Az elővétel, amiből a Felébredés Buddhista Doktrínája kiindul: a dialektika démonának elpusztítása, az olyan gondolat- és elméletkonstrukciók elutasítása, amelyek pusztán véleménykifejezésre szolgálnak, a pazar elméletekről való lemondás, melyeket az alapvető nyugtalanság kivetülésének tart, és amelyekben az a tudat, mely még nem találta meg önmagát, támaszt keres.
Ez vonatkozik nemcsak a kozmológiai elméletekre, hanem az embert érintő minden problémára, természetére, sorsára, de még oly elgondolás-jellegű konceptuális meghatározásokra is, hogy mi az aszkézis végső célja. „Léteztem-e vajon az elmúlt korszakokban? Vagy tán soha nem léteztem? Mi voltam én az elmúlt korszakokban? És hogy lettem azzá, aki voltam? Létezni fogok-e a jövőbeli korszakokban? Vagy tán nem fogok létezni? Mi leszek vajon a jövőbeli korszakokban? És aztán hogyan leszek azzá, ami majd leszek? – De még a jelen is kétségekkel van tele [a közönséges ember számára]: Valóban létezem? Vagy talán nem létezem? Mi vagyok? Hogyan vagyok? Ez a létezés, ez vajon miből adódott valójában? És vajon mivé lesz?” Mindezek a buddhizmus számára „hiú gondolatok”. „Ezt nevezik a vélemények vakvágányának, véleményzabálásnak, véleményburjánzásnak, véleménybozótnak, véleményhálónak”, melyen, „ha a világi teremtmény ostoba módon fennakad, elvész benne, és nem tudja megszabadítani magát a születéstől, pusztulástól és haláltól.”1 És újra: „»Én vagyok« ez egy vélemény; »Én leszek« ez egy vélemény; »Én a (tiszta) forma világában leszek« ez egy vélemény. »Én tudatos leszek« ez is egy vélemény; »Öntudatlan leszek« , ez is egy vélemény; »Nem leszek sem tudatos, sem nem-tudatos« – ez is egy vélemény. A vélemény, ó tanítványok, betegség. […]
[…]
„A tudás legmagasabb formája olyan tudás, mely egyezik a valósággal. Magasabb és fenségesebb tudás nem létezik; így mondom.” És újra: „»Tökéletesen Felébredettnek hívod magad, igaz; ám ezeket a dolgokat te sohasem ismerted meg« – az, hogy egy aszkéta, egy brahman, egy isten vagy egy démon, Brahma vagy bárki más a világon így vádolhatna engem, ez a lehetőség – mondja Siddhatha herceg – nem létezik.”12
A bölcs ember, az āriya nem rendszerek követője, nem ismer el dogmákat, és miután áthatolt az emberek között épp létező véleményeken, a spekuláció irányában közömbös lévén másokra hagyja azt, nyugodt marad az izgatottak között, és nem vesz részt azok szócsatájában, akik azt állítják: „Csak ez az igazság”. Nem tekinti magát a többivel egyenlőnek, sem felettük, sem alattuk levőnek.13 A kanonikus szövegekben a korabeli filozófiai vélemények ingoványának leírása után ezzel a résszel találkozunk: „A Felébredett más dolgokat ismer, melyek felette vannak [az ilyen spekulációknak], és az ilyen tudás birtokában nem válik büszkévé, hanem higgadt lesz, megvalósítja tudatában az ösvényt, mely túlvezet… Vannak, ó tanítványok, más dolgok, mélységes dolgok, melyeket nehéz felfogni, megérteni, de amelyek a nyugalmat szülik; örömteliek ezek, de olyanok, amiket a következtetésre épülő gondolkodás nem könnyen fog át, olyan dolgok ezek, amiket csak a bölcs ember tud megérteni. Ezeket a dolgokat a Tökéletesen Felébredett kifejtette, miután ő maga megismerte őket, miután ő maga is látta őket.”14
Mi már tudjuk, hogy a Buddha cím, amit Siddhatha hercegnek adtak, és aztán kiterjesztettek mindazokra, akik követték ezt az ösvényt, ezt jelenti: „a felébredett”. Ugyanahhoz a ponthoz visz el minket, a bizonyosság kritériumához. Az āriya doktrínát „képzelet fölöttinek” nevezik,15 melyet lehetetlen bármiféle következtetésen alapuló érvelésbe illeszteni. Az atakkāvacara terminus gyakran visszatér, ami azt jelenti, éppen azt, amit logikával nem lehet felfogni. Ehelyett a tant a „felébredésben” mint „felébredést” mutatják be. Az ember azonnal láthatja a megfelelést eme megismerés és Platón emlékezete, a „felidézés”, az „elmélyülés” között, ami a feledés fölébe kerül; ugyanúgy, ahogy a buddhizmus megpróbál felülkerekedni az āsava-k, a „mérgezők” , a mániák, a láz okozta állapoton.
