnek. A kard; a harc; a tűz-, lég-, víz-, föld-áldozás; a székelyek eredete; a csillagos égen megjelenő, halhatatlanokból álló fényes hadak; a tejút mint „hadak útja”; stb. mindezek rendkívül fontos utalások az ősi magyar világképre. S fontos is, hogy a világképet is megvizsgáljuk, mert ez az eredet kérdését is magában foglalja.
Az is nagyon fontos, hogy megtudjuk: volt-e a pogány magyar világképben hierarchia. Mert ha igen (márpedig igen), akkor a magyar hagyomány élő hagyomány, legfeljebb rejtőzik.
Lényeges továbbá az a kérdés is, hogy meg tudjuk-e találni azt a mesélős–regős szintet, a mondák és mítoszok szintjét, amely a történések szintjét minden esetben – térben és időben – megelőzi. Ez azért fontos, mert ezen keresztül érthetjük meg az időben történteket is, továbbá azért is, mert ebből – tehát a mesék és regék világából – tudjuk a természetfelettit, a természeten túlit megvilágítani, a hierarchiát meglátni, s így élővé tenni a hagyományt.
A mítoszok és mondák szintje rendkívül meseszerű, bizonytalan. Bizonyosat állítani azon a szinten aligha lehetne. Ki mondhat bizonyosat arról, hogy mi történt mondjuk nyolcezer évvel ezelőtt a földön, vagy az égben. Sokféle kép és elképzelés létezhet, s valószínűleg az ember azt teszi magáévá, amit a „szívével igaznak gondol”. Ezért bátorkodom a magyarság dolgában állást foglalni, a népmesékre, mondákra, a nyelviségre, a gestákra, Ipolyira, Kandrára, Körösi Csomára egyaránt támaszkodva.
Minden mítosz és minden történet lényegileg arról szól, hogy az atyaúristen hogyan tereli vissza népeit az igaz útra. Emberek és istenek, népek és nemzetek, testvérnépek és ellenségek csatája ebből nyeri metafizikai értelmét és létjogosultságát. Az Igaz Út megtalálása és járása mozgat mindent. A mindenségben minden a tökéletesség által van; más kérdés az, hogy egyes részei a tudatlanságuk sötétje miatt mint sötét erők kényszerítik fényesedni a világosat. A világos visszatér, a sötét segíti ebben, így teljes a mindenség és így teljes a világ. Ebben találhatja meg az egyes ember is, és a népek, nemzetek is a maguk helyét, az Utat, amelyen minden halad.
Most tehát, mindenekelőtt, a magyarság eredetét a magyar csillaghitek alapján próbálom körüljárni; majd a mesei–történeti genealógiát, a magyarság származását és történetét mesélem el sok-sok kitérővel.
Sokan és sokféleképpen foglalkoztak a magyar Menny fogalmával, s úgy tűnik, hogy ez a fogalom őseinknél a legmagasabb boldogság „helyével” azonosítható. Az elképzelhető legmagasabb boldogságon túli boldogság állapotával hozható kapcsolatba, s ez van a mítoszi hierarchia csúcsán legfelül, vagy más szempontból legbelül, az emberben magában, az érzékszervi tapasztaláson túli uralomban. A szó felszólító módú igei alakja jelzi, hogy az egyes embernek szól, mert bennünk van, önmagunkban. (Én magamnak azt mondom: mennyek; más nekem azt mondja: menny). Bennünk van, és ezt a bennünk lévő abszolút állapotot szeretnénk a mítoszi szinten megragadni.
Ez a csillaghitből fakadó világkép számos analógiát mutat a Tetejetlen Fa, a Világfa köré épülő világképpel, s ekkor a „mennyek” a fa lombját jelzik, míg a származás a Világfa törzsét és ágait.
A mennyország, s egyben a „halhatatlanok csarnoka” közepe a sarkcsillag felé van. E köré rendeződnek a mennyei körök, mert a sarkcsillagból származik minden fénylő lélek, és oda is tér vissza fényesedésében.
A mennyország legbelsejében székel az atyaúristen,1 a magyarok istene. Körülötte halhatatlanok, a halhatatlan ősök, héroszok, „virtusok”. Mintha valami nagyon fényes csarnokban volnánk, ahol is legbelül a legfényesebb, legvilágosabb alak ül, jobb kezében istennyila, bal kezében mennykő.2 Ezért a harcosok az atyaúristen jobb keze, bal keze pedig a tátosok, a szakrális értelemben vett magyar papok. A halhatatlanok csarnoka tiszta fény. Csak megtisztult lélek időzhet itt, vagy a harcosok szempontjából: csak megdicsőült lélek időzhet itt.
Egyesek azt mondják, hogy a mennyekben kilenc halhatatlan időzik, s ez feltételezhetően a vízözön előtti kilenc ősre utal.
Mások azt mondják, hogy száznyolc halhatatlan van egy időben a halhatatlanok csarnokában, s ez sem meglepő, mert Kézaitól tudhatjuk, hogy szittyaországot Magyar és Hunor három tartományra és száznyolc kerületre osztotta, mert „száznyolc tiszta nemzetsége van Magyarországnak”. Ezek a nemzetségek éppen azért voltak „tiszták”, mert magukat a mennyekből (a sarkcsillagról, az égből, az égen keresztül) eredeztették. Vagyis legősibb ősük halhatatlan, a halhatatlanok csarnokában – idő felett – örökké élő. Ez adta egy tiszta nemzetségnek a szellemi (és fizikai) erőt.
Megint mások azt mondják, hogy nem száznyolc, hanem számtalan halhatatlan lélek időzik a halhatatlanok csarnokában. Itt fénylenek a halhatatlan hősök lelkei, valamint a révülő tátosok lelkei is. Fényszerű alakban, fényruhában, pontosan úgy, ahogy Sákjamuni Buddha nemzetségének ősei,3 csakhogy, míg ott a vágy és annak leküzdése volt a „lemozdító erő", addig a magyarságnál a küldetéstudat.
Ezeknek a halhatatlanoknak nincs fizikai értelemben vett testük – fénytestük van, és ez a lelkük, az öntudatuk. Nincsenek fizikai érzékszerveik, és mégis mindent látnak. Nincsenek „dolgaik” és mégis boldogok. Vagy mindentudóak, mint a tátosok lelkei, vagy mindenhatóak, mint a harcosok lelkei. S közülük az az atyaúristen, az az egy, aki abszolút uralkodik önmagán. Megismerés útján, vagy harc útján, az ebből a szempontból egyre megy.
A mennyek országának valamely régiójába tértek vissza a vízözön előtti őseink, valamint ide tér vissza minden egyes ember, aki már életében szembenézett a halállal, és legyőzte azt; akár mint harcos, akár mint beavatott tátos, mágus, pap.4 A beavatást ne úgy értsük most, hogy valaki valakitől beavatást kap, hanem úgy, ahogy a magyaroknál mindig is volt: a halhatatlanok magukhoz hívják, azaz elragadtatásban van.
