Az Őshagyomány füzeteiben Evola A Felébredés Doktrínája című munkája kapcsán felmerült a kérdés, hogy vajon mit is értsünk az árja kifejezésen, kit is lehet valójában árjának tekinteni? Vagy a kérdést leszűkítve úgy is feltehetjük: vajon az árják születésük révén azok, vagy az ember lehetőségei közé tartozik az „Árják Rendjéhez” való csatlakozás?
Köztudott, hogy ha a kérdést történeti–társadalmi–politikai–genetikai–lingvisztikai (továbbiakban: tör-tár-po-ge-li) szinten válaszoljuk meg, akkor a válasz szükségszerűen és jogosan az, hogy az árják születésük révén azok. Így tanítják az árják európai képviselői és Evola is ebből a szempontból közelíti meg a kérdést a buddhizmus tárgyalásakor. Lényegében azt mondhatjuk, hogy ezen a szinten ez így igaz is.
Csakhogy soha nem szabad elfelejteni, hogy minden igazságnál van magasabb igazság, minden meglátásnál van magasabb meglátás és az örökkön-örökké tartó harcban is minden győzelmet követ egy újabb. Ez a folytonos győzelem és folytonos önmeghaladás maga az Út, az „árja ösvény”. Ahogy a Felébredett mondja: „semmi sem ér fel hozzám, csupán az, hogy meghaladható vagyok”. Éppen ezért az árja-kérdésre magasabb szempontból is érdemes rátekinteni, ahogy azt a Felébredett teszi, de tudjuk, hogy a magasabb szintről megnyilvánuló igazság nem feltétlenül oltja ki az alacsonyabbat.
Evolának és híveinek igaza van abban, hogy a tör-tár-po-ge-li szinten „az árja alapvetően az arisztokráciát jelölte szemben a mind testileg, mind szellemileg nemcsak elhomályosult, korcs és ‚démoni’ fajokkal…, hanem általánosabban azzal az alsó réteggel szemben, amit manapság proletár és plebejus tömegeknek neveznénk, akik rendszerint szolgálni születtek stb.” A tör-tár-po-ge-li szintjén ez teljességgel igaz, igazsága követhető és igazolható, csakhogy közben elfelejtődik, hogy a buddhizmusról van szó, és bizony a Felébredett szempontjából egészen másképp néz ki a helyzet.
Kiindulhatunk abból, hogy az árják minden vonala – ind-árják; zend-árják; mag-árják (szkíták vagy magyarul szittyák) – élően hordozzák magukban az árja szó jelentése által is reprezentált „küldetéstudatot”. (Az árja szó etimológiáját lásd az Őshagyomány 2-ben.) Ez a „küldetéstudat” nemcsak az árják magas szellemiségű kultúrájában, szentirataiban (Véda, Aveszta stb.) világhódító győzelmeiben mutatkozik meg, hanem az eredethez való visszatérés, a szellemi hierarchián való felemelkedés, a konvencionális lét álomképszerűségére való ráébredés tudásában válik az egyes emberben is megragadhatóvá.
Indiában például az árják magukat kétszer-születetteknek (dvidzsa) nevezték, s ez a három magasabb szín-t (varna), kasztot jelentette, a bráhmanákat, ksátriákat és vaisjákat, akik a második születésre, a beavatásra „alkalmasak” voltak, szemben a sudrákkal és a még alacsonyabb csoportokkal, amelyek teljesen érzéketlenek voltak a magasabb szellemiség iránt, tekintetük nem hagyta el az „érzékek mezejét”. Azonban éppen az árja szentiratokból tudjuk, hogy a sudrák nem azért sudrák, mintha ők nem volnának a Nagy Egész részei. Ind teremtésmítoszok mondják, hogy a bráhmanák a „Teremtő (Brahmá) szája, beszéde, gondolata”; a ksátriák a „Teremtő karja, tettei, a harc véghezvivői”; a vaisják a „Teremtő combja, mozgatója, fenntartója”; a sudrák pedig a „Teremtő lábai, hordozója előre-vivője”. S ahogy a láb kiszolgálja a testet, úgy szolgálja ki a sudra-varna a magasabb varnákat. Nem harc van köztük, hanem egy olyan viszony, amelyet a rendező elv megléte törvényszerűen biztosít.
A Felébredett látja ezt, a Felébredett tudja ezt, a Felébredett egységben látja a dolgokat. Valószínűleg mindenki halálra nevetné magát egy olyan Buddhán, aki a szolganépséggel hadakozna. Ez persze már csak azért sem lehetséges, mert a Felébredettet bölcsek, szentek és Buddhák veszik körül (lásd: ikonográfia). A Teremtőt mennyei körök és karok, a Felébredettet megvilágosodottak és afelé törekvők, a harcosokat harcosok s a sudrákat sudrák veszik körül. Ha valaki körülnéz és azt látja, hogy körülötte mindenki sudra, ez azért van, mert a sudrák között él, s maga is az.