Ezek a terminusok, mint a „felidézés”, a „felébredés”, nem szabad, hogy többet jelentsenek, mint a módot, ahogy a tudás megjelenik, felismerését és méltánylását annak, ami közvetlenül nyilvánvaló, azon a módon, ahogyan az ember visszaemlékezik, amint felébred és lát valamit.
Ez az oka a későbbi buddhista irodalomban a sphota fogalom újrafeltűnésének, ami hasonló jelentéssel bír: feltárás során megmutatkozó tudást jelent – mintha egy szem operáció után megnyílna és látni kezdene. Dhamma-Cakkhu: az „igazság szeme” vagy a „valóságé”; Cakkhumant „megáldva a szemmel”, ezek mindennapi buddhista kifejezések, ugyanúgy, ahogy az „átalakulás” jelölésére ez szolgál: „igazságszeme kinyílt”. Amikor Buddha a saját tapasztalatairól beszél, gyakran találjuk a tudás tiszta bemutatását közvetlenül vagy hasonlatokban, melyről soha senki nem beszélt és nem gondolkozott.16 Lássuk a szövegek egy másik visszatérő motívumát: „Mint valami, amiről soha nem hallottam, látomás emelkedett fel bennem, tudás emelkedett fel bennem, spontán felismerés emelkedett fel bennem, bölcsesség emelkedett fel bennem, fény emelkedett fel bennem.”17 Ezt hívják „az igaz kiválóságnak, mely egyezik az Ariya minőségű tudással“ . Ez felidézi az Olümposzi tudat minőségeit, a nous-t, amelyek a legősibb āriya–hellén hagyománynak megfelelően szorosan a „lételre” vonatkoznak, amely a „látás által való tudásban” manifesztálódik: a nous biztosíték a megcsalatás ellen, „szilárd és nyugodt, mint a tükör, feltár mindent kutatás nélkül, vagy inkább, minden felfedezi magát benne”, ugyanakkor a titáni szellem „nyugtalan, feltaláló szellemű, mindig keres valamit, ravasz és kíváncsi.”18
A látást, látomást, mint „áttetszőséget“ gondolják el, ami buddhista elgondolás: „úgy, ahogy átlát az ember az áttetsző vízen, és a homok, a kavics és a kövek színe látható lesz pusztán annak átlátszósága miatt, ugyanúgy, aki a megszabadulás ösvényét keresi, áttetsző tudattal kell rendelkeznie.”19 A képzet, ami jellemzi a módot, amivel az aszkéta megközelíti az āriya négy igazságát, ez: „Ha egy tiszta és áttetsző vizű alpesi tó szélén állna egy ember, és buzgó tekintettel nézné a kagylókat, homokot és a halakat, ahogy úsznak, azután pihennek; ez a gondolat merülne fel benne: ez az alpesi tó tiszta és áttetsző világos; látom a kagylót, a benne lakót, a homokot, a kavicsot és a halakat, ahogy úsznak és pihennek.” Ugyanilyen módon az aszkéta felfogja „az igazságnak megfelelően” a „tanítás legmagasabb tárgyát.”20 „Az igazságnak, vagy a valóságnak megfelelően – yathābhūtam – visszatérő motívum a szövegekben, ugyanúgy, mint az ilyen attributumok is, mint: a „világ szeme” vagy „szemmé válni” vagy „tudássá lenni” , amelyek a Felébredettekhez tartoznak.
Ez természetesen olyan folyamat, ami csak folyamatos haladás eredménye lehet. „Az óceán fokozatosan mélyül, ereszkedik egyenletesen, hirtelen szakadékok nélkül, így ebben a törvényben és tanban fokozatos képzés van, fokozatos akció, fokozatos kibontás, és nincs hirtelen felfogása a magasrendű tudásnak.”21 És újra: „Az ember, úgy mondom, nem képes elnyerni a legmagasabb tudást hirtelen; csak fokozatos képzéssel, fokozatos akcióval és fokozatos feltárással éri el az ember a tökéletes tudást. Hogyan? Az ember jön belső bizalomtól indíttatva: miután jött, csatlakozik [az Ariyák Rendjébe]; miután csatlakozott, figyel; figyelve megkapja a tanítást; megkapván a tanítást, megtartja tudatában azt; megvizsgálja annak értelmét; miután megvizsgálta értelmét, az bizonyosságot nyer; a bizonyság elnyerése után: megszületik a kívánság; fontolóra veszi; fontolóra véve intenzíven képzi magát; intenzíven képezve magát tudatosan megvalósítja a legmagasabb igazságot, és áthatolva rajta a bölcsesség által lát.”22 Ezek a fejlődés mérföldkövei. Említeni sem érdemes, hogy a sorozat elején a „bizalom” nem a „hitbe” való visszaesést jelenti: első renden a szövegek mindig azt hangsúlyozzák, hogy a bizalmat mindig az inspiráló szellemi beállítottság