Míg a mennyek országának magasabb régiójában az atyaúristen időzik, addig az alacsonyabbakban (tehát: a hétvilág hatodik és ötödik világában) az ember emberfeletti képességei időznek. Például innen indul napi útjára a napkirály (vagy más néven, tündérkirály), továbbá a hadak ura, a hadisten, valamint a Főtátos, „Ének”, a tátosok atyja, azaz a Merkuriusz bolygó. Itt van a tündérkert, a tündérasszony palotája és kútja, vagy más néven: a szépasszony kútja. A tündérasszony innen jelenik meg bájosan, mint hold a csillagok között, hogy vezesse az éjszaka utazóit. A csillagok – már egy kicsit „lejjebb” – az égben ragyognak: szimbolizálva az élő emberek égi lelkeit, mellyel felemelő haláluk után egyesülve juthatnak a halhatatlanok csarnokába. Minden embernek van „vezérlő” vagy „szerencse” csillaga, s az éggel összekapcsolt minden élő.
A mennyek legalacsonyabb országában él a tündérkirály-kisasszony, a tünékenység – a forma-világ „anyagát” adó – tünemény istennője. S itt van a mennyek határa is: a „fejér árok” vagy az „isten barázdája”. Pontosan ide érkezik a göncölszekér a tejes úton, amelyet éjjel az égen látunk. Ide érkezik és innen indul el. Innen származunk mi is, ezen az úton jöttünk, mi magyarok, a többi néppel egyetemben. És ide is fog az emelkedettebbje visszatérni a fényes úton.
A mennyek országát a világgal az ég köti össze. Az ég szavunk – mint főnév – az ég boltozatát mint térséget jelenti. Nappal a szivárvány (mint út és kapu) az égen átívelve vezet a mennyekbe, éjjel pedig az „éjjeli szivárvány”; a „fejér köz”; a „tündérek útja”; a „hadak útja”; „Jézus útja”; azaz a tejút. Ugyanakkor az ég szavunk, tárgy nélküli igeként egy olyan cselekvésre utal, amely révén valaki valami hőt és fényt bocsájt ki, s eközben maga pedig átalakul. Az ég az átalakulás szimbóluma is, és az eget a földön a tűz testesíti meg.5 Azt, hogy a tűznek milyen szerepe van a magyar ősvallásban, később fogjuk megvizsgálni, annyi most nekünk elég, hogy az ég egyfelől egy olyan szférát jelöl, amelyen a mennyekbe lehet jutni, másfelől pedig jelzi a módszert is, ahogyan oda el lehet jutni. Nappal az égen megjelenő szivárvány mutatja az ég szintjeit színeivel,6 a kaput és az utat, amely a mennyekbe vezet. Éjjel a tejút különböző „funkciói” kötik össze a világot a mennyek országával.7
Ezen járnak a tündérek tünékeny jelenségeket teremteni, ekkor „tündérek útja” a neve.8
A harcosoknak ez a hadak útja. Ezen jár a göncölszekér. Lefelé istennyilával van megrakva, felfelé a halhatatlan hősök lelkei utaznak rajta. Ha az istennyila az atya kezében van, akkor az a tökéletes uralom, a teljes világosság és ugyanakkor a belső virtus szimbóluma is. Ezt úgy képzeljük el, mint Indra, vagy Ádibuddha vadzsráját (gyémánt-villám-jogar-át). Egy alacsonyabb szinten, képzeljük el úgy, mint Zeusz villámait. Vagy még alacsonyabb szinten úgy, mint a magyarok félelmetes nyilait, végül úgy, mint királyaink kezében a jogart. Ezekkel volt „megrakva” a hadak útján járó göncölszekér lefele, s ha a hunok és magyarok harcaira és győzelmeire gondolok (időben körülbelül Eteléig), bizony úgy tűnik, ez akkor még működött. Például volt olyan időszak a magyarok életében, amikor nyilaikkal nem tudtak nem-találni. Azaz minden egyes nyílvessző mindig pontosan beletalált a gondolatuk által megjelölt célba. „Ments meg Uram minket a magyarok nyilától” – sopánkodtak szerte Európában, még a Kr. u. X. században is. Gondoljuk csak el, mi lehetett az ősidőkben, amikor egész Szittyaország a magyarok és hunok birtokában volt.
A magyarok bukása mindig akkor volt, amikor a harcosok nem vették észre, hogy az a göncölszekér, amely nekik az istennyilát hozza, az nem más, mint a tátos, a tátosok. Mert a hadak útján nemcsak a hősi halált halt harcosok lelkei utaztak felfelé, hanem a tátos is ezen a fényes úton járt. Mert a tátos maga a „göncöl szekér”. Jól mondták a régiek: „csak göncöl vállain lehet az öregisten elibe jutni”. Nem tudni, hogy a göncöl alatt most szekeret értsünk, vagy a Göncöl nevezetű tátost. Állítólag ez a Göncöl – „aki a kocsit feltalálta” – tátos ember volt. Mindenesetre igen tudákos ember volt, mindennemű dolgokról tudott, beszélt a madarakkal, fákkal, növényekkel, értette a csillagok jelentését, sok csodákat tett, halálát nem látták; úgy vélték, hogy az égben tűnt el; valamint e földön mindig görbe rúdú kocsin járt, úgy most az égen utaz éjenként a csillagzatban.
A garabonc is „használta” a tátosok útját, de míg a garabonc a „bölcsesség könyvéből” olvasta ki, addig a tátos elragadtatásában, vagy rejtezésében „kapta” az Ég Országútján járás tudományát.9
Van is egy mese erről, ami tanulságos lehet parasztnak és garaboncnak egyaránt.
„Egyszer egy parasztember hajtott az országúton kétökrös szekerével, és előtalált egy rongyos embert, kinek vállán tarisznya lógott, kérte, venné fel szekerére. A paraszt felvette, az pedig fáradtan feküdt le a szekérbe, miután tarisznyáját nyakábul levéve a lőcsre akasztotta; mire elaludt. A paraszt kíváncsi volt megtudni, mi van a tarisznyában; benyúlt és egy könyvet húzott elő, bele néz, a szeme megakad a szón, mely így volt megírva: ‚felmegyünk’. Alig olvasta el a szavat, az országútfia emelkedni kezdett, az ökrök pedig feljebb és feljebb mentek. Már oly magasra jöttek, hogy a nap a parasztot és az ökröket égetni kezdette, de a szegény paraszt csak bámult a könyvbe, míg a nap végre az alvót is felsütötte álmából; felébredve, ijedve látja könyvét a paraszt kezében, kiragadta hamar, egyet fordított a levélen, s olvasni kezdé: ‚lemegyünk’, mire az út azonnal leereszkedett, s nem sokára le is jutottak a földre. Szerencséd, mond ekkor a könyv tulajdonosa, hogy a könyvet oda fent be nem csuktad, mert ha a nélkül becsapod, hogy a „lemegyünköt” olvastad, azonnal lepottyanva, ízzé-porrá törtünk volna, össze. A paraszt már ekkor tudta, kivel van dolga. A garaboncos deák is megköszönte a paraszt szívességét és eltűnt; de ez is megfogadta, hogy soha többé ringy-rongy embert szekerére nem vesz.”
