Hárman ültek egy asztalnál és beszélgettek: Rabbi Simon bar Joháj, Rabbi Joszé, a Papok Testületének helyettes vezetője és Rabbi Juda, a rómaiból zsidóvá lett „idegen”. Juda éppen dicsérte a rómaiak alkotásait: Milyen hatalmas hadseregük van, kitűnő közigazgatási rendszerük. A birodalmat behálózó utakat építenek, pompás hidakat emelnek, a cirkuszok és színházak művészi élményt nyújtanak… Rabbi Joszé hallgatott. Simon bar Joháj viszont így válaszolt: Igaz, sok-sok légió, hatalmas tisztviselőhálózat áll a rómaiak rendelkezésére, ám mindez csupán azért, hogy elnyomhassák a népeket. Hidakat és országutakat építenek, hogy jobban kizsákmányolhassák őket, s hogy terményeik javát elszállíthassák. A cirkuszokban ártatlan emberek halálán szórakoznak. A paloták és színházak csak az előkelő rómaiak élvezetét szolgálják…
Másnap reggel Rabbi Joszét – amiért hallgatott – leváltották hivatalából, Rabbi Simont pedig halálra keresték. A mesternek azonban sikerült elmenekülnie, és 13 éven keresztül fiával, Elazárral együtt Cfát mellett, Méron hegyén egy barlangban élt. A legenda szerint itt, a barlang sötétjében, az üldözöttség rejtekében írta a Ragyogás könyvét, a Zóhárt, amelyet azóta is a kabbala főművének tartanak.
A hiteles hangulatú talmudi történet jól érzékelteti: a világossághoz olykor épp a szenvedésen keresztül vezet az út. S egyúttal azt is, hogy Simon akkor fordult egyértelműen a kabbala felé, amikor akarva-akaratlan mind a vallási közösségből, mind a hatalmi beilleszkedés lehetőségéből végleg kiszorult. Sőt, éppenséggel a fennálló hatalom üldözöttje lett. Ahogy a példa is mutatja, az a különös tehetséggel és tennivággyal megáldott ember, aki sem az állami apparátusban, sem népe körében nem érvényesülhet, nem valósíthatja meg önmagát, az végül is a misztika felé fordul. Így joggal elmondhatjuk: a misztika legeredetibb művelői mindig is a perifériára szorult értelmiség képviselői voltak. Éppen ezért érdemes – akár tudománytörténeti megfontolásból is – misztikus irodalommal foglalkoznunk. Hiszen nemegyszer olyan gondolatokkal, felfogással találkozhatunk lapjai között, amelyek messze megelőzték szerzőik korát és gondolatvilágát.
A hagyomány szerint a Zóhár arámi nyelven (ez a kabbala szent nyelve) az i. sz. 2. század közepén íródott. A szakemberek véleménye szerint végleges lezárása csupán a 13. század végére tehető. A Ragyogás könyve először a spanyolországi Mose ben Sémtov de Leon (1250–1305) hagyatékából vált széles körben ismertté. Ami nem jelenti azt, hogy korábban ne létezett volna. A kabbala tanításait ugyanis rendkívül szűk körben adták tovább. (Ez a héber szó: kabbala – ugyan hagyományt jelent, de nem az apáról fiúra szálló, hanem az ihlet folytán nyert örökséget értik alatta.)
A Zóhár voltaképpen misztikus kommentár Mózes 5 könyvéhez és az Énekek énekéhez, valamint az ugyancsak a héber Biblia harmadik részében található Példabeszédek könyvéhez, Prédikátor könyvéhez és a Zsoltárokhoz. Megértése így közel sem könnyű feladat, hiszen a bibliai idézeteken túl érteni kell azok hagyományos értelmezését, a különféle idézetek egymásra vetítését, a szójátékokat és az egyéb kabbalista módszereket, akárcsak a talmudi irodalom számos fontos elemét.
