A fehér öszvér titkos tanítása (Svétásvatara Upanisad)

A Hatalmas tudói így beszélnek:

Ki a Hatalmas, mi oka a létnek?

Hogyan születtünk? Mi támaszt meg minket?

Bölcsek, mi mozgatja, mi vezérli bennünk

érzését a kéjnek és a szenvedésnek?

„Természet, idő, anyag, sors szeszélye

emberhez kötődik.” – vélheted vajon,

hogy ebből születtünk? Nem! Mert van a lélek!

„Ám tőle se függhet kéje, szenvedése!”1

Elmélyedve és igázva látni meg

az önjellegbe borított isteni

Lélekerőt. Ő uralja az időhöz,

lélekhez kötött okot, ő az Egy.

Tizenhat2 végű Háromságos3 kerék,

Ötven4 küllő erről, Húsz5 pedig arról.

Hat Nyolcas6 a mindenség szála, két okú;7

Három utas8 tompulni Egy9 is elég.

Öt forrásból10 áradó Öt folyamán11

Öt szélhullám,12 Öt ébredőn-gyökeres;13

Öt örvényes 14 fájdalomhulláma Öt,15

Ötvenágú,16 Öt a gátja17 – tudjuk ám!

Egy hattyú18 kószál e hatalmas kerékben,

mi mindent megéltet s magába foglal.

Elszakad ő a Kerékforgatótól,

ennek kegyéből jut majd öröklétbe.

A legfőbb Hatalmasról dalok dalolják:

örök alapja ő a Háromságnak.19

Ki felleli ebben a Hatalmas magját,

nem születik többé, eléri célját.

A múlandót a Múlandótlanhoz köti,

Nyilvánulatlant s nyilvánultat tart az Úr.

Bilincsben élvez, ki nem tudja az Istent,

bilincse hull annak, ki őt megismeri.

Ért – nem ért, Úr – nem úr: örök e páros.

Élvez az egyik belegabalyodva,

sokformás, tétlen, örök lélek a másik,

tudja: a Hatalmas ez a Háromságos.

Az anyag folyik, de az nem, ki Elveszi,

a folyó s a lélek örök istene.

Ki rá gondol, hozzá kötődik, övé lesz, –

a káprázatot végül majd elveti.

Az Isten tudója bilincsét lerázza,

eltűnik szenvedés, születés, halál.

Ki halva őt gondolja, harmadikra20 lép,

egyedüli úr lesz, betelik a vágya.

Tudjátok, mindig a lélekben álinak,

és nincsen náluk fontosabb tudható:

Élvező, Élvezett, Kerék Forgatója, –

Hatalmasnak hívják együtt e hármat.

Miként a tűz kialszik, hogy pihenjen,

méhébe bújjon el láthatatlanul,

majd a dörzsfából újra felizzik, –

Így lobban fel Ő az OM-mal a testben.

Dörzsfává téve a testet, s az Om-hangot az észben

pörgetve megláthatod, hol van a rejtett tűz, az Isten.

Mint magnak olaját, vajat a tejben,

tüzet a fában, vizet a mederben, –

aki őrá tekint igaz lemondásban,

önnön lelkében fogja megtalálni

a mindent átható lelket, a tejnek elrejtett vaját,

lélektudón és lemondón a titkos tan Hatalmasát,

a titkos tan Hatalmasát.

Az észt s az értelmet a Nap a lényeghez kötötte meg,

ő az, ki nékünk a Földre küldte a fénythozó Tüzet.

Eszünk a Napisten által űzve meg van kötve jól

az Éghez és az erőhöz.

Megkötött ésszel, értelemmel Égbe szállunk fényesen,

hatalmasan világítsunk, a Nap akarja, így legyen!

Igázva ész és igázva értelem, –

a Nagy Dalnok költői mind ilyenek.

Áldozat adóját, szokások tudóját,

a Napnak Istenét dicsérik szüntelen.

Tisztelésre hozom az ősi imát,

messzire szálljon, mint Napnak futása,

meghallják mindenütt az örök sarjai,

s akik már elérték az Égnek otthonát.

Ahol a tűz a széltől felizzik és a fába harap,

ahol Nedű csorog bőségesen, – az ész onnan fakad.

A Napisten által űzve örvendjetek az Ősimának!

Anyaméhnek ezt tekintsd, s a régi tettek messze szállnak.

Emelve arcát és kinyújtva karját,

szívébe zárva eszét s érzékeit,

így tudja majd a Hatalmas hajóján

átszelni a bölcs a félelmek folyóját.

Lélekzetét fojtja mozdulatlanul,

száját becsukja, orrán át szívja be,

és azt a kocsit ama rossz lovakkal21

el nem ereszti meggondolatlanul.

Egy tiszta hely, de nem homok vagy meder,

mit tűz, áradás, zsivajgás el nem ér,

hol észt és szemet semmi nem zavar,

e széltől óvott hajlék majd megfelel.