A garaboncok és tátosok tudták, hogy a fényes utat „éjjel” kell járni, nappal inkább a tündérek jártak teremteni a szivárvány színeiben.
A fényes úton jártak tehát a halhatatlanokból álló fényes hadak – mint amilyen a székelyek megmentésére érkezik (a bevezető mesénkben). A fényes úton távoztak a hősök lelkei a mennyekbe, a halhatatlanok csarnokába, hogy szükség esetén megjelenjenek és segítsenek. A fényes úton járnak a révülő tátosok, mint göncölszekér. A fényes úton érkezett Etele (Attila) kardja; vagyis a fényes úton érkezik a virtus és a tiszta látás egyaránt. (Ennek a két pólusnak egyidejű megjelenését – a magyarság szempontjából – Hunor és Magyar egyidejű megjelenése jelzi.)10
A fényes út éjjel az égen látszik, s az ég köti össze a mennyet a földdel. Az ég szavunk jelenti a mennyek és a világ közötti szférát, tulajdonképpen az Utat.11
A tátosok ezt a csillagokra épülő ősi mesét világfaként ábrázolták. Hétágúként vagy kilencágúként. Ha hétágúként rajzolták, akkor a hétvilágról beszéltek, de nem csak abban az értelemben, hogy hét (db) világ van (nevezetesen: a halak, a békák, a kígyók, a lovak, a madarak, a hold és a nap világa), hanem abban az értelemben is, hogy mind a hét világban külön-külön mind a hét benne van.12 A tátos-, vagy sámán-dobokon jól látható: az alvilágot három állat szimbolizálja: a kígyó (-sárkány), a béka (-gyík) és a hal(-ál).13 A felszínen fehér ló áll, és egy fa, melynek lombja körül madár, a hold és a nap látható.
Mások azt mondják, hogy a hét ág a tátos számára „emlékeztető”, mert hétévenként meg kell vívnia, hétévente elragadtatik. De tudjuk: mind a hét év mindegyikében mind a hét év benne van. Ezt a megközelítést is el lehet fogadni.
Ha kilencágú a fa, akkor a kilenc világi és mennyei ősről van szó. Mert beszél ugyan a magyar alvilágról, másvilágról, hétvilágról stb., mégis a világ szó alatt inkább a történések szintjét érti, például: „kutya világ van”, vagy „török világ volt” stb. Vagy mondjuk úgy, hogy a történések szintjéről szemléli a többit. A kilenc ősről mindjárt mesélek, előbb azonban le kell zárnunk a csillag-mesénket.
Ha valaki közülünk felnéz az égre éjjel, amikor fényesen ragyog a tejút, s a göncölszekér rúdja valamerre áll, megláthatja az atyaúristent a sarkcsillagon, s égi lelkét, mely csillagként ragyog. Arra megláthatja az ember, hogy honnan származik, és megláthatja népe, ez esetben a magyarság eredetét is. Ez az „arra” metafizikailag önmagunk lelkiségében–tudatiságában van. Mert mindaz, amit az égen látunk, „csak” szimbóluma az emberben lévő lehetőségek és állapotok magasabbjainak, melyeket önmagunknak kell önmagunkban megélni, élővé tenni.
Tekintettel arra, hogy a magyarok eredetéről két mese is szól, s a magam részéről nem akarok közöttük választani, így mindkettőt elmesélem; döntsön az olvasó, ha akar, fogadja el, vagy utasítsa el mindkettőt.
A kettő találkozási pontja Hunor és Magyar, s a kérdés úgy hangzik: Nemere fia volt Hunor és Magyar, vagy közvetlenül az atyaúristentől jöttek, égi megbízatással? E kettő néhol találkozik, néhol kizárja egymást. Először nézzük meg az elsőt, majd érintőlegesen a másodikat.
A világnak azon a pontján, ahol kinő a földből a világfa, ahol az ég a földdel találkozik, itt él az Atya, minden lény atyja. Minden ember tőle származik, a magyarok is. S mielőtt részletesen megvizsgálnánk az ősöket, álljon itt a származási lánc az Első Embertől Etele fiáig, Csabáig:
Ata fia Szét, fia Énes, fia Kénes, fia Halál, fia Járom, fia Ének, fia Matuzsálem, fia Lámák, fia Útnapisten, fia Apát, fia Tana, fia Nemere, fia Hunor és Magyar – innen Hunor vonalát kell követnünk, mert ők, mint harcosok adták a királyt, kagánt, fejedelmet, míg Magyar népe a mágus-papokat – tehát Hunor fia Bor, fia Dana, fia Keled, fia Keve, fia Kár, fia Belér, fia Kádár, fia Otmár, fia Farkas, fia Budavárd, fia Bökény, fia Csanád, fia Buda, fia Beztér, fia Mike, fia Miske, fia Ompod, fia Kölcse, fia Levente, fia Lél, fia Zámor, fia Zombor, fia Balog, fia Bulcsú, fia Zolta, fia Berend, fia Kadusa, fia Opos, fia Etéj, fia Szemén, fia Torda, fia Bendeköz, fia Etele (Attila), fia Csaba stb. egészen Álmosig, majd a magyar „kali-juga kezdetéig”, az Árpádház kihalásáig.
Két dolgot kell itt az elején leszögeznem. A nemzetségi lánc nem folytonos abban az értelemben, hogy csak a jelentősebb fejedelmek nevei szerepelnek benne. Például a hermetikus szempontból „Rák-korszaknak” nevezett 2100 évből csak négy év maradt fenn: Útnapisten, Apát, Tana és Nemere, mert Hunor és Magyar már az „Ikrek-korszak” határán jelenik meg. A másik dolog, amit le kell szögeznünk: eredetmesénk sok összecsengést mutat a Mózes által ránk hagyott teremtés-mítosszal, ez azonban nem jelenti azt, hogy tőle vettük át. Már csak azért sem, mert Mózes is az egyiptomi papoktól tudja. Az ún. egyiptomi fogság idején a fáraó a gyorsan szaporodó izraelitáktól való félelmében minden újszülött fiúgyermeket megölet. Mózes anyja három hónapig tudja rejtegetni fiát, majd papirusznádból font kosárba kiteszi a Nílus partjára, ahol a fáraó leánya felfedezi. Megsajnálja a síró gyereket és örökbe fogadja. Így tudja meg Mózes felnövekedve a nevelő-papoktól az emberiség történetét. Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert Josephus Flavius azon állítása, hogy Babilon előtt, tehát a nyelvek összezavarása előtt minden nép a héber (ganÉdän) nyelvet beszélte, ez bár héber szempontból igaz, ám ha saját őseinket és nyelvüket vizsgáljuk, akkor már nem biztos, hogy így van. Ezzel nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy Nemere bábeli tornya előtt magyarul beszélt minden nép, csak azt, hogy sok szempontból lehet vizsgálni a kérdést. Mindenesetre azt egyenes vonalon fel lehet tételezni, hogy a magyarok minden időkben magyarul beszéltek, legfeljebb a magyar nyelv idővel egy kissé átalakult.