Sem a Teremtőnek, sem a Felébredettnek nincs szüksége támaszra. Sem a Teremtő nem támaszkodik a mennyei körökre, sem a Felébredett nem támaszkodik a felébredőkre, a felemelkedőkre (árja), s pláne nem a sudrákra, azokra, akik nem veszik észre, hogy van megszabadulás.
Aki felfelé néz, az felfelé halad, aki lefelé néz, az zuhan. Az önmagukat – a tör-tár-po-ge-li szférától elbűvölve – árjáknak nevező „történ-ész”-ek lefelé nézve akarnak felfelé emelkedni. Ha attól vagyok okos, hogy másokat butának tartok; ha attól vagyok árja, hogy mindenki mást anárjának nézek… na nem, ebből a Felébredett nem kér. A Felébredett önmagában árja és önmagából fakadóan bölcs.
Csak a felfelé, a magasabb világok és szintek, az eredet felé forduló ember képes felemelkedni. Az abszolútum elérésével kapcsolatban nincsenek kiváltságok, aki az Út-ra lép, le kell győzze önmagát. Le kell győznie önmagában az anárját, hogy ezáltal ezen a meghasadtságon is túlemelkedjen.
„Mindent legyőztem, mindent felismertem,
mindentől érintetlen vagyok, mindent odahagytam,
megsemmisült a vágy, szabaddá lettem.”
Az árjaságot meg lehet tehát közelíteni konvencionális szemlélet szerint, ekkor alatta fajt, kasztot, népcsoportot, vagy ezen belül nemeseket és arisztokratákat értünk, vagyis mindazt, amit ma értenek alatta. Meg lehet azonban közelítenünk egy magasabb és ősibb szemlélet szerint is, amikor is az árja azt jelentheti: minden ember lehetősége az „Árják Rendjéhez” való csatlakozás; az ember saját irányultságával dönti el, hogy hova tartozik. Az az ember, akiben megfogalmazódik, vagy akár csak felmerül a megszabadulás és visszaemelkedés szükségességének és lehetőségének a gondolata, az árja, akiben nem, az nem. Azért lehet és kell innen szemlélődni, mert az árja és anárja kérdése is tudati kérdés, és ott dől el, hogy ellobban vagy megszilárdulva konkrét tény marad. A két szemlélet között az a különbség, hogy míg az elsőt az ún. „valóság” hite determinálja, a szemlélethez tartozó minden cselekedettel egyetemben, vagyis valamilyen mértékben és valamilyen erősséggel naiv realista, addig a második szemlélet felfelé és befelé fordul, tudati kérdésként ragadja meg a kérdést, s azáltal, hogy az önmagában berögzült képzeteket és gondolatokat felszabadítja a „dialektika démonának” fogsága alól, minden lényt felszabadít a szolgaságból. Felszabadul és evvel minden lényt felszabadít a Felébredett, hogy ezáltal helyreállítsa az Ősi Egyenlőséget és Szabadságot.
A felszabadulás természetesen harccal jár és természetesen le kell győznünk önmagunkban az anárjaság képzetét és konzekvenciáit. Az árja az ehhez szükséges tüzet önmagában ‚szittya’: „Én magam gyújtok tüzet. Szívem az oltár, és a láng megfékezett önmagam” – mondja a Felébredett, és mindig is tartózkodik attól, hogy magát akár árjának, akár anárjának nevezze: „Nem vagyok sem pap (bráhmana), sem fejedelem (ksátria), sem földműves (sudra), sem bármi más, tudós Senkiként járom a világot…”
Vannak emberek, akikben megfogalmazódik a visszatérés és megszabadulás igénye, s erre támaszkodva mindent megtesznek, hogy önmagukat egy szabadabb és nemesebb szinten ragadják meg (ezek az árják), és vannak olyanok, akikben mindez fel sem merül. Az a tudat, amelyben felmerül a szolgaságból való kiemelkedés szükségessége, az tartozzon bármilyen varnához, osztályhoz vagy nációhoz:
„az az ember jön belső bizalomtól indíttatva;
miután jött, csatlakozik [az Árják Rendjéhez];
miután csatlakozott, figyel;
figyelve megkapja a tanítást; stb”.
Akiben pedig mindaz nem merül fel, az nem jön; nem csatlakozik; nem figyel; nem kap tanítást – mondhatnánk a Felébredett szavaihoz kapcsolódva. Önmagát rekeszti ki az Árják Rendjéből, de ettől még nem válik az árják ádáz ellenségévé, hanem egy olyan közeggé, amelyből az árja kiemelkedik.
Legvégső soron azonban a „Vannak emberek…” helyett úgy kell megfogalmazódjon a kérdés, hogy vajon önmagam tudati létében mi a felemelő és mi a visszahúzó erő, mi az árja és mi az anárja. Itt jogos a kérdés; jogos a döntés és jogos a harc, s itt az árjaság mellett dönteni azt jelenti: a visszatérés mellett dönteni, a visszaemelkedés mellett dönteni. A felébredő látja magában a Felébredettet és azzá akar válni. Látja magában a megvilágosodás lehetőségét és ez további szintek elérésére serkenti. Nem néz hátra, nem tér le az útról. De ha hátra is néz, ekkor azt látja, hogy: Jasza szól:
„Óh jaj, minden undorító! Óh jaj, minden visszataszító!