Hogy a Hatalmas megnyilatkozik,

igázón eme formákban mutatkozik:

köd, füst, ragyogás, szél, tűz és fénybogár,

villám, hegyikristály és holdsugár.

Öt dolog teszi az igázás erényét;

a föld, a víz, a tűz, a szél és az űr.

Kórról, vénségről, halálról mit se tud,

ki igázó tűzből építi testét.

Könnyedség, egészség, a vágyak elmúlnak,

tiszta csengő hang, kisimult vonások,

kellemes illat és kevés ürülék, – az

igázás először ezt tűzi ki célnak.

Mint porral borított tükör felragyog,

mint hamuból tűz lángja fellobog,

csak az lesz ilyen, ki látja a lelket,

célját bevégzi, nem ismer félelmet.

Ki lelke valóját fáklyává teszi,

hogy a Hatalmast igázva lássa meg,

ki szilárd, rezdületlen, mindentől tiszta, –

az istentudó, az béklyót elveti.

Bizony ő az Isten minden irányban,

régen született, még az anyaölben.

Született már és meg fog még születni,

a lényekben rejlik, mindenhol ott van.

Tűzben rejlő Isten, vízben rejtező,

aki áthatja az egész világot,

ki a fákban és füvekben testet ölt,

tisztelve légyen Ő, tisztelve légyen Ő!

Hálóját kivetvén uralva Úr az Egy

minden világot uralva Úr az Egy,

születve-élve Ő az Egyetlenegy,

aki ezt tudja, az lesz halhatatlan.

Az Egy az Üvöltő, – pár mellé nem állnak.22

Uralva ural ő minden világot,

s az idők beteltén lényeit a Pásztor

teremtőn adja át a halálnak.

„Mindenhol arcok, mindenhol szemek,

mindenhol lábak, mindenhol kezek,

karjával, szárnyával az Isten, az Egy,

így kovácsol össze Földet és Eget.”23

Kiből az istenek teremtve lettek,

a Nagy Bölcs, Üvöltő, Lét Uralkodója,

az ősi aranymag megalkotója,

nyisson meg minket nemes ébredetnek!

Üvöltő! Szent, szelíd, barátságos arcod is van neked!

Hegyúr! Láthatóvá nékünk ezt az üdvhozót tegyed!

Hegyúr! Ne lődd ki kezedből azt a rémisztő nyilat!

Hegylakó! Légy kegyes, ne pusztíts embert és állatokat!

Hatalmasan áll a Hatalmas fölött,

minden lény szívébe ő rejtezik el,

az Egy a mindenséget átkarolja, –

csak az lesz örök, ki ezt az Urat tudja.

E Hatalmas Embert szívem megismerte,

a homályon átfénylő napsugarast,

aki ezt tudja, átmegy a halálon,

nincs másik ösvény, mit járni lehetne.

Fölötte álló semmi sem lehet,

nincs nála kisebb és nincsen nagyobb,

hatalmas fa az Egy, égbe magaslik,

a mindenséget az Ember tölti meg.

Fölötte áll a létnek, formátlan, nem sorvasztja semmi,

aki őt tudja, az már halhatatlan,

az őt nem tudó tovább fog szenvedni.

Mindenhol fej, arc és nyak, minden lény szívében rejtezik.

Mindent áthat ő magasztosan, mindenben szentségként lakik.

Hatalmas úr ám az Ember, ő alkotja a szellemet.

Rezdületlen fénysugár, a tiszta helyre ő vezet.

A hüvelyknyi Ember a lélekbe rejtezik,

minden lény szívében megtalálható,

felkészült szívvel és felkészült ésszel

örökké lesznek, kik őt megismerik.

„Ezerfejű az Ember, Ezernyi lába, ezernyi karja

befedi szépen a Földet, s tíz ujjal meg is haladja.

Minden az Ember. Ő az ura a múltnak, a jövőnek,

az öröklétnek, és minden ételtől sarjadó lénynek.”

Mindenhol kéz és láb, mindenhol van feje, szeme, arca,

mindenhol hall, figyel, így áll a világot átkarolva.

Az érzékeket meghaladja, mert ő az érzékek fénye,

mindenek Gazdája, Ura és hatalmas menedéke.

Kilenckapus várban hattyúként lakik, s kiröppen onnan.

Ura ő az egész világnak, mi áll, s mi mozdulatlan.

Kéz nélkül is fog, láb nélkül is szalad,

szeme, füle nincsen, mégis Iát és hall,

tudható tudója, őt nem tudja senki,

úgy mondják: ez az első Ember, a Nagy.

A kicsinél kisebb, a nagyot meghaladja,

lélekként rejlik a lények szívében,

nem-akaró lelkét, hatalmas urát

isteni kegyből a gondtalan látja.

Én tudom őt, a nem vénülő ősit,

mindenek lelkét, mindenhol áradót,

kiről a Hatalmas tudói mondják:

mivel Az örök, hát nem is születik.