Az időben való tájékozódás miatt kénytelen vagyok segítségül hívni az okkult–hermetikus időszámítást, így az egyes időszakokat, korszakokat ennek alapján szemlélem, s bár lehet, hogy ez más időbeosztással nem esik egybe vagy eltérést mutat, ez azonban szintén csak szempont kérdése.
Nézzük tehát sorban, hogy mit lehet tudni őseinkről, tudva azt, hogy bizonyosat állítani minderről teljes képtelenség.
Kr. e. 11 010-ben, az emberiség legutolsó Oroszlán-korszakában, több mint kétezer évvel a vízözön előtt, az atya volt az első szakrális király, az első „ember”, a szakrális értelemben vett „Ősember”, minden ember őse. A sarkcsillagról szállt alá, a mennyekből, az égen át, oda, ahol az ég a földdel találkozik, ahol a világfa törzse a földbe „benő”.
Ha felvetjük a kérdést, hogy miért hagyta el az atya a mennyeket (miért lépett ki az uralomban lévő ember az abszolút állapotból), akkor erre a különböző népek meséi különböző válaszokat adnak.
A sémi nemzetségű Mózes szerint Ádám kiűzetett az Éden-kertből, mert engedett a kísértésnek, s így elveszítette uralmát.
Sákjamuni Buddha nemzetsége a Sákja–Szittya–Tana–Apát nemzetségvonal alapján úgy tudja, hogy a vágyak voltak azok – lényegileg a nemtudás – amely az ős-, fény-embert az örvénylő világba rántották.14
Az Útnapisten–Apát vonalon – ahova a magyarok is tartoznak – általános volt az az ősi tanítás, hogy az atya és a legkisebb fia lényegében egy fényfonal két pólusa. Az atya még azt is megteheti, hogy lemond uralmáról (s ezt abszolút módon csak a Vízöntő-korban teszi). Lemond uralmáról a legkisebb fiú javára, és távozásakor beleköltözik. Ezáltal a fiúban ott van benn az atya, s a fiúnak csak felé kell fordulnia, hogy egy legyen vele; az atya pedig lényegileg nem sérül, hiszen ott ül a halhatatlanok csarnokában most is, s ugyanakkor itt van a fiúban, egyszerre. Ez az atya teljessége. Az a népmesei elem, hogy a legkisebb fiú jár mindig sikerrel, erre az azonosságra utal.
Az atyát a különböző nemzetségek különbözőképpen nevezték. A magyarok és sok szittya nép atának, atyának, ataurnak, atyaúrnak, a héberek ádámnak (d–t hasonulás), a kínaiak (Kéna nemzetsége) Pan-ku-nak, a sumérek Úr-nak, s feleségét Urmamá-nak (Apát nemzetség). Az atyaúrhoz az isten hozzátétel, tehát az atyaúristen formája, már azokból az időkből származik, amikor az úr jelentése elveszett.
Mindenesetre az atyának három fia volt. A két idősebb fiú valami vitába keveredett – Mózes szerint Káin megölte Ábelt. A lényeg azonban az, hogy az atya önmaga „feláldozását”, megsokszorozódását legkisebb fiában, Szét-ben hajtotta végre. Az atya mindennek tudta a nevét, s így mindent tudott uralni is. Ahogy a Korán mondja (2. szúra 30–30.): „[Az Úr pedig így] szólt: Én tudom, amit ti nem tudtok. És megtanította Ádámnak az összes nevet.” S az atya ezt a mindentudását Szét-nek adta át, beléje költözött. Kilencszázharminc földi évet élt, majd a mennyekbe távozott, a halhatatlanok csarnokának közepébe.
Szét kilencszáztizenkét évet élt a földön. Százöt éves korában születik Énes. Énes az alászállásnak az az állomása, ahol megjelenik az individualitás. Ahogy Mózes mondja: „Ekkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”. Énes kilencszázöt évig élt. Kilencven éves korában született fia: Kénes. Témánktól nagyon elvezetne, ha részletesen beszélnék minden egyes ősünkről, így csak röviden:
Kénes a Kun-lun hegyre, majd onnan a mennyekbe távozott. Fia Halál, s az ő idejében már minden nemzetség minden tagjának szembe kellett nézni a mulandósággal. Halál fia Járom, a leigázás kora. Járom fia Ének. Ének pont háromszázhatvanöt esztendőt tölt a földön. Ő minden tátos őse. Ő a perzsáknál Hósang, akit a nagyapja, Gajomarsz tanít meg mindenre. Gajomarsz az atya, Ádám, aki ekkor, vagyis amikor Ének születik, hatszázhuszonkét éves, vagyis „fiatal ember”. Az atyától kapja Ének a mindentudást. Az arabok Idrisnek nevezik. Egyiptomban Toth, a héberek Akhúkhkal is azonosítják. A Toth–Hermész–Mercurius vonal őse Ének, s őse a tátosoknak is, akik révülésben vele azonosulva jutottak a mennyekbe. S bár Ének már eltávozott, amikor Útnapisten születik, mégis Ének, fián, Matuzsálemen keresztül figyelmezteti Útnapistent az eljövő vízözön-katasztrófára. Ének tudta, amit tudnak a tátosok is, hogy ha az ember vagy emberiség letér az ősök útjáról, elfelejti eredetét, feladatát, akkor saját maga vonzza magára a bajt. Matuzsálem túléli fiát, Lámák-at,15 és közvetlenül a vízözön előtt, Kr. e. 8849-ben eltávozott. S Útnapisten elkezdi készíteni a fényszekeret, amely a vizekben tükröződve napbárkának látszik. Minden dolog nevét, amit az atya az „úrtól” tudott és továbbadott a legkisebb fiúnak, ebben a szekérben/bárkában halmozott fel.
A vízözönkor Kr. e. 8850-ben belép a tavaszpont a Rákba (átlép az Oroszlán–Rák és Vízöntő–Bak között lévő tengelyen). Útnapisten ekkor hatszáz esztendős, s utána háromszázötven évet élt, majd eltávozott a Szigetre. A magyar útnapisten szó az akkád utnapisti-n keresztül, a sumér ziuszudra, ind rudra stb. analógiákon át, az út-napisten összetételben maradt meg.16 Útnapistenig kilenc őst számláltunk elő, s ők azok, akiknek különböző hegyekbe visszavonulva ma is élhetnek utódai, s távozhatnak a hegyeken keresztül a mennyekbe. (Noé fiai azonban elsokasodtak a földön. Némelyek azt mondják, hogy Szét testvérének, Káinnak nemzetségéből is a bölcsek túlélték a vízözönt, mások szerint nem.)
Útnapistennek szintén három fia volt, Sém, Khām, és a legkisebb, Apát (Japhet). Khām és Sém nemzetsége között szintén valami vita robbant ki, ugyanúgy, mint az atya fiai között, s a legkisebb fiú, Apát örökli a hagyatékot. Apát és nemzetsége a 40. szélességi fok körül, és attól fölfelé megalapítja Szittyaországot, s első királynak fiát, Tanát teszi meg.17 Sémtől 22, Khām-tól 33, Apáttól 17 nemzetség származott.
