A teremtés miértje a felébredettek titka marad. A belső, a saját út megtapasztalása, a világ, a mindenség bensővé tétele azonban minden lény feladata, álljon bár az öntudati állapot akármilyen fokán. És bár az örvénylés rabjai nem ismerhetik a teremtés misztériumát, azt tudniuk kell, hogy a testbe való születés nem véletlenül történt, és hogy az öntudatot hordozó testben a lélegző végtelen univerzum egy egyedi és megismételhetetlen arculata rejtőzik. Ez csodálatos varázslat. És szívszorító felelősség. Az ember – eszmeileg – a fénytermészetből hull alá, hogy kiteljesítse ember mivoltát: a formák és erőik masszájában megmerítkezve ismét visszaemelkedjen a fénybe. Iszonyú életpróba. Nem meglepő, hogy eme igazság elhomályosítására a felejtésnek olyan mindent felölelő intézményrendszere jött létre, amely mellett az emberiség minden egyéb praktikus alkotása eltörpül. Mivel a tudat folyamatosan teremt, a felejtés törvényét végrehajtó sötét erőket is létrehozza. Ezek a nyílt és burkolt kihívások ezrével bombázzák pillanatonként a pörgésbe csavarodott embert, olyannyira, hogy már az öntudatvesztéses állapotba való zuhanást is heroikus tettként élheti meg, ha „szabad akaratából" történik.
Elhangzanak a tanítások, hozzáférhetők a „titkos” könyvek, soha nem látott eszmeáramlás folyik kelet és nyugat között, és döbbenten tapasztaljuk, hogy mindez a szellemellenes erők hadállását erősíti. Az igazi tanítás egyre titkosabbá válik, hirdesse bár milliós napilap az első oldalán. Egyre gátlástalanabbul és invenciózusabban válik kizárólagos értékké a külsődlegesség, a tárgyiasultság. A belső csöndre való törekvés, a tudatháborgások lecsillapítása innen nézve impotencia, sőt, társadalmilag káros, mivel fogható haszna nincs.
A tradíció szerint a halál az igazság pillanata, amikor lehetőség nyílik arra, hogy az ember, önvalóját felismerve fénnyé váljon. A kellően éber tudat képes lehet erre.
Ma ez a tudat csak nagyon keveseké. Sorra buknak el szellemi emberek az életpróbán, miközben – elméletileg – a halál próbájára készülnek.
Ez az emberré létesülés alapvető félreértése. Ha az ember szellemi célja a világeredet kutatása, vagy egyéb elméleti konstrukciók létrehozása lenne, akkor miért a test?
Az időfolyamba került ember számára a teste a lélekvesztő. Csak ezen juthat, vergődhet át a túlpartra. Akinél elhomályosult az időfolyamon kívüli eredetének tudata, az a partot sem látja, viszi a folyam, életének „értelme” a motorikus nyüzsgés. Aki emlékszik eredetére, az látja a túlpartot, de ha nem fogja fel, hogy az időfolyam konkrét anyagi valóság: őt is elviszi az ár. Csak ha élete minden pillanatában végrehajtja az alkímiai nászt; ha eredettudatának szellemtestéhez hasonlóvá transzformálja konkrét valóságát: akkor lábalhat át a túlpartra; az időfolyam megnyílik előtte, a kiválasztott előtt. Nincs kettős igazság: a szellem fennkölt fénye, nemessége, és a piszkos gyakorlat kijátszhatósága, ügyeskedése.
Ne higgyetek a szavak tanításának!
Csak egy igaz tanítás létezik: a szótlan tekintet tisztasága, és vele a megszentelt mindennapi, átélt gyakorlat tanítása. Amely mögött ott áll a csönd. Jó Csönd-herceg.