Ekkor a Felébredett így szól Jaszához:
‚Jasza, itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító.
Jöjj, Jasza, ülj le, oktatni foglak a tanra.’”
Köztudott, hogy a buddhizmus, „az Árják Rendje”, nem abból indul ki, hogy ki minek született, hogy ki milyen varna szülötte, hanem abból, hogy kiben van indíttatás arra, hogy legyőzze a tör-tár-po-ge-li szemlélet által fenntartott ál-ént (pszeudoindividuumot). Aki a felébredésre tör, kasztok felett áll. A Felébredett elutasította a születés általi determinációt s vele a kiváltságokat. Nem mint kaszt alatti (avarna) forradalmár, hanem mint kaszt feletti (ativarna) Megvilágosodott. Pedig azt senki sem tagadhatja, hogy Buddha az Árják Rendjének legmarkánsabb képviselője, az Árja Tanítás felmutatója. „Ha valaki azt mondja rólam…, hogy az én magas árja tudásomban és belső látásomban nincs semmi emberfölötti…, az elveszett.”
A születés általi determinációval kapcsolatban az ősmagyaroknál a táltosok és fejedelmek rendjébe egyaránt születni kellett. Ám csak nagyon késői időkben vették szó szerint ezt az ősi törvényt. Eredetileg ez azt jelentette, hogy egyszer megszületik az ember, indíttatásai révén cselekszik, majd a kiválók beavatás révén másodszor is megszületnek mint táltos vagy fejedelem ugyanúgy, mint Indiában a kétszerszületettek, azzal a különbséggel, hogy Indiában a „letelepedett” árják már az első születést kasztokba rendezték, és – Buddhát kivéve – ezt élték. A „letelepedett árja” már eleve egy belső ellentmondást hordoz, és a kasztrendszer már konkrét határainál és merevségénél fogva is alkalmas volt arra, hogy szétzilálódjon. De, ami szükségszerű az árjaság külső meghatározásával kapcsolatban, az nem szükségszerű a belső megélés szintjén. És azt is tudjuk, hogy a „külső” és „belső” összefügg. „Nem választottam el a külsőt a belsőtől” – mondja a Felébredett. Csakhogy, ahol a külső határozza meg a belsőt, és nem fordítva; ahol valaki külső, faji kiváltságaira hivatkozva gondolja a belső utat végig járni; ahol valaki nem a belső felemelkedése (immanens transzcendencia) által árja, hanem azáltal gondolja magát annak, hogy támaszt keresve saját kiváltságának érzetét növeszti nagyra, ott nem léptünk túl a konvencionális szemléletből fakadó értelmezésen. „Az árják úgy nyilvánítják ki magasabb rendű tudásukat, hogy saját személyiségükre való utalás nélkül állapítják meg az igazságot” – mondja a Felébredett.
A buddhizmus tehát az árja fogalmán mindig is a Felébredetteket és azok követőit, az árja közösséget érti, elkerülve ezzel azt a tévedést, ami által az árjaságot valami külső, világi, a tudatiságtól független, eleve meglévő minőségként fogja fel.
Amikor azt olvassuk például az Anguttara-nikájában: „nehéz árjának születi”, vagy „kiváltság az árják földjére születni”, akkor még nem is árnyalt, hanem erős naiv realizmusra vall az, ha ezt konkrét testi születésnek értelmezzük és interpretáljuk.
Az is nyilvánvaló, hogy Evola, amikor az árjaság kérdését társadalmi és történeti szempontokra is kiélezi, akkor ezzel csak a lényeg megértését igyekszik elősegíteni. Nem volt a huszadik században még egy olyan szintű gondolkodó, mint Evola. Rá nem vonatkoztathatjuk, hogy Buddha tana hozzáférhetetlen az „okosoknak”, mivel Ő a Felébredés Tanát érti, a Tant jól interpretálja. Mindezeket azonban a félreértés elkerülése érdekében tisztázni kellett.
Összefoglalva tehát a lényeget: e tanulmány nem azt akarja sugallni, hogy nincs különbség ember és ember között, vagy hogy minden ember eleve egyenlő, mert ez a tétel már a világi szinten is rögtön megcáfolódik, hanem azt, hogy mindenkiben, aki tud önnön tudatiságáról, abban lehetőségként van egy olyan szint vagy pont, amelynek elérésekor, aktuálissá tételekor minden – negatív értelemben vett – megkülönböztetés megszűnik. Ez az a pont, ahonnan a tudati lét fakad, s ennek megvalósításakor valósul meg az Ősi Egyenlőség és szabadság. Ezt a buddhizmus „felébredési lényegiségnek” nevezi, és azt tanítja, hogy aki minden lényben és a lét minden elemében látja ezt, az Felébredett, az Megérkezett, az Megszabadult.
E felé a pont felé kell közelítenünk.
* * *
Ha valaki újonnan nem születendik, nem láthatja az Istennek országát.