Tana tehát Szittyaország királya volt, amikor éppen a földön az istenek és titánok harca folyt. Tana fia Nemere, a gigász, aki „az Úr véréből született”, ekkor lemegy Babilonba (sum: Kadingira) és harcba száll a titánok mellett. Mint óriás, ostromolni kezdi az istenek honát, azaz a mennyek országát. Kézai azt írja, hogy az óriás Nemere (Ménrót, Mózesnél Nimród) a vízözön után a kétszázegyedik évben, okulva a múlt veszedelmén, torony építésébe kezdett. Ekkor a népek még mind egy nyelvet beszéltek. De az „istenek”, ősök, lerombolták a titáni–gigászi művet, összezavarták a népek nyelvét. Ezután Nemere Ninivébe ment, nagy városokat alapított. Állítólag Magyar és Hunor még Babilonban született, de a torony építésének kezdetekor visszamentek Szittyaországba, nagyapjukhoz, Tanához. Ahogy Kézai mondja: „mivel Hunor és Magyar Ménrótnak elsőszülött fiai voltak,18 apjuktól megválva külön sátrakba költöztek”, azaz még a „konstrukció” összedőlte előtt visszatértek Szittyaországba. Más elbeszélések szerint Nemere halálakor jelent meg Hunor és Magyar előtt az Aranyszarvas, ékkővel a homlokán, mint azt a későbbi kultikus ábrázolásoknál (szittya aranyszarvas-szobrok,19 stb.) láthatjuk. Ebből Hunor és Magyar tudta, hogy bennük testesült meg az atya virtus-ereje (szarvas) és tudománya (turul, „ami emeli a kardot”).
Szittyaország ekkor hatalmas terület volt. Hunor és Magyar Szittyaországot három tartományra és száznyolc kerületre osztja, a száznyolc nemzetség után, „Mert száznyolc tiszta nemzetsége van Magyarországnak, s nem több. S ha vannak többen is, akik csatlakoztak hozzájuk, azok jövevények vagy foglyoktól erednek, mivel Hunortól és Magyartól a maeotisi ingoványokban száznyolc nemzetség származott le minden jöttmenten kívül.” A nemzetségek között találjuk a szittyákat, sakákat, sákjákat, türköket, alánokat (jászokat), székelyeket, avarokat, keltákat, fenntieket (a finnek, suomi [a szoma] népét), a hsziungnukat („ázsiai hunok”), zsang-zsungokat (a tibetiek ősét), a perzsákat, később párszikat, médeket, kurdokat stb.
Hunor és Magyar kb. Kr. e. 6690 között hagyják el Babilont, ekkor lép a tavaszpont az Ikrek jelébe. A két testvér megjelenése nagyfokú analógiát mutat Romulus és Remus, Kasztor és Pollux, Gilgames és Enkidu, Ézsua és Jákob testvérpárokéval. Például Gilgames, amikor Enkidu meghal, átkel a halál óceánján, és elmegy Útnapistenhez (Noéhoz), hogy megtudja, honnan származik a halál, és hogyan lehet legyőzni, de tudjuk, nem képes hét napig ébernek maradni, s így nem tudja a halhatatlanság képességét megszerezni.
Ahogy általában a mitikus testvérpároknál, úgy Hunor és Magyar esetében is, az egyikük a nappal, a másikuk az éjszaka birodalmát uralta. Hunortól származik a hun nemzetség, ez adta a harcosokat, a „ksátriákat”, királyokat, fejedelmeket. Magyar utódai a mágusokat, a szakrális papokat, a „bráhmanákat”. (A hun szó gyorsan kiejtve: hhhhn – mint nyílvessző hangja a levegőben.)
Hunorban és Magyarban, kettőjükben megtestesült az atya uralma és tudománya. Úgy jelentek meg ők, mint az atya két karja, s sok ezer évnek kellett eltelnie, hogy a Hunokat és Magyarokat legyőzni lehessen. Etele (Attila) volt az első, aki magyar testvérére, Budára kezet emelt, megölte őt. Ekkor a birodalom maradéka is szétszakadt. Odáig Hunor és Magyar utódai teljes egységet alkotva vezették a népek sokaságát győzelemre.
Szittyaország ősidőkben magában foglalta majdnem egész Ázsiát és Európát, a Kárpát-medencét éppen úgy, mint a Góbit, vagy a Turáni-alföldet éppen úgy, mint a Kaukázust. Szittya törzsek, mint például a sakák, Kusán nemzetsége még a Kr. u. II–III. században is betörtek Indiába, az árja törzseket segíteni, és például ők adják Kaniskát, a harmadik saka uralkodót, aki Pesavar környékén megtartja a IV. buddhista zsinatot. A perzsákat korábban „zendülőknek”, zendárjáknak nevezték. Ma már csak néhány ezer párszi tartja magát perzsának. Az „Indulók”, az ind-árják a mai Hindusztáni-alföldre zúdultak le. A keltek és a fentiek (finnek) felfelé húzódtak, s velük a sámánnépek.
Szittyaországnak több mágikus centruma volt. Ilyen volt a Góbi, a Himalája, a Kaukázus és a Kárpátok, de a központ, ahol az atya alászállt és a fiú visszatér, szimbolikusan és geográfiailag az Ural, amelynek észak–déli vonulata benyúlik Szittyaország közepébe. Ősi tudást halmoztak fel ezeken a helyeken, barlangokban és hegy alatti járatokban végezték ősi szertartásaikat. Az utolsó ilyen centrumot a Hun–Magyar birodalom összeomlása előtt, Buda a Pilisben hozta létre, mielőtt Etele megölte.20
Hérodotosz, Pomponius Mela római földrajztudós vagy Plinius és a többiek beszámolnak Szittyaországról és az azokon túli területekről és lakóiról, a hüperboreuszokról. Szittyaország északi részén (ún. Szkitiától északra) laktak az arimaszposzok, az egyszemű óriások, ott találhatók az üveghegyek (a jéghegyek), a griffek őrizte arany szintén a Rhipai-hegységhez (Ural) kapcsolódik. Minden valószínűség szerint itt volt az ősi Árjavarta, az árják országa, és nem a Gangá medencéjében, mert az közismert tény, hogy az árják oda északról érkeztek. Irán elnevezés is erre utal, de értelemszerűen Irán területe sem lehetett az, hiszen már a sumérok úgy tartották, hogy minden tudás a hegyekből, északról érkezik. „Enlil hozta a hegyekből” – mondták mindenre.
A szittya népek uralkodóját minden esetben a „királyi szkithák”, a Hun-Magyarok adták. A magyarok közül kerültek ki a tátos-papok, a hun nép adta a királyokat és harcosokat. Mintha valóban az atya jelent volna meg ebben a két nemzetségben.
Anonymus a következőket írja: „A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek” (közbevetőleg, a halászó–gyűjtögető elképzelést nyugodtan el lehet felejteni), „arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics...”; „Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá...”; „Ugyanis a szittyák keményen bírtak mindenféle fáradalmat, mert testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton.”