és a mester példája hozza elő.23 Másodsorban, ahogy a fokozatok sora világosan mutatja, ez időleges előrehaladás; az igazi előrelépés az, amikor vizsgálódással és gyakorlattal a közvetlen felfogás képessége, az értelmi intuíció, mely tökéletesen független minden megelőző dologtól, lehetővé vált. Ezért mondják ki: „Az, aki nem képzi magát fáradhatatlanul, nem éri el az igazságot: ezért a kitartó és fáradhatatlan képzés a legfontosabb az igazság megvalósításának szempontjából.”24 Természetesen van itt egy hallgatólagosan bennefoglalt feltételezés, erről hamarosan részletesen fogunk beszélni, amely feltétel szerint úgymond a tanítás nem kifejezetten olyan emberek felé irányult, akik vadállati szinten voltak; hanem akik természetes veleszületett felfogással felismerték, és nemcsak az intellektuális véleményalkotás erejéig, az érzékelten túli létezés valóságát. A „közönséges embernek”, aki így gondolkodik szívében: „Nincs adás és nincs felajánlás, nincs alamizsna, nincs a jó és a rossz tetteknek eredménye, nincs evilág és nincs másik, nincs szellemi újjászületés, nincsenek a világon aszkéták vagy brahmanok, akik tökéletesek, és akik saját megértésükkel felfogták és megvalósították ezt és a másik világot, és tudásukat kinyilvánították”, az ilyen emberek számára a tanítás nem fejtetett ki, mivel hiányában vannak a „bizalom” elemi minőségének, ami jellemzi a „nemes fiat”, és ami az általunk említett fokozatsor első helyén áll. Az ilyen emberek a szöveg illusztrációja szerint25 olyanok, mint az „éjjel kilőtt nyilak”.
Ami a kiválóság fokát illeti, nagyon gyakorlatias és antiintellektuális szellemben közelíti meg a Felébredés Doktrínája az akciót. Erről szól egy másik buddhista hasonlat. Egy ember, akit mérgezett nyíl talált el, és akinek a barátai sebészt akarnak hívni, elutasítja, hogy kihúzzák a nyilat, mielőtt megtudná, ki lőtte meg, mi a neve, milyen népből való, milyen a külseje, íja nagy volt-e vagy kicsi, milyen fából készült, mivel húrozták fel, és így tovább. Ez az ember nem tudná meg mindazt, amit akart, viszont közben meghalna. Ugyanígy viselkedik az az ember, – mondja a szöveg26 – aki csak olyan feltétellel hajlandó követni az Emelkedettet, ha az választ ad neki különböző spekulatív problémafelvetésekre, mint: örök-e a világ vagy nem, a test és az életelv külön van-e vagy sem, mi lesz a Tökéletessel a halál után, és így tovább. Egyikről sem beszéltem – mondja a Buddha. „És hogy miért nem magyaráztam el? Mivel nem üdvös, nem tartozik igazán az aszkézishez, mivel nem segíti a világtól való eltávolodást, az elfogulatlanságot, szenvtelenséget, kimozdíthatatlanságot, elmélyülést, mivel nem vezet a felébredéshez, az ellobbanáshoz: ezért nem fejtettem ki ezt.”
Az ellenteóriákban, amelyek veszik az embert és veszik a világát, jellemző maradványaként a kanti ellentmondásoknak, vagy az egyik, vagy a másik igaz. Egy dolog mindazonáltal bizonyos: az állapot, amiben az ember találja magát; önképzésének lehetősége is, arra nézve, hogy életében elérje épp ennek az állapotnak megszüntetését.
(Angolból fordította: Jakab Katalin)
* * *
Az ember javára fordíthatja a hagyományokat, amelyek elmúlt idők bölcs és szent embereitől reászálltak, de az ember dolga, hogy a hagyományokat eszével megvizsgálja, az egyiket elvesse, a másikat megtartsa. Minden embernek magának kell megállapítania Istenhez és a világhoz való viszonyát.
* * *
Iparkodjatok megismerni erőiteket. És ha megismeritek, ne attól féljetek, hogy lebecsülitek, hanem inkább attól, hogy túlbecsülitek őket.
Jegyzetek
1. Majjh., II; XXXVIII.
[...]
12. Angutt, IV 8; Majjh., XII.
13. Suttanipáta, IV, V 4; XIII 10–19.
14. Digha., VI 28–37.
15. Majjh., XXVI.
16. E. g. Majjh., LXXXV.
17. Samyutt., XXXVI 24; XII 10.
18. Cf. Kerényi: La religione antica ecc., op. cit., pp. 104.; 167.
19. Angutt., I, 5; Maháparinirv., 64.
20. Majjh., XXXIX.
21. Angutt., VLI, 19.
22. Majjh., LXX.
23. Majjh., XCV.
24. Majjh., XCV.
25. Dhammapada, 304.
26. Majjh., LXIII.