„Ez az ég és a föld története” (M I. 2/4.) – e szavak kezdőbetűi a káosz szavát adják, s ahogy megmagyaráztuk: valahányszor ez a kifejezés előfordul, valamely korábbi esemény megszűntére utal az Írás. Ez tehát a káosz története, amelyről a második vers szól: „s a föld puszta és kietlen volt”. Ezért mondják, hogy a Szent – áldott legyen – számos világot teremtett korábban, majd elpusztította őket, így lett a föld puszta és kietlen. Ám ha megkérdeznéd, miért teremt egyáltalán a Szent – áldott legyen – olyan világokat, amelyeket elpusztít végül, s hogy talán jobb lett volna meg sem teremtenie azokat, arra kell gondolnod, bizonyára titok rejlik benne, amiért elpusztította őket. A Szent – áldott legyen – nem semmisíti meg keze alkotását! Hanem a titok nyitja a következő: a Szent – áldott legyen – megteremtette a világot és létrehozta általa a Tórát. Ahogy az első szó, a „kezdetben” is jelzi. Hiszen írva van (Példabeszédek 8.): „az Örökkévaló szerzett engem útjának kezdetén” – ezzel a szóval teremtette meg az eget és a földet. Belerejtette azt a Tórába, hiszen a tűzzel szerzett szövetség már az első szavában szerepel. „Ha nem volna velem e szövetség éjjel-nappal, az ég és a föld törvényeit sem alkottam volna” (Jeremiás 33.) A népek bálványimádók lettek, nem fogadták el a Tórát, s így pusztulók és kietlenek maradtak. Így történt, hogy a Szent – áldott legyen – világokat teremtett, majd pusztított el, mert az emberek nem akarták elfogadni a Tórát. Tehát nem a Szent – áldott legyen – semmisíti meg alkotását, mint azt sokan gondolják, hanem maga az ember.
„S a kígyó ravaszabb volt minden mezei állatnál” (M I. 3/1.). Rabbi Jichak azt mondta: a kígyó nem más, mint a rossz akarat. Rabbi Juda szerint valódi kígyóról beszél az Írás. Elmentek mesterük Rabbi Simon elé, hogy döntse el a kérdést. Az így szólt: A kettő valójában ugyanaz. Sőt, Szamaél, a méregangyal, vagy a halál angyala is ugyanaz, mert ennek a kígyó a szimbóluma a Bibliában. Ő okozta a halált a földön. A kígyó mérge (a halál ereje) nem szűnt meg a Szináj hegyéig. Korábban az ember birtokosa volt a felső tudásnak, és nem volt elszakítva az élet fájától (azt nem tiltotta az Isten). Az ember azonban többet akart tudni, megszerezte magának a rossz akaratot, de elszakadt az élet fájától. Korábban közvetlenül hallotta Istent és nem félt, ám most a kertben „járó” Isten hangjától is megrettent. „Járkált” – vagyis útjára kelt a halál, s ezért félni kezdett.
A Szent – áldott legyen – két fát jelölt ki az Édenben, az egyik tiltott volt, s az ember éppen azt az egyet választotta, így a másiktól elszakította magát. „Megtalálom a halál keserűségét, az asszonyt” (Prédikátor könyve 7.). Miután a halált választotta, el kellett hagynia az élet területét, az Édent. És éppen ez volt a „körben forgó lángpallos” – ilyen az ember földi élete: egyszer irgalom, másszor ítélet, egyszer jó, másszor rossz, egyszer fent, másszor lent. A Szent – áldott legyen – jóságában figyelmeztette az embert, ne egyen a tudás fájából, de ő nem rá, hanem asszonyára hallgatott, ezért örökre száműzetett onnan. A tudás fájában honol a halál, ez a fa éjszaka uralkodik és általa az egész világ megízleli a halált.
„Készített az Isten az embernek és a feleségének bőrruhákat és felöltöztette őket” (M I. 3/21.).
Ez a felső Édenből származó, angyali ruha volt, míg a levélruha az alsó Édenből eredt. Miért éppen levélruha? Mert illatos levelekből készült, melyektől az ember lelke megnyugszik, és emlékezteti őt a hajdani Édenre. Rabbi Jichak mondta: az embert – bűne miatt – elhagyta korábbi öltözete, az angyali védőruha, s ezért félni kezdett. Eleinte fényruhája volt, később bőrruhája lett; ezt csak a bőr élvezi, s nem a lélek… Figyeld meg, az ember a kert szolgálatára került az Édenbe, s nem a föld szolgálatára. Most viszont – bűne miatt – a föld szolgája lett. Oda kerül halálában is, mert abból vétetett.
