A fehér öszvér titkos tanítása (Svétásvatara-upanisad) II.

Rejtett teremtője a sokféle színnek,

a sokerős Isten, a színtelen

Egy, ki a létet végül a kezdetbe oldja,

nyisson meg minket nemes ébredetnek!

Te vagy a tűz, a Nap, te vagy a Hold és a szelek,

te nagy a tiszta Hatalmas, a Teremtőúr s a vizek.

Te vagy a férfi s az asszony, vénülten te markolsz botot,

az ifjú s a lány is te vagy, gyermekként arcod forgatod.

Zöldeskék madár vagy, szemed vöröslik,

villámterhes ég, évszakok, tengerek.

Kezdeted nincsen, mindenhová eljutsz,

minden létező belőled születik.

Rőt, fehér, fekete kecske az egyik,

kölykedzik számtalan, egyforma gidát.

Hágja az egyik bak, kéjtől vakultan,

elégít a másik, és eltávozik.

Párosan röppen fel két jóbarát,

körülrepülnek egy hatalmas fát,

ízlel az egyik, édes gyümölcsre lel,

nem eszik a másik, csak némán figyel.

E fáról az ember alázuhan,

elbódul, elájul, vesztébe rohan.

De tisztelve-látva társa hatalmát,

felröppen újra és elűzi gondját:

Himnuszos hangja a Legfelső Égnek,

ezen trónolnak minden istenségek.

Mit segít a himnusz annak, ki nem tud?

Akik őt tudják, ide azok gyűlnek.

Énekek, rítus, tettek, fogadalmak,

múlt és jövendő, tudások tudása,

a létet a Varázsló ebből csinálta,

s a másik1 rabja lesz eme káprázatnak.

Tudd, a természettel a varázsló Nagy Űr kápráztat el,

mégis átitatja a létet testének részeivel.

Ő az Egyetlen minden anyaölben,

minden belőle lesz és benne múlik el.

Ki tudja e bőkezű, dicső Urat,

megnyugszik végleg az örök békében.

Kiből az istenek teremtve lettek,

a Nagy Bölcs, Üvöltő, Lét Uralkodója,

ki az aranymagot látta megszületni,

nyisson meg minket nemes ébredetnek!

Ki ura az isteneknek, kiben világok pihennek,

négylábúak és kétlábúak ura,

miféle istent imádunk áldozattal?

Finom finomját káosz közepében,

világot teremtő sokformás urat, –

ki tudja a létet ölelő szentséget,

megnyugszik végleg az örök békében.

Ki tudja a létidőnek Pásztorát,

a lényekben rejlő mindenség urát,

kihez az istenek s a bölcsek kötődnek, –

halálnak kötelét csak az vágja át.

Finomabb a vajnál, színénél a tejnek,

szentségként rejlik minden létezőben, –

ki tudja ezt a létet ölelő Egyet,

lehullanak arról minden kötelékek.

A létteremtő Úrnak roppant a lelke,

minden lény szívében megtalálható,

felkészült szívvel és felkészült ésszel

örökké lesz az, ki őt megismerte.

Oszlik a homály, sem nappal, sem éjjel,

sem lét, sem nemlét, csak ő van, a Szentség.

Ő az OM és a Nap szerelmes fénye,

ő árad szét az ősmegismeréssel.

Széltében-hosszában át nem érhető, nincsen közepe,

hasonmása sincsen néki, Nagy Dicsőség az ő neve.

Formáját a látás fel nem fedi,

mert nem éri fel őt senkinek szeme,

szívvel és ésszel a szívben időzik,

halhatatlan az, ki őt megismeri.

Nem született! – ki tudja ezt, elé léphet félelmesen.

Üvöltő, tarts meg örökké! Kegyes arcodat mutasd nekem!

Ne sújts le üvöltve hőseinkre!

Életünket és fiúnkat, sarjainkat,

nyájainkat, lovainkat el ne vedd!

áldozva hívunk meg téged e helyre!

Egy párost rejt magában a végtelen,

örök Hatalmas: tudást és nemtudást.

Meghal a nemtudás, örök a tudás,

de megint más az, ami úr mindezen.

Ő az egyetlen minden anyaölben,

ki a rőt Ősbölccsel értőn megfogant,

ki látta megszületni, ki benne van

minden alakban, minden születésben.

Kiveti az Isten erre a rétre

újra meg újra a hálót, majd behúzza.

Teremtőn országol főurai által,

s kiterjed uralma a mindenségre.

Ahogy a Napbika fénye kiterjed

felfelé, lefelé, keresztül-kasul,

az Egyetlen Isten, a szent, a kedves

így vezet minden méhből születettet.

Lényege: érlelni világ méheként,

aminek érni kell, ő növeszti azt,

az egész létet ez az Egy vezérli,

ő szabja meg annak összes lényegét.

Kik a titkos tan titkos tudását,

a Hatalmas Istent, tudásnak forrását

megismerték, öröklétbe értek,

mint az ősistenek, mint a régi szentek.

Jellegbe zártan, gyümölcsöt termően,

a tettek gyümölcsét el is fogyasztva,

vándorol az élet sokformás ura,

három utasan, három minőségben.

