Az Őshagyomány szellemi műhely környezetébe tartozók számára talán meglepő, hogy jómagam – aki elsősorban, mint buddhista, másodsorban mint szimbo-„lógus” tanítok az iskolában – egy olyan téma vizsgálatára vállalkoztam, amely látszólag messze esik mindkettőtől. Ez azonban – vizsgálódásaim alapján mondhatom – valóban látszólagos.
Többször felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy mindaddig, amíg önmagamban nem sikerül megragadni az ősmagyarság szellemiségét, a magyar nyelv által hordozott szellemiséget, azt a szellemi erőt, melyet e szavak közvetítenek – addig Buddha Útja, a felébredés útja túl „meredek”, nem közvetlen, hanem átvitt, átvett.(?)
Az, hogy ez a tanulmány magyar nyelven íródik, ez nem véletlen. Ebben a nyelvben – éppen, mert anyanyelvem – szellemi lehetőségek vannak. Mert nyelv és szellemiség: elválaszthatatlanul összetartozik. Lehet, hogy nem mindig tudatos egy népben, hogy milyen szellemiséget hordoz a nyelvisége által; mint ahogy az egyes emberben sem mindig tudatos, hogy valamely kimondott mondatával milyen erőket ébreszt fel és/vagy tart életműködésben. Ha azonban a nyelv és szellemiség azonossága valakiben, vagy akár egy nemzetben tudatosul, akkor a nyelv nemcsak arra lesz alkalmas, hogy a létezéshez szükséges legalapvetőbb szellemi energiákat biztosítsa, hanem arra is, hogy a szellemi utat megmutassa: ahhoz az eredethez visszavezető Utat, ahonnan – esetünkben – a magyarság szellemi ereje fakad.
Az eredethez visszavezető Út tudása egy népnél: ez a vallás, a religio, a visszakapcsolódás. Az ősmagyar pogány (értsd: gnosztikus–mágikus) vallás hordozta magában ezt a szellemi utat, és hordozza mindaddig, amíg a magyar nyelv él. Márpedig amíg világ a világ, addig a magyar nyelv nem tűnik el, mert feladata van! Megvan a maga feladata a nemzetek között: nem történelmi–társadalmi–politikai, hanem szellemi szempontból.
Herder kb. kétszáz éve azt „jósolta”, hogy a magyar nyelv kétszáz éven belül eltűnik Európából. És tessék: nemhogy eltűnne, hanem éppen most kezdődik egy olyan folyamat, amelyben a néprajz, a mese, a zene, a nyelv szellemi kutatása révén felébredhetnek erők, és ezek láthatatlanul működni kezdenek.
Vagyis: ha egy „család”, a nemzet, s ezen belül a nemzet egyes tagja tudatára ébred annak, hogy milyen szellemiséget, milyen szellemi energiákat hordoz, akkor szükségszerűen arra is ráébred, hogy ezt hogyan lehet birtokba venni; sőt, arra is, hogy ebben a birtokba vevésben hogyan árad szét az „ősök szelleme”; vagy akár arra, hogy egy nemzet vagy valamely tagja „küldetés-tudatának” felébredtekor hogyan jelenik meg ebben a – szellemi értelemben vett – megszabadulás.
De ha csak azokra az egyszerű kérdésekre gondolok, amelyek újra és újra felvetődnek, mint például: honnan származik a magyarság? Ősi világképében volt-e hierarchia? Mi volt a papság, és mi volt a feladata? stb. – mindezek már önmagukban is elégségesek arra, hogy a vizsgálódáshoz szükséges figyelmet felkeltsék.
Milyen érdekes, hogy sok esetben a szellem embere ismeri a görög, a héber, a kínai, az ind teremtésmítoszokat, és az ezekhez kapcsolódó szellemi utakat, de esetleg nem ismeri az őshagyománynak azt a fonalát – esetünkben a magyart –, amelynek szellemében (gondolatiságában, nyelvében) az előbbieket megismeri.
Az általam folytatott vizsgálódásnak van azonban egy másik oldala is: nevezetesen az, hogy a buddhizmus és a magyar ős-„vallás”, a tátos-„izmus” között minél erősebb élő kapcsolat és minél több megfelelés legyen, ez a magyarországi buddhizmus szempontjából (véleményem szerint) létkérdés. Enélkül a buddhizmus Magyarországon – tiszta formában – meggyökeresedni nem tud. Márpedig a felébredés útja egy olyan közvetlen megvalósítási módszer, amely – a benne lévő szellemi erő révén – különféle nyelvi területen képes felébredni, megújhodni, és ezt a felébredést, mint Utat képes mutatni, tanítani, reprezentálni. A buddhizmus történetiségében ez jól szemlélhető. Érdemes ez ügyben tenni egy kis kitérőt.