Az Édenhez vezető utat maga az ember zárta el. A Szent – áldott legyen – most törvényekkel irányítja a világot, míg korábban csak egyetlen törvény volt.
„A körben forgó lángpallos” – ezek az állandóan változó akadályok, amelyek az ember útját szegik. Azért változnak minduntalan, nehogy az ember kiismerhesse magát saját világában. Rabbi Juda szerint ezek a „törvény urai”, akiknek hivatásuknál fogva őrködniük kellene az emberi törvények betartásán. Valójában azonban ők képezik akadályát az ember tisztánlátásának. Mindig más és más formában jelentkeznek, mindig más alakot öltenek. A rossznak, a tisztátalanságnak és a vádaskodásnak az erői ők, melyeknek hangja mindenütt hallható a földön, ahol csak ember jár…
„És Tuval-Kájin húga Naamá” (M I. 4/22.). Rabbi Hijja tanította: Mi értelme van annak, hogy itt név szerint említi az írás? Mivel többen paráznaságba estek miatta, még a rossz szellemek és az ördögök is. Rabbi Jichak szerint az a bizonyos két angyal, Aza és Azaél is kapcsolatot kezdett vele. R. Simon véleménye: ő maga (Naamá) volt az ördögök anyja és tanítómestere, Lilittel együtt ő okozza a gyermekek betegségét. Rabbi Abba megkérdezte őt: ez nem lehet, hiszen Lilitről azt hallottuk, hogy ő csábítja el a férfiakat. Rabbi Simon így válaszolt: Pedig éppen erről van szó! Lilit játszadozik a férfiakkal, időnként még szellemeket is szül tőlük. Ha valamely férfi egyedül alszik odahaza, ezek megragadhatják, vágy keletkezik benne irántuk, és azok gyermekeket hozhatnak világra. Az ember megbetegedhet tőlük anélkül, hogy tudná az okát. S főképp a hold csökkenésének idején esik meg az ilyesmi. Rabbi Abba megkérdezte azt is: ha ezek a szellemek emberként meghalnak, miért nem hal meg Lilit vagy Naamá? Rabbi Simon szerint ezek a tisztátalan szellem szülöttei, és mindaddig fennmaradnak, amíg a Szent – áldott legyen – el nem távolítja a gonosz szellemet a világból. Rabbi Simon tanította. Jaj azoknak, akik nem tudják ezt, nem ügyelnek erre és nem értik meg. Mind süketek és vakok, mert nem tudják, mennyire tele van a világ furcsa és láthatatlan teremtményekkel, melyek hangját, mozgását sem tudjuk észlelni, mert ha netán megadatna a szemnek, hogy lássa őket, az ember megdöbbenne a csodálkozástól, hogyan lehet egyáltalán létezni ebben a világban. Jöjj és lásd: ez a Naamá az ördögök anyja és tanítómestere volt, általa jöttek a világra mindazok a lények, amelyek az emberből nyerik melegségüket és elveszik tőle a vágy szellemét.
Rabbi Elazár szokta mondani: amíg az emberek ragaszkodnak a szövetséghez, nincs olyan nemzet, nincs olyan hatalom, amely árthatna nekik. Noé pedig éppen ehhez ragaszkodott, ezért a Szent – áldott legyen – megtartotta őt. Megkérdezte egyszer Rabbi Elazár apját, Rabbi Simont: tanultuk, hogy amikor a világ megtelt erőszakkal, egy hang hallatszott a magasban: jaj az igaz embernek, aki manapság él, mert egykönnyen a gonoszok hatalmába kerülhet. Hogy lehet az, hogy Noé mentesült ettől? Simon így válaszolt: a Szent – áldott legyen – azt kívánta, hogy Noé utódai népesítsék majd be a Földet, ezért készíttette el vele a bárkát. S miközben dolgozott, egyúttal el is szakadt a gonoszoktól, mert azok kinevették őt. A bárkát Isten is elkészíthette volna, Noé azonban tettével más táborba került, nem tudták és nem is akarták őt magukkal sodorni a bűnbe. Noé, amikor a bárkába ment dolgozni, el lett rejtve a csábító világ szeme elől.