Hüvelyk a hossza, Napként világlik,

az énség képzete rabul ejti őt,

ébredet és lélek jellege felfedi,

tűhegynyi hosszú bizony ez a másik.

Vedd a hajszál századrészét, s mennyi annak is százada?

Örökké lesz a lélek, ha azt gondolod, hogy ekkora.

Nem asszony ő és nem férfi, semlegesként sem létezik,

maga választja testét, ebbe és abba így költözik.

A lelket képzet, észlelés, látomás,

étel, ital és eső gyarapítja.

Tetteket követve lép előre,

így halad, így ölt majd testet újra.

Erények alapján választ a lélek

finom vagy durva formát magának,

és tettének, lelkének erényei

lesznek majd okává újabb kötésnek.

Híján a kezdetnek, híján a végnek,

sokformás Teremtő a káosz közepén, –

ki tudja e létet ölelő Istent,

lehullanak arról minden kötelékek.

A fészektelen, létet és nemlétet teremtő szentet,

a részeket kötő Istent keresd, és elhagyod a testet.

Egyesek önlétezőről beszélnek,

mások az időről, de tévednek mind.

Az isteni Nagyság a mindenségben; –

ez a hajtója a Hatalmas keréknek.

A létet ez mindenhol elborítja,

időteremtő, mindentudó értelem,

minőséges, a tettet ő vezérli,

a föld, a víz, tűz, szél s az űr a nyitja.

Amit teremtett, azt újra elveszi,

hogy a létlényeggel kötésbe lépjen,

az Eggyel, Kettővel, Hárommal és Nyolccal,

az idő által, finom jellegében.

Újra nekifog egy minőséges tettnek,

általa szabott meg mindenek jellege,

ha jellegük nincs, a tettek megszűnnek,

innen születik egy új tett lényege.

Ő a kapcsolat oka, a lét kezdete,

három időn túli, nincs néki része,

létrejön mégis sokféle alakban,

mint szívünk imádott ősi istene

Nagyabb, mint Világfa, idő és alak,

körötte pörög a létforgatag.

E törvénnyel büntetőt s jutalmazót,

a lét bennünk rejlő örök oszlopát,

az urak leghatalmasabb Urát,

az istenek legfőbb Istenét,

hercegek odaát országló Hercegét,

csak őt keressük, a lét dicső Urát.

Teendője és tette nincs neki,

senki sem látott hozzá hasonlót.

Legfőbb erejét halljuk mindenütt,

a tudás hatalmát s a tettet ő szüli.

A világon senki sem parancsol neki,

nincsen gazdája, nincs ami jelölje,

ő az ok, ő a tapasztalás ura,

senki sem uralja, senki sem szüli.

Ahogy a pók szövi be magát a szállal,

az ősanyagban így bújik el az Isten.

Hatalmashoz ő vezessen!

Minden létezőben ott rejlik az Isten,

minden lénynek ő a belső lelke.

Őrzi a tettet, mindenbe öltözik,

látó tudat csupán, minősége nincsen.

Ő a nemcselekvők egyetlen Ura,

az egyetlen magot megsokszorozza,

aki őt bölcsen idebent tudja,

az örökre boldog, más pedig soha.

Ki lelkeknek Lelkét, múlandók Örökét,

sokaknak vágyszülő Egyetlen Istenét,

az Okot megtudja számvetéssel és

igázón, összes bilincsét az tépi szét.

Nap, Hold, csillagvilág ott sose fénylik,

nem ragyog ott a villám s a földi tűz.

Magában tündököl mindenek fölött,

minden létezőben ő tükröződik.

Hattyúkirály úszik a lét közepén,

tűzként repül be ő a vizekbe, –

aki ezt tudja, átmegy a halálon,

nincs másik ösvény, mit járni lehetne.

Világ alkotója, magának méhe,

időteremtő, mindentudó értelem,

minőséges, anyag és tudat ura,

vándorlás, szabadság, oldás-kötés oka.

Ebből áll az örök isteni értelem,

a mindenség mindenható Pásztora,

Eme világ fölött örökkön ő az Úr,

és az uralomnak nincsen más oka.

Ki a Hatalmast régen megcsinálta,

ki átadta néki a tudományokat,

a magára ébredve látható Isten –

oltalmat ő adjon a szabadulásra.

Osztatlan, tétlen, békés, káromlás nem éri, folttalan.

Öröklét felfelé ívelő hídja, parázsló fénye van.

Ha majd az ember mint ruhába, az űrbe úgy öltözik,

a szenvedésnek az vet véget istentudás nélkül is.

Lemondón, és a Nagy Úrnak kegyéből

Fehér Öszvér a Hatalmast így tudta meg,

így mondta el bölcs remeték körében,

így merített a gyógyító bölcsességből.

Ősidőkben tárta fel a legfőbb tudás e titkokat,

ne add annak, ki békétlen, nem tanítványod vagy fiad!

Ki hatalmas szeretettel néz Istenre és mesterre,

ha megérti ezt a tant, úgy felviláglik Roppant Lelke, –

felviláglik Roppant Lelke.