Hunor és Magyar utódainak birodalma egészen Eteléig virágzott. Nagyot kell most ugranunk az időben.
Hunor és Magyar nemzetsége az idők során egy nemzetséggé olvadt össze. „Kerületük” a Kárpát-medence volt. Itt volt a központjuk, úgy is, mint Szittyaország királyának (lényegében a korábbi hun nemzetségnek) és úgy is, mint a szittya mágus-papoknak, akik a király győzelmeit, a nép jólétét stb. biztosították. A Kr. előtti időkig a király-kagán-fejedelem és a főtátos Szittyaország különböző centrumaiban éltek, és kb. Kr. után 373-ban érkeztek utoljára a Kárpát-medencébe. Az attól számított 28. évben a magyarok, a hunok és a többi nemzetségek maguk fölé királynak Etelét, s maguk tátosai közül főpapnak Buda tátost helyezék.
Énekeink szerint Etele az égből fogant – „anyja azt állította, hogy születését megelőző napon álmában egy csodagyereket hozott világra, aki felállt, s akit az égből alászállt hadisten karddal övezett fel.” Etele, amikor felcseperedett, és meghallotta anyja álmát, tudta, világuralom vár rá, s ezt megerősítették a tátosok. Amikor Etelét királlyá emelték, akkor Buda tátos, a hun Etele magyar testvére már ott volt mellette. Nem sokkal később megvalósul az álom: „mondják, hogy egy közrendű szittya abban az időben, amikor a hunok a Dice mocsár környékén a gótok ellen harcoltak, egy üsző véres lábnyomait követve, egy a mezőn élével a földből kiálló fényes kardot talált, amelyet aztán Eteléhez vitt el.” Ez a kard a szittyák ősi hadistenének kardja, s így joggal gondolta Etele, hogy evvel az egész világ uralkodójává szentelte sorsa.21 Buda természetesen ezt megerősítette, de felsorolta az ősi intelmeket, elmondta neki, hogy a világkirály22 állapota nem abszolút, tovább kell menni. Beavatta Etelét a göncölszekér titkába, a mennyek birodalmába, hogy tudja, vele van az Ég és a Menny. Etele sorra aratja a győzelmeket. „Mi a magasságos isten bosszúja vagyunk” – mondták a hunok. „Ő rendelt reátok ostorul, s csak akkor fogtok el bennünket, ha abbahagyjuk üldözésteket.” „Minden nép tudta, hogy a magyarok legyőzhetetlenek... és az isten általuk sújt haragjának ostorával igen sok országot” – mondták még később a magyarokra is. S Etele hunjainak nyilai nem tudtak nem találni, mint az ősidőkben.
A Dunától keletre lévő összes területet Budára bízza Etele, és nyugatnak fordul. Buda többször inti őt... Etele váratlanul visszatér, és a Látó hegyen időző Budát megöli, és a Dunába dobja. (Később, a Kr. u. 1046-os pogánylázadás során, Vata hívei a Látó-hegyről [mai Szt. Gellért hegy] dobták le a velencei származású bencés szerzetest, Imre herceg nevelőjét.)23
Abban a pillanatban, hogy Etele Budát megölte, láthatatlan szálakon felbomlott a szittya birodalom. Etelét hamarosan megöli ágyasa,24 s ennél nagyobb szégyen harcost nem érhetett. Etele fia Csaba próbálta apja halála után a birodalmat összetartani. A bevezetőben hozott mondánk erről szól. Csaba az Őrségben hagyja az őr-öket, a Pilisben és a Börzsönyben az avarokat, a székelyeket pedig fenn a havasokban hagyta őrnek. Maga keletnek fordult rendet teremteni a lázadó népségek között.
Csaba elveszett! De a székelyeket megsegítette az atya. Fényes sereget küldött, hogy ne vesszen el szittya-hun népe – halhatatlanok seregét a Hadak útján. Csaba megmaradt népét egy másik álom segíti vissza az ősi földre: Emese álma, amit Álmos születésekor álmodik. A tátos álomfejtő visszamutat az ősi földre, ahova később Árpád vezetésével vissza is térnek. Ezt nevezik honfoglalásnak. Az őröket és avarokat (a várókat) szétverve és kifosztva találják, egyedül a székely él háborítatlanul.
Bejövetelükkor „vérüket pogány szokás szerint egy edénybe csorgatva törvényes esküvést tettek”, mint ahogy azt a szittya szokásokról írja Solinus: „a (szittyák) egymás véréből kortyolva szentesítik a szövetséget, nemcsak saját szokásuk, hanem a médeknél is alkalmazott gyakorlat szerint”.25
A magyarok visszatértükkor mindent szétdúlva találtak. Elhordták ősi mágikus szobrainkat. Arany szarvasainkat és arany turuljainkat, melynek homlokán drágakő ragyogott. Szétdúlták várainkat, megbecstelenítették szent helyeinket, szent fáinkat, szent árkainkat. Újra nekiindultak nyugatnak. Ez volt az ún. „kalandozások kora”. Európa minden fontosabb kolostorába eljutottak és mindent visszahoztak. Egyesek azt mondják, ma is megvan mindez a Pilisben.
Etele és Buda, Hunor és Magyar késői ivadékai az utolsó állomása annak az ősi egységnek, amely minden időkben és minden népnél csak kivételes pillanatokban képes megvalósulni. A király és főtátos ősi egysége a kasztfeletti és kasztokon túli egységre utal, amely hosszú évezredeken keresztül biztosította a magyarságnak az isteni küldetés beteljesítésének lehetőségét. Etelénél ez megtört. A tátosok visszavonultak a magány rejtekébe. A magyarság életében még egyszer felvillan ez az ősi egység-állapot: Mátyás király és Kampo tátos idejében. Erről majd a tátosról szóló fejezetben mesélek.
A magyarok eredetéről szóló mesém ezzel lassan a végéhez ért. Sok mindenről kellene és lehetne még mesélni, sokfelé ágazik a magyarság története. A szittya–hun, valamint a hun–magyar azonosság, úgy gondolom, nem kétséges senki előtt. A szittyákról (szkítákról) sokat lehet tudni a görögöktől és egyéb forrásokból, a hunokról szintén. A szittya nyelv hovatartozásáról még a XIX. században is heves viták folytak, mára azonban végérvényesen tisztázódott, hogy az indo-európai nyelvcsaládhoz tartozott, annak is az indo-iráni ágához.26 Vagyis árja nyelvet beszéltek, és minden valószínűség szerint rovásírásuk egyezett a hunok és magyarok által használt írással. A székelyekkel kapcsolatban írja Turóczy: „Ezek (a székelyek) még nem felejtették el a szkíta betűket, s azokat nem tinta és papír segítségével, hanem a botfaragás művészetével, rovásként alkalmazzák.” És tovább: „Mert e nép egy része, amely az erdélyi területeken él, még ma is bizonyos jeleket vés fára, s e rovást betűkként használja.” Vagy Bonfinis „a székelyeknek szkíta betűik vannak: ezeket nem papírra írják, hanem igen rövid (igen röviden) fába vésik, s kevés jellel sok gondolatot foglalnak össze.” A szittyák beszélt nyelvét a szarmata és oszét (a mai iráni nyelvek egyike) nyelvekkel hozzák kapcsolatba. Az oszétek önmagukat allonoknak nevezték, ami az árja, ariana szavakkal áll kapcsolatban, akár csak az alánok nyelvét, akiket viszont az orosz évkönyvek jászoknak (magyarul íjászoknak) neveznek.