Rabbi Jichak tanította: valahányszor a világ gonoszai megsokasodnak, elsőként mindig a köztük levő jámbort igyekeznek megnyerni. Hogy tudott Noé megmenekülni a kortárs gonoszoktól? Mivel nap mint nap tanítani és fenyíteni szokta az embereket, azok pedig nem fogadták el a figyelmeztetését. Úgy érezte – s így is volt –, hogy a saját lelkét megmentette. Ebből megtanulhatjuk, hogy mindenki, aki figyelmezteti a gonoszt, még ha az nem is hallgat a szavára, önmagát feltétlenül megmenti.
Rabbi Elazár mondta: Enós idejében az emberek mindenféle varázslással kezdtek foglalkozni, hogy megváltoztassák a természeti erőket. Ádám és Éva ugyan birtokában volt a titkos tudásnak, ám ezt az emberek elfelejtették, s csak Enós korában ismerték meg újra. Ekkor azonban fel is akarták használni azt mindenféle ördöngős cselekedetre. Az emberek könnyen eltanulták azt, és a vízözön nemzedékében általánosan elterjedt. Azt állították, hogy a természet erői többé nem uralkodhatnak felettük, mert hiszen ők is képesek ugyanazt előidézni, amit a természeti erők… Rabbi Jichak tanította: a korabeli igazak (Matuzsálem és Énokh) megpróbálták meggyőzni őket, eredménytelenül. Végül a lázadó gonoszok megsokasodtak és azt mondták: minek szolgáljuk többé az Istent? Jól ismerték ugyanis a természet erőit, azok titkait és bíztak bennük, mígnem a Szent – áldott legyen – visszafordította a világot abba az ősi állapotába, amikor víz a víztől még nem vált külön. Ám a világ mégsem pusztult el teljesen, mert a Szent – áldott legyen – irgalmában megőrizte a világot és az emberiséget… Rabbi Jichak tanította: Enós idejében még a gyermekek, a fiatalkorúak is tudománnyal foglalkoztak, értették az égi titkokat. Rabbi Jiszá megkérdezte őt: hát akkor hogyan lehettek olyan ostobák, hogy ne vették volna észre, a Szent – áldott legyen – vízözönt küld a Földre, és mind elpusztulnak? Rabbi Jichak így válaszolt: Nagyon jól tudták előre, mi készül, de a saját balgaságuk okozta vesztüket. Ismerték a tűz angyalát, a tűz erőit és titkait, a víz angyalát, a víz erőit és titkait, s úgy gondolták, hogy képesek lesznek megakadályozni a természeti törvények keretein belül a rájuk leselkedő veszélyt. Csakhogy éppen arra nem gondoltak, hogy a Szent – áldott legyen – uralja a Földet, s a természeti törvény Tőle ered. Azt hitték, hogy a természeti erők szabják meg a világ dolgait, nem voltak tekintettel Rá, nem törődtek az Ő tevékenységével, míg végül is elpusztult az egész Föld. Holott az isteni szellem nap mint nap hirdette (104. zsoltár): „kivesznek a bűnösök a földről, s a gonoszok nincsenek többé”. A Szent – áldott legyen – irgalmában elhalasztotta az ítélet napját mindaddig, amíg azok a régi igazak léteztek (Matuzsálem, Énokh). Mihelyt azonban az igaz emberek kivesztek a Földről, Isten elküldte ítéletét, és minden elpusztult.