A történetiség szintjén Buddha, a Felébredett, az óind-árja szakja nép királyának fia volt. A szakják által beszélt nyelv vagy a prákrit magádhi volt, vagy nagyon közel állt hozzá, mindenesetre a szanszkrit („teremtett, összeállított nyelv”) közvetlen ága lehetett. A buddhizmus Indiában páli és szanszkrit nyelven terjedt el és virágzott, egészen a Kr. u. VII. századig, amikor is a hindu teológia Buddhát pantheonjába felvette Visnu kilencedik inkarnációjaként. A hindu teológusok szerint Visnu azért jelent meg Buddhaként a földön, hogy az „igazhitűeket” megkísértse, hogy „téveszméivel” megzavarja a nem elég erős hitű hindukat. Buddhista szempontból ehhez csak annyit érdemes hozzátenni, hogy Buddha nem tagadta a világ teremtőjét, nem tagadta Brahmá, Visnu és Síva isteni voltát, nem tagadta a szamszára (szenvedésteli létforgás) létét, nem tagadta a kasztok (varnák) létjogosultságát, nem tagadta a menny és pokol kettősségét, nem tagadta az áldozás létjogosultságát – viszont azt tanította, hogy mindezek a tudatban vannak, a tudatunk által vannak, részben ön-nemismerésünkkel kapcsolatos tudatlanságunk által. Amennyiben ez a tudatlanságunk megszűnik, és így a tudatunk abszolút szintre jut, felszabadul, megvilágosodik, akkor eloszlanak mindazok a külső és belső tévképzetek, amelyek a „bármi önmagában valóságos” elképzelést fenntartják. Vagyis az istenek, a szenvedés kereke, a menny és pokol, a kasztba tartozásunk; ezek lehetnek, de a megvilágosodásban mindez eloszlik. Ez a tanítás persze a papok, a hindu teológusok és a vallásos réteg számára nem volt elég megragadható, s így Visnu-avatáraként kezdték „tisztelni”.
De nem csak a vallás, hanem a filozófia szintjén is megszűnt a buddhizmus odáig tartó – olykor-olykor kizárólagos – szerepe, mert Sankara hindu filozófus (VIII. sz.) egyszerűen átvette Nagardzsunának a Kettős Árja Igazság tanítását, és az upanisadokban látszólagosan meghúzódó ellentéteket a „Két Igazság” elve alapján igyekezett feloldani. Ezt ugyan később, a Védanta másik magyarázója, Rámanudzsa (XI. sz.) elvetette, de addigra már sikerült a buddhizmus szellemi erejét közömbösíteni, vagyis a buddhizmus kiszorult Indiából. Csakhogy a buddhizmus a környező népek mindegyikében képes volt újjászületni, képes volt arra, hogy a Tan-t a környező népek nyelviségébe átültesse, az ott talált isteni és szellemi jelenségeket pedig magába ötvözze, sőt arra is, hogy ettől megújuljon és még erőteljesebben képviselje a védák-előtti őstanítást.
Például Tibetben a „Zsang-zsung”-ot („a mantrák nyelve”; a bon-pok ősi nyelvét) használta fel Padmaszambhava, amikor a dharmában kételkedő bon-pokat (bon papokat) legyőzte. S mivel az őstibeti nyelvben (és persze a mögötte lévő mágiában) a buddhizmus ugyanolyan erővel tudott megjelenni, mint a szanszkritban, ezért létrejött a tibeti lámaista buddhizmus, a vadzsrajána (gyémántszekér) tibeti változata. Így azután az ősi bon-ról éppen a buddhizmus révén tudhattunk egyet s mást.
Vagy egy másik példa: Kínában, ahol a zen-buddhizmus született, az első – taoista kolostorokban lakó – buddhista szerzetesek taoista terminuszokba „öltöztették” a Felébredés Tanát, s így az képes volt a helyi tanításban gyökeret eresztve meghonosodni és megerősödni. Például a „ming” jelét, amely a taoizmusban egyfelől jelentette az Égi Sorsot, az Ég Akaratát; másfelől a tudattal (hszing) szembenálló tárgyi világot és sorsot – tehát a minget, teljes természetességgel alkalmazták a szanszkrit karma szó átültetésénél. Hasonló módon terjedtek el a kisszekér tanítások is Vietnámban, Laoszban stb. Japánban képes volt a buddhizmus úgy megerősödni, hogy közben a sintoizmust is erősítette.