Érdekes kérdést vetnek fel azok a vizsgálódások, amelyek az árja népek eredet-mítoszainak összevetésére irányulnak. Az, hogy az ind és a zend árják mítoszai összecsengenek, ez triviális. De sok hasonló vonást találunk a magyar mesei elemek és azok között is, amiket az óiráni Avesztában, az oszétek nemzeti eposzában, a Kártokban, vagy az ind Védákban találunk. Az árja mítoszok mindegyike beszél egy hüperboreuszi népről, amely fenn északon, a sarkkörön túli vidékek lakója. A Méru-hegy északi lejtőjénél található a Tej-tenger, ami analóg a tejes úttal. Szinte mindegyiknél megtalálható az „arktikus származás” mítosza. Az északi sarkkörön túli eredet metafizikailag abba az irányba mutat, ahol áll a föld, ahol a szamszára örvénylése megszűnik. Itt szállt alá a hüperboreuszi nép a sarkcsillagról, és innen is emelkedhet vissza oda. A sarkcsillag a „soha le nem nyugvó csillagok” vezércsillaga.
Lehetne még beszélni arról, hogy a magyar nyelven belül milyen hasonlóságok vannak a szanszkrittal, erre majd a későbbiekben kitérek. Kőrösi Csoma összeállított egy kétszáz szóból álló szógyűjteményt, mellyel bizonyítottnak véli a kiejtett szanszkrit és magyar közötti azonosságot. Szógyűjteményének végére odabiggyesztette: „Materiam dedi, formam habetis, quaerite gloriam si placet.”27
Vissza kell még térjek Nemeréhez és a Hunor–Magyar testvérekhez, mert mint mondtam, van egy olyan elképzelés is, hogy Hunor és Magyar nem Nemerétől, a gigásztól származik, hanem éppen úgy, mint Romulus és Remus, közvetlen isteni, vagy esetünkben atyai indíttatás során egyenesen az égből jelentek meg. Talán Nemere neve (nem erre) is azt sugallja, hogy ne a vízözön előtti ősöket tekintsük elődeinknek, hanem az atyát magát, aki megtestesült Hunorban és Magyarban, hogy mint isten ostora irányítsa és terelje népeit az igaz útra. Hogy melyik a helyes leszármaztatás, azt döntse el az olvasó maga, tetszése szerint.
Itt a mese vége, fuss el véle. Legközelebb a kétszerszületettekről, a tátosok és harcosok rendjéről fogok mesélni.
* * *
Csak egyetlen örök, változhatatlan törvény van, amely minden népet minden korban vezet. Aki ezt a törvényt nem követi, megtagadja önmagát, megveti az emberi természetet, és ezzel a legnagyobb büntetést méri magára, még ha meg is menekül attól, amit az emberek büntetésnek neveznek.
* * *
A valóban hasznos, valóban jó és ezért valóban nagy: mindig egyszerű.
Jegyzetek
1. Az atyaúristen szóösszetétel az ata-úr-isa összetételéből származik. Az isa, az egy későbbi hozzátétel és az úr és uralom megerősítését szolgálja. Az isa (a halotti beszédben: „isa, pur és homu vogymuk”) a szanszkrit is gyökkel van etimológiai kapcsolatban, aminek jelentése: úr, uralom, uralkodás, Az ataúr, mint a türkök atatürkje, nem egy Zeusz-szerű istenalak – bár az ember általában így képzeli el –, hanem inkább annak nagyapjáé, Uránuszé (Uranos) – úr – urán – uránusz, aki maga az ég, az ég lényege, a kezdetben lévő uralom.
2. A szakrális magyar királyok kezében az istennyilát a jogar, a mennykövet az országalma szimbolizálta. Ez utóbbi a tátosok „bölcsességének” szimbóluma, tkp. a „bölcsek köve”, a „lapis philosophorum”.
3. Lásd: Dr. Duka Tivadar: Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai. A Sakja nemzetségnek eredete c. fej.
4. Erről a visszatérésről szól egy tibeti mese a IV. Pancsen-láma „útikönyvéből”: „Két barát elhatározza, hogy akárhogy is lesz, ők bizony elmennek Sambhalába. El is indultak egy hegynek felfelé, ám nemsokára a teremtő Ősbuddha, király alakját felvéve megjelent előttük, és rengeteg kincset és drágaságot ajánlott fel nekik, mondván: ‚ne szenvedjenek szükséget az úton’. Az egyik barát nagyon megörült, gondolta, ‚jó jel’, és megtömte zsebeit; a másik meg szabadkozott, és nem fogadott el semmit. Ahogy mennek felfelé, egyre könnyebbek lesznek, ám a tömött zsebű barát egyre jobban elnehezül. A hegy csúcsára érve az üres zsebű barát már bogár-könnyűségű, szinte lebeg; könnyen átszáll egy felhőre, egyikről a másikra, egész fellépeget a boldogok országába, Sambhalába.”
5. A háztűznéző szavunk bizonyíték rá, hogy a magyaroknál milyen lényeges „vallási” elem volt a tűz.
6. Itt érdemes végiggondolni a színek = bolygók = csakrák = világok = erők = szintek analógiáit.
7. „Bizonyítékként” itt hozom Zrínyitől azt a részt, amikor az atya a csatatéren harcoló szigeti hős Zrínyi Miklós megsegítésére küldi az isten angyalait:
„ül vala az isten abban az székiben,
az honnan világot nézi kegyelmesben.
(szól): eredj te, Gábriel, mennyei sereggel
eredj szigethöz erős fegyveres kézzel..
nézd osztán hon vannak szigeti vitézek;
ha testi köntösbül levetkőzik lölkök,
a ti kezetökön előmbe jüjenek.
Gábriel magával azért egy sereget (elvive)..
alázatossággal szivárvány kapuját
megnyitá előttők..
az szép tejes-út is megcifrázza magát,
látván az nagy istennek sok szép angyalát.
az göncös-szekere viszi sok fegyverét,
mennyei seregnek könnyebbíti terhét.”
8. Ahogy egy ősi magyar ének mondja: „Tündérek érkezének, Fejér közön jövének"
9. A rejtezés jelentése ebben az esetben: a fényes úton visszatérni az atyához, vagyis „tudományt” kapni.
10. A királyaink kezében lévő szimbólumok is ennek az egységnek a jelei. Az istennyila és a mennykő a világban mint villám és dörgés jelenik meg. A mennydörgés és a villám mind a mai napig hadakozik az égen. Hol a dörgést halljuk először és csak később látjuk meg a villámot: ekkor a tátosok készülődnek a harcosok ellen perlekedni; hol pedig a villám után jön a dörgés: ekkor pedig a harcosok kelnek ki a tátosok ellen. Ha egy fekete felhő jön, az a tátos dolga, ha sok, akkor az a harcosé. E kettő sokszor együtt jár, s van úgy, hogy megered az éltető eső, de van úgy is, hogy mindent pusztít a vihar.