Tanultuk: amikor Noé kilépett a bárkából és látta, hogy elpusztult a világ, sírni kezdett Isten előtt, és azt mondta: Világ Ura, nemde irgalmasnak és könyörületesnek mondanak Téged? Meg kellett volna könyörülnöd a teremtményeiden! A Szent – áldott legyen – így szólt hozzá: ostoba pásztor! Most így szólsz, ám miért nem mondtad ezt akkor, amikor értésedre adtam a tervemet? Először azt mondtam neked: „egyedül téged találtalak igaznak”, aztán így szóltam: „íme vízözönt hozok a földre”, s végül megmondtam: „készíts magadnak bárkát”. Mindezt azért ilyen hosszasan és körülményesen adtam tudtodra, hogy irgalmat kérj a világ számára. Ám neked, attól fogva, hogy megtudtad, a bárka segítségével megmenekülsz, eszedbe sem jutott, hogy irgalmat kérj a halandó világ számára. Elkészítetted a bárkát és megmentetted önmagadat. Most pedig, hogy a világ már elveszett, szólásra emeled a szád, hogy irgalomért esedezz?! Amikor Noé belátta a Mindenható igazát, áldozatot mutatott be. Így szólt Rabbi Josua: Mire gondolt Noé, hogy nem kért irgalmat a maga nemzedéke számára? Nyilván az jutott eszébe, hogy akkor talán még ő maga sem menekülne meg. A Szent – áldott legyen – azt mondta neki: „egyedül téged láttalak igaznak ebben a nemzedékben”, vagyis csak a maga korához, a maga nemzedékéhez mérten volt igaz ember! Rabbi Elázár véleménye: Még ebben az esetben is kérnie kellett volna Isten segítő irgalmát, mert a Szent előtt – áldott legyen – minden jó tulajdonságnál értékesebb, ha valaki jót szól embertársaiért.
„Ez Izsáknak, Ábrahám fiának története” (M I. 29/1.). Rabbi Joszié mondta: Miért nem említette eddig az Írás, hogy Izsák Ábrahám gyermeke volt, s miért hozza szóba most mégis? Azért, mert noha a Szent – áldott legyen – ígéretet tett Ábrahámnak, hogy megáldja őt fiúutódjával, Izsákkal, mégsem beszéltek róla. Most azonban, hogy Ábrahám már meghalt, mindenki felfigyelt arra, hogy ki az ő fia, mert ha már nem látták többé az apát, akit pedig nagyon szerettek és tiszteltek, a fiában vélték fölfedezni az ő utódját. Abban az emberben, akit korábban szinte észre sem vettek.
„Jákob nagyon félt és szorongott.” Rabbi Jehuda tanította: Jákob maga volt az élet fája. Mitől félt akkor? Talán nem volt képes úrrá lenni az érzelmein? S azonfelül írva van: „Íme, veled leszek”. Mitől félt tehát? Sőt, azt mondja az Írás: „Isten angyalai találkoztak vele”. Ha a szent seregek mellette voltak, mitől kellett tartania? És mégis, félelme helyénvaló volt! Jákob ugyanis nem akart a Mindenható csodájára támaszkodni. Úgy vélte, ő nem méltó arra, hogy a Szent – áldott legyen – csodát tegyen a kedvéért. Vajon miért? Mert távollétében nem tudta illő módon teljesíteni a szülői szeretet parancsát. Nem tudott kellőképpen foglalkozni a Tórával. Azonfelül két nővért vett feleségül. Jóllehet, mindezt kényszerűségből tette, és mégis szükséges, hogy az ember minduntalan aggódjon tettei miatt, és imával forduljon a Mindenhatóhoz, hiszen írva van: „áldott az ember, aki mindig fél”. Rabbi Simon mondta: Jöjj és lásd, Jákobot az imádsága védte meg Ézsauval szemben. Ő ugyanis az érdemeit utódaira szerette volna örökíteni, s nem a maga hasznára fordítani. Ézsauval szemben ezért inkább imával fordult az Egek Urához, s nem a maga érdemeire hivatkozott.
