Az életpróba mindenkinek saját személyére ítéltetett. Alászálló, elmerülő, tündöklő és foghatatlan, esendő és gyötrelmes, végtelen öntudattal megvert véges énje adja értelmét életének és a próbáltatásnak. Ez magányos misztérium. Senki nem ítélkezhet elkendőzött gyarlóságai mögül a másik ember kötelességeiről. A másvalakit igazán meglátni, igazi nevét kiejteni csak a felébredett képes.
Ő viszont hallgat. Az örvény tajtékában a lelkek kétségbeesetten sikoltanak a megváltó Ige, az otromba anyagot megzabolázó Erő után, és mikoron az Erő Forrása, az Ige Teremtője hallgat: szelíd tekintete, csöndes mosolya a végsőkig gerjeszti az elvakult indulatokat. Kereszten hal meg a látó ember:
Vagy a végtelen univerzumra feszül rá, széttörve szeretett testének rácsait, és a szellem legigazabb valóságában válik eggyé önmagával, vagy a szimbolikus kereszt vár rá, amely a fájdalom konkrétságában nagyon is valódi. A végtelen öntudattal megvert véges én nehezen viseli a vakság szorosan záruló könyörtelenségét. Lelkében azonnal tömeggé válik, ha emlékeztetik. Ha háríthatatlan következetességgel emlékeztetik szárnyaira, a kozmikus fényre, az átkarolható világegyetemre. A tömeg nem számonkérhető. Az ok és az okozat átalakult benne gomolygó masszává. Gyilkol, mert teremteni akar az öntudatlanságban henteregve, hisz kizárattatott a teremtésből, mert iszamos ujja a semmibe mutat, a Káosz örvénylő középpontjába, a fekete lyukba.
De mi van a fekete lyukon túl? Mi ez az örvény, amelynek ereje így vagy úgy mindannyiunkat magával ragad, hogy azután kisded játékokkal igazoljuk tőle való függetlenségünket?
Hogyan hasonulhat meg a Szent Egység tiszta fényre és sötét örvényre hasadva? Igazolhatja-e valami a megalázottak és megszomorítottak örök jajkiáltását? Hová visz a mámor, a kéj, a sötét hajnal hullámzó lovasa?
... Antares, az éji herceg magára borította bíbor köpenyét, arcán a kitaszítottak elszánt büszkeségével markolta meg táltos paripája kantárszárát. Tombolt az ég, rángott a fortyogó föld, erdők tűntek el a tátogó szakadékokban, sikoltoztak a kivert, megcsonkult lények. Reszkető karjukkal, fénytelen tekintetükkel kapaszkodtak Antaresbe, aki mint a szikla magasodott fel, magához emelve az elátkozott milliókat, és az égre üvöltött a bezárkózott Istenhez, aki fénnyel és énekkel borította be magát.
Antares megvetette a lábát. Dobokra vágyott, hogy megérezze a pusztulás mélyét, behunyta szemét, mert lüktetett benne a mélység, kitárta testét, hogy magához ölelje asszonyait, asszonyok húsának izét; az omló láva forróságát.
Aztán az arctalan démonok jöttek, hogy a szemét, a száját, a fülét, a szívét marják, de Antares tudta, hogy a démon nem más, mint a hazug isten ürüléke. Mosolygott, hogy fájdalmát hiszik.
Antares tudta, hogy ő van. Ő a szenvedésbe tébolyult milliók. Ő jár a felszín alatt, ahol bűzbe facsarodott, oszló testek vonaglanak gyöngédséget rimánkodva. Ő jár biztos lábbal az örvény falán, ő az, aki tudja, hogy most lép át a rettegett küszöbön, a megsemmisülés szablyáin, ami átélhetetlen, ha van mit félve őrizni.
Antares az égre emelte karjait. Izmos fák markoltak a földbe. Szétporlad a gyávaság szülte tisztaság. Világít a nap, mely nem fél önnön fényétől. Megnyugszik a föld, amelyet születésre ítéltek, és megtartó erőre vágyott...
A szellemi út igényével sújtott ember tudja, hogy el kell indulnia. Szelleme formát öltött általa. Csak a biztos nyugalom segít. Ha menekül, ha bezárkózik, ha iszonyodik, ha befogja szemét, ha elméleteket gyárt: a hazug isten martaléka lesz.
De az övé lehet minden öröm. Minden élvezet. Minden erő, ami felhorkan a formák pusztulásakor. Csak tudja, hogy ő az, aki lép. Csak tudja, hogy ő közelít a Küszöbhöz.
Csak tudjon tudni, amikor az már nem is lehetséges. És azon túl is.