11. Az ég nem azonos a mennyek birodalmával, mert például van ég-hajlat, de nincs menny-hajlat; van ég-öv, de nincs menny-öv. Világi a mennybe be nem juthat.
12. Éppen úgy, ahogy az indiai tantrikus jóga „csakra”-rendszerében
13. Viszont azt is tudjuk, hogy van sárkánykirály és a halaknak is van fejedelme. Vagyis minden világban minden szintet megtalálunk.
14. Itt felsorolhatnánk a különböző teremtésmítoszokat, például: a kínai Ősember, Pan-ku – az ősi áldozatot végrehajtandó – önmagát égre (jang) és földre (jin) osztja, s amikor benne kilencvenezer mérföldre távolodik egymástól az ég és a föld, akkor meghal. Két szeméből lesz a nap és a hold; testéből a föld; lélegzetéből a levegő és a szél; ereiből a folyók; csontjaiból a kövek, hegyek; szőrzetéből a fák és füvek; hajából a csillagok és sejtjeiből az emberek. A Purusa-mítosz is hasonló elemeket hordoz.
15. A Lámák a Himalájába vonulnak vissza, s emelkedettebbje innen távozik a mennyekbe.
16. Az Útnapisten szimbolikusan jelöli csak a magyar Noét, feltehetőleg ez az akkád szó a magyaroktól való átvétel lehetett.
17. Kézainál Thana, Tanaus, vagy Dana, Danaus stb.
18. Ha Hunor és Magyar valóban Nemere elsőszülött fiai voltak, akkor ezen a ponton megszakad a legkisebb fiú általi áthagyományozódás fonala. Nemerének több gyermeke is volt, akik szétszéledtek a világban.
19. A világ különböző múzeumaiban, de kivált a volt Szovjetunió gyűjteményeiben őrzik a szkitha (szittya) halomsírokban talált, ún. „állatalakos stílusban” készült kultikus tárgyakat. Találtak ilyet Ukrajnában, a Kaukázusban, az Urálban, a Pamírban, Közép-Ázsiában, az Altáj és a Szaja vidékén, Iránban, Szakkiz város közelében (az ún. szakkízi kincslelet) stb.
20. Régen pilisnek nevezték a papi tonzúrát, a papok feje tetején kiborotvált kis kerek részt. A pilis szó valószínűleg az agyi csakrának a régi magyar neve (az indiai tantrikus jógában a szahaszrára-csakra). Ha mint hegyet nézzük, úgy az ősi magyar tudás fellegvára. Budának itt volt a „temploma”, szent áldozatok és mágikus varázslatok végzésére szolgáló szent helye.
21. Ez a kard (a szó jelentésével majd később foglalkozunk) volt István királyunk kardja is, amikor ősi pogány természetmágia eszközeként használta: „Szent István kardja ősi forma szerint egyenes pengében végződött. Ezt a kardot ő a keresztény hit oly sok ellenségének legyőzésével a jövendő királyoknak szentelte, hogy hasonlóképpen használják. Sajátos magyar (pogány) szokás szerint a megkoronázott király Isten színe előtt, egy kiemelkedő dombon, ahová lovon ment fel, a négy világtáj felé sújtott ezzel a karddal, s a bármely irányból fenyegető ellenségnek ily módon üzent hadat”. De később is: „Volt (a magyaroknak) egy határozatuk, mely szerint – ha az egész közösséget egyformán érintő dolog történik, vagy ha az egész sereg készül hadjáratot indítani –, vérrel bekent kardot hordozzanak körül a hunok lakóhelyein és városaiban, s kikiáltó szava hirdesse: Isten szava és a közösség határozata az, hogy ki-ki jelenjék meg itt és itt... fegyveresen vagy ahogy tud, hogy meghallgassa a közösség tanácsát és parancsát. E szokás a hunok vagy magyarok között sértetlenül megmaradt egészen Géza vezér idejéig, aki Árpád fia Taksony vezér fia volt.” Ha mindezekből a keresztény elemeket levonjuk, akkor elénk rajzolódik az ősi hit, miszerint Árész–Mársz hadisten a magyarok-hunok kardjában-karjában testesült meg, s ez a természetmágiájukban is fontos szerepet játszott. A hadisten mindig csak egy népnek adja kardját: az a nép nagyobb volt minden másiknál. Hogy hogyan lehet ezt a kardot a hadistentől „megszerezni”? Ezt tudták a tátosok.
22. Az ind-árja mítoszokban ez a csakravartin (a kerék ura, a világkerék ura stb.), amit Sákjamuni Buddha is meghaladott.
23. A magyar ősi pogány hit és a kereszténység kapcsolatáról majd a tátosokról szóló fejezetben mesélek. Itt csak annyit, hogy a tejesutat, a hadak útját a kereszténység felvétele után Jézus útjának, Istenek útjának vagy néha Szent Mihály útjának – „aki lelkeket szállít” – nevezték.
24. Mások szerint Etele szeretkezés közben éppen úgy túllépte a mértéket, mint ahogy sok másban is. Egy ágyasával való közösülés és vágyának kielégítése után eleredt az orra vére, és mert hanyatt fekve aludt, a száján át torkába folyt a vér, ott megalvadt és légzését megakadályozván Etele halálát okozta. Hát nem éppen szép halál. De az is lehet, hogy ez már a gesta-írók elferdítése, hiszen Eteléről tudjuk, hogy bár hatalmas fapalotákat építtetett vendégei számára, ő maga nemezsátorban lakott a paloták mellett. Tudjuk, hogy roskadásig voltak palotái arannyal, ezüsttel és drágakövekkel, arany tálakból etette és aranykupákból itatta vendégeit, ő maga fatányérból evett és fakupából ivott. Sokan úgy tartják, hogy halálát a tátosok idézték elő, Buda meggyilkolásáért. Mindenesetre temetése nem a szakrális uralkodók mintájára történt (vagyis nem piramisba temették, a magyaroknál földpiramisokat, ún. dombokat használtak erre a célra), hanem beavatottként hármas koporsóba és titkos helyen.
25. A méd szittya nép volt.
26. Mind ez idáig az indo-európai nyelvcsaládot két nagy csoportra osztották: a Kentum ágra (ahol az indo-európai k-t változtatás nélkül k-nak, vagy egy ebből származó hangnak ejtik); és a Szatem ágra (amelyben az indo-európai k-t sz-nek ejtik). A magyar nyelv valószínűleg a Mag ághoz tartozna, ha volna ilyen. Most nincs, de ez még nem zárja ki azt, hogy nem is lesz. Változó világunkban minden elképzelhető. A szittyák beszélt nyelvét mindenesetre a Szatem ághoz sorolják.
27. Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai. XXI. közlemény.