Rabbi Simon tanította: Jöjj és lásd, amikor Izrael fiai kivonultak Egyiptomból, a lelkük meg volt törve. Hallották ugyan a magasztaló hangokat odafentről, mégsem tudtak örülni. Abban a pillanatban az összes égi seregek és az angyalok együtt vonultak az isteni dicsfénnyel. Mindnyájan dalokat és zsoltárokat zengtek a Szent előtt, áldott legyen. Akkor fölébresztette a Szent – áldott legyen – Izrael fiainak lelkét, s ők meghallották a dicsérő énekeket. Magukhoz tért a lelkük, amely voltaképpen el sem távozott. Éppúgy, mint az az ember, aki kénytelen abbahagyni kedvelt munkáját, úgy érzi, mintha összetörtek volna csontjai, megtört volna a lelke. Így voltak Izrael fiai is, amikor eltávoztak Egyiptomból: szinte megízlelték a halált. Ám a Szent – áldott legyen – meggyógyította őket, ahogy írva van: „Az Úr előttük járt nappal felhő-, éjszaka tűzoszlopban”. Mindaz, amit hallottak, megörvendeztette és megnyugtatta őket. Az összes út mintha a gyógyulás illatát árasztotta volna, amely átjárta egész testüket és lelküket.
„A mandragóra ontja illatát, küszöbünk előtt minden termés, új is, régi is. Kedvesem, neked rejtettem el.” (Énekek éneke 7/14.) Rabbi Jichak mondta: ne mandragórákat olvass, hanem szeretőket, jóbarátokat – ezek pedig nem mások, mint a test és a lélek, mert azok a földi életben hasonlóképpen elválaszthatatlanok egymástól. Rav Nahman viszont úgy véli, valóban mandragóráról beszél az Írás. Miként a mandragóra szerelmet ébreszt, éppúgy ezek is (a test meg a lélek) együtt kelti föl a szerelmet, a szeretetet a világban. És hogy értsük azt, hogy „ontja illatát”? Képesek felismerni és megismerni cselekedetük által a Teremtőt. „Küszöbünk előtt” – az írás az ég küszöbére utal, mely képes lelket juttatni a holtaknak is. „Új is, régi is” – akiknek lelke nemrég távozott, de földi cselekedetükkel kiérdemelték, hogy eljussanak a jövendő világba, másrészt akiknek a lelke hosszú évekkel ezelőtt távozott. Mind egyszerre érkeznek és veszik föl a számukra kijelölt testet… Más nézet szerint a mandragórák a béke angyalai. „Ontják az illatot” – ezek a lelkek, melyek a világ jó illatát képezik… hiszen megmondta R. Juda: minden újholdkor és minden szombaton a béke angyalainak három légiója kíséri el a lelkeket fölmenetelük helyéig. S hogyan értelmezed azt: „küszöbünk előtt minden termés”? Így szólt Rabbi Juda: ezek a testek, amelyek sírjaik küszöbén állnak lelkükre várva. S egy angyal számadásra szólítja fel őket, majd felkiált és így szól Istenhez: Világ Ura, itt vannak mind, „új is, régi is”, akik nemrég lettek eltemetve, s akiket hosszú ideje temettek el, mind „Neked rejtettem el”, hogy feltámaszd őket szám szerint.
* * *
Nem ismerjük Istent, de mindent, amit a világról tudunk, azért tudjuk, mert Istent ismerjük.
* * *
Nem azért fordulunk imádsággal a személyes Istenhez, mert személyt látunk benne – hiszen a személy határolt valami, Isten pedig határtalan –, hanem azért, mert az ember maga személyes lény.
Ha zöld üveg van a szememen, mindent zöldnek látok, kell, hogy zöldnek lássam a világot, bár tudom, hogy a világ nem zöld.
* * *
Annak okáért szeret engemet az Atya, mert én az életemet leteszem, hogy ismét felvegyem azt. Senki nem veszi el tőlem azt, hanem én magam teszem le azt szabad akaratom szerint: van hatalmam letenni azt, és van hatalmam viszontag felvenni azt. E parancsolatot vettem az én Atyámtól.
* * *
Ahogy nem látod az ember lelkét, éppúgy nem láthatod Istent, de fölismerheted a Teremtésében. Éppúgy el kell ismerned a lélek isteni hatalmát, amely teremtőképességében, gondolkodó tehetségében és a tökéletességre való örökös törekvésben nyilatkozik meg.