Nem akarom a példák sorát folytatni, ezekkel is csak azt szerettem volna láttatni, lehetséges, hogy a magyar „hitvilággal” kapcsolatban is van a buddhizmusnak egy olyan szerepe, hogy az ősi magyar szellemiséget is felszínre segíti, miközben ebben a folyamatban maga is gyökeret ereszt. A magyar ősi hitvilág ismerete megvilágíthatja nekünk azokat a bennünk lévő alapokat, amelyre építkezhetünk, a felébredés tana módszert ad magához az építkezéshez. Többek között ez is egy szempont, ami miatt a tátos világát érdemes megvizsgálnunk.
A vizsgálódásom módszeréről (némi humorral) csak annyit mondhatok: olyan mértékig tudománytalan, hogy kénytelen voltam létrehozni a „szimbolikus lingvisztika ‚tudományát’”. Ennek lényege az, hogy az ember az egyes nyelvi elemeket képekként kezeli, s így szemlélheti az összefüggéseket más képekkel, melyek szintén nyelvi elemeket hordoznak. Egy példán megvilágítva: az a magyar fogalomcsoport, hogy kar; kard; akar; akarat (gyöküknek az r-t tekinthetem) képileg összefüggést mutat a szanszkrit karma fogalmával. A karma szó gyöke a kr, melynek jelentése: tenni, csinálni. Levonom a „konklúziót”: a kar, mint testrész összefügg a tettekkel (a kezünkkel teszünk stb.), az akarat szintén. Vagy egy másik példát hozva: mit jelent az a szó, hogy világ – a szimbolikus lingvisztika módszerével vizsgálva? A világ szó-kép gyöke az il, amely más szavaknak is gyöke, mint pl. illa (berek); illan; illékony; illó; illat; illúzió; esetleg villám; villan stb. A kapcsolat azt mutatja, hogy a világ – ebben a képi összefüggésben – illanó, illékony jelenség; vagy annyira illó, mint az illat; vagy illúzió, mint azt a keletiek tanítják stb. S mivel csak erről a legutolsóról is köteteket lehetne írni, ezért megígérem, hogy sem most, sem a mese későbbi részeiben nem fogom a szimbolikus lingvisztika módszerét gátlástalanul alkalmazni.
Mindenesetre remélem, kellően érzékeltettem, hogy a tátos világáról szóló „iromány-sorozat” sokkal inkább mesékből áll, mintsem tudományos tanulmányokból. Nem „kész tényeket” szeretnék közölni, mert véleményem szerint ilyenek nincsenek. Az, hogy valami úgy volt – vagy nem úgy volt; jó volt vagy rossz volt; kell vagy nem kell; ez mind szempont kérdése. (A történettudomány erre most kezd rádöbbenni.) A szempontot pedig a szemlélő veszi fel. Ezért az olyan szemlélő, aki nagyon ragaszkodik szempontjaihoz, az jobb, ha ezeket a meséket el sem olvassa. Vagy ha elolvassák, kérem őket, hogy próbálkozásomat tekintsék játéknak; amilyeneket a gyerekek játszanak akkor, amikor a mesehőssel azonosulva élethalálharcot folytatnak egy feltételezett sárkánnyal szemben.
Akiknek pedig megjegyzésük, tanácsuk, hozzátennivalójuk van, azokat kérem, juttassák azt el a szerkesztőségbe.
A tervezett témakörök, melyeket egy-egy rövid „mesében” körül fogok járni:
Az ősmagyarok eredete – (a hadak útja).
A kétszerszületettek (tátosok és harcosok) rendje.
A tátos és garabonc – A tátos világa.
A tátos beavatás – révülés és rejtezés; küldetés- és kiválasztottság-tudat.
Viaskodás a mennyei és földi birodalomért; harc a világos (bika) és a sötét (bika) között.
Majd a végén szeretném megvonni a buddhizmus és tátos-„izmus” között azokat az analógiákat, amelyeket vizsgálódásunk felkínál.
Végezetül a hadak útjáról szóló mítoszt szeretném közölni Lugossytól, amely ténylegesen bevezeti az ősmagyarok eredetéről szóló mesémet:
„Fogyaték népével hátrált Csaba, hogy az elvesztett hon visszaszerzésére ázsiai rokonival egyesülten térhessen vissza, s Etele szent kardját – mert így hagyá a jóslat – a puszták tengerének habjaiban tisztára mártván, annak bűverejét visszaadja. Erdély véghatárinál őrködni hagyja a székelyt, visszakeltében majdan támaszul szolgálandót; elváláskor áldoznak tűz-, víz-, lég- s földnek, s a távozók megesküsznek fenyegető vész idején segítséggel fordulni vissza a világ végéről is. Ám alig haladtak a havas aljáig, már a körül lakó népség felemelkedik a maroknyi székely ellen: de megrendül a föld, megrázkódnak a fenyűk koronái, s hírül adják a vonulóknak társaik veszedelmét. A hadak egy része visszafordul, s meglepvén pozdorjaként szórja szét az ellent. Egy év múlva ismét megirigylik a völgynek lakói a székely nyugalmát, s fenyegetik seregeikkel. de a patak sikoltva szalad a folyamba, folyam a tengerbe; hírt visznek; a segély nem késik, s a székely ismét mentve, az ellenség veszve lőn. Három év múltán új nemzetségek veszik ismét körül a székelyt s küzdelem fejlik ki élet és halálra. Már a szellő is alig érte a görög ország tájára eltávozottakat, de mégis a puszták viharának adván társul magát, megtalálta őket messze délkeleten, s harmadszor is győzelmet vívnak feleiknek. – Sok idő folyt le ezután, a magban elültetett diófák agg törzsekké nevelkedtek, a fiaik megvénültek s unokák lettek fegyverhordó bátor férfiakká; szorgalom a rengeteget kies teleppé, hosszú időzés az őrállomást hazává alakította át, s nem volt ki merje háborítni a székely tűzhelyét, kinek védelmére saját erős karja s ismeretlen segítő seregek megjelenése késznek látszott. De végre is kitör a szomszédok régi gyűlölete a nyelv és szokásban egyedülálló székely ellen; megszámlálhatatlan nép kel föl kiirtására, s a bérces kis hazát minden oldalról ostromolják. Dicsően vív a székely, de már-már lankadoz a túlnyomó erők ellenében; a székely messze van, tán feledésbe is ment; az elszakadt hű társak rég a földben alusszák álmaikat. Csak a székelyek csillaga nem szunnyadoz s megemlékezve az áldozatról, az esküről lobogva viszi a hírt földről az égi csarnokokba. Már itt lent az utolsó csata készül, maroknyi nép az ellenséggel szemközt, midőn egyszerre paripák dobogása és fegyverek moraja hallatszik, s fényes hadak némán vonulnak éjente az égen fölfelé, a dicső hadtársak, kik háromszor jövének segítségre, most negyedszer, mint hallgatag szellemek hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen keresztül feleik segedelmére s leszállnak ott, hol a kék boltozat ama havasokkal ölelkezik. Nincs halandó erő, mely megállhatna a hallhatatlanok előtt, rémülés szállja meg a tenger ellenséget, s futnak mindenfelé többé hátra sem tekintendők Azóta áll a székely háborítlanul s nemsokára véget ér hű őrködése, midőn a rég elköltözöttek hű unokáihoz mint kalauz csatlakozhatva, örökségöket, széles magyar hont visszafoglalják. A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben s visszatértökben taposának, eltörölhetetlen marad az ég boltozatán, az ő lábaik és lovaik patkóinak nyomdoka az, mit derült éjféleken mint tejfehér szalagot látsz tündökleni a magasban, s melynek neve azon órától fogva hadak uta a székelyeknél, melyre tekintve megemlékeznek ők Csabáról és apjáról, Eteléről.”
* * * * *
Csak akkor lehet legyőzni egy nemzetet, ha már legyőzettek az istenei, azaz erkölcsi eszményei, legjobb törekvései.
* * *
Hogy a folyamok és tengerek minden völgyeken uralkodnak, amelyeket érintenek, onnan van, mivel alacsonyabbak azoknál.
Ezért a szent embernek, ha a nép fölé akar emelkedni, alacsonyabban kell beszélni, mint a nép. Ha vezetni akarja a népet, mögötte kell mennie.
Ezért emelkedik a szent ember a nép fölé, de a nép nem veszi észre. A nép élén áll, de a nép nem szenved alatta. Ezért dicséri őt szüntelenül a világ. Mivel senkivel sem harcol, senki sem harcol ellene sem.
Jegyzetek
* Tátos és nem táltos. Erre a későbbiekben még visszatérek.