A Fekete Mária és a tantra

Mireisz László

Ez a rövid tanulmány kérdéseket vet fel. Kérdéseket, amelyek ez esetben nem válaszokat, hanem további felvetéseket szülnek. Azt, hogy abszolút érvényű válasz létezik-e, az olvasónak kell önmagában eldöntenie. Témánk gigantikus volta eleve megakadályozza, hogy ezen a pár oldalon átfogó képet lehessen adni a vizsgált szimbólum teljes érvényű jelentéséről. Ráadásul még az sem biztos, hogy a vizsgálódás általunk követett fonalán megalapozott metafizikai konklúziókhoz lehet eljutni. Mindettől függetlenül az elfogulatlan vizsgálódóknak még ez esetben is érdemes követniük, mert nem a tények konkrétságán vagy bizonyíthatóságán múlik egy-egy felismerés, hanem az erőfeszítésen, amellyel az ember a valóság meglátására tör. Mindezek miatt lehet, hogy etimológiai és logikai fejtegetéseink bizonytalan talajon állnak, lehet, hogy nem tűnnek megalapozottnak, esetleg túlságosan laza az egyes elemek között a kapcsolat, ám maga a téma követeli meg tőlünk a bizonyíthatóságon való túlemelkedést.

Az alapkérdésünk így hangzik: Mit akar mondani számunkra a kereszténység Fekete Mária szimbóluma? És tovább: van-e összefüggés e között a szimbólum és a hagyomány egyéb vonalain található, a nőiség „sötét” arcát felmutató–közvetítő szimbólumai között? Ha van: miért van Keleten olyan nagy kultusza, és miért nincs Nyugaton? Valamint: mi következik abból, hogy Nyugaton a nőiség ezen arca nem manifeszt, mondhatnánk látens, mindenesetre tudomásul nem vett? Vajon nem itt van-e a Nyugat alkonyának gyökere? És egyáltalán: mi az, hogy „a nőiség sötét arca”, és mit kezdhet ezzel a „szellemi úton járó”, a törekvő?

Ez utóbbi kérdések akkor is felvetődhetnének, ha nem lenne közvetlen közelünkben, a keresztény kultúrkörben egy olyan sokatmondó szimbólum, mint a Fekete Mária.

„Fekete vagyok, de szép,

Jeruzsálem leányi;”

A keresztény ikonográfia számtalan Mária-ábrázolást ismer. Ilyenek például a Könnyező Mária; a Napba Öltözött Mária; a Segítő Mária; Szoptató Madonna; Jó Szerencse Szűz Máriája (Beata Virgo Maria de Bona Fortuna) stb. Szinte mindegyik szimbolikus jelentése közvetlenül megérthető, megközelíthető. Ugyanakkor rendkívül elterjedt az ún. Fekete Mária vagy Fekete Szűz, vagy Szerecsen Mária ikonográfiai ábrázolása is, amelynek szimbológiai jelentését homály fedi. Legismertebb a Czestochowai Madonna, de Magyarországon is elég gyakran találkozhatunk vele. Például Máriabesnyőn két Fekete Mária szobor van, az egyik csontfaragású, a másik fekete cédrusfából (vagy ébenfából?) faragott; Sopronbánfalván Fekete Mária kép; Kópházán a Lorettói Mária fekete szobra áll. Budapesten az Egyetem téri templom főoltárán láthatunk Fekete Mária képet, mégpedig rendkívül figyelemreméltó elrendezésben. Alul Mária a Kis Jézussal felette a Fekete Mária kép, felette két angyal emeli a koronát, felette a „lélekmadár”, majd a Feltámadó Jézus, legfelül pedig az Atya látható angyalok seregében.

A Fekete Mária ábrázolások viszonylag egyöntetűen, Máriát ékesen díszítve ábrázolják, karján a gyermekkel, palásttal, ékkövekkel, koronával, díszesen felruházva. Bőre fekete, karján a gyermek szintén fekete. Szimbológiailag a feldíszítettség a magasztosságot, túllevőséget és emelkedettséget jelentik. Az anyaság a termékenységre, keletkezésre és kiáradásra vonatkozhat. De vajon mire vonatkozik a feketesége?

Szilárdfy Zoltán művészettörténész evvel kapcsolatban a következőket írja: „Bibliai értelemben a feketeség a súlyos megpróbáltatások jelképe, ezért a fekete vagy népiesen »szerecsen« Madonna-képek az agg Simeon Máriának szóló jövendölésére, de a képrombolás harcaira is utalhatnak.”1

Művészettörténészekkel és szerzetesekkel folytatott személyes beszélgetések során az Énekek Éneke 1, 5 sorai jelentettek némi kiindulópontot. A költemény allegorikus értelmezése szerint viszont a megénekelt nagy szerelem az Egyházra és Krisztusra vonatkozik. A zsidó értelmezés szerint az Énekek Éneke „nem a szerelmes lány naiv elbizakodásának a kirobbanása, hanem Izrael vallomástétele. Fekete vagyok, mert feketék a cselekedeteim, de szép vagyok ősatyáim érdemei által.”2

Igazából egyik megközelítés sem visz minket közelebb a megértéshez. Annyit mindenesetre igazolnak, hogy a fekete szín3 szimbolikája a tisztátalanság, sötétség, bűn, halál, megpróbáltatás, pusztulás fogalmakkal hozható összefüggésbe, szemben a fehér színhez kapcsolható tisztaság, világosság, erény, élet, termékenység fogalmaival. Ez egyben arra is rámutat, hogy a Fekete Mária a hagyományos Mária-értelmezések ellentétét hordozhatja magában, sőt, esetleg éppen az lenne a feladata, hogy mindazokra a világban működő „negatív” tendenciákra is ráterelje a figyelmet, amely a közönséges vallásosság kereteibe nem fér bele. A téma egyik legjobb feldolgozásában (Ean Begg: The Cult of the Black Virgin; Arkana, 1985) a szerző is arra a konklúzióra jut, hogy a Fekete Szűz alakja teljesebb, a nőiség és így a bölcsesség egészét jobban kifejezi, mint a hagyományos Mária-ábrázolások, hiszen nem csak a nőiség világos, hanem a sötét arcát is bevonja a figyelem körébe, s ezáltal kezelhetővé teszi. Az Egyetem téri templom főoltárának hierarchikus elrendezése is ezt igazolja vissza. Vizsgálódásunk azonban itt nem akadhat meg, mert a világban lévő több mint 400 Fekete Mária ábrázolás demonstratívabb annál, semhogy ennyivel megelégedhetnénk.

„És ez a hatalmas Máyá nemcsak az isteneket teremti meg, hanem tevékenységük színterét is: a világegyetemet.”

A Mária szó (eredete ismeretlen) jelentése analógiába hozható a szanszkrit máyá vagy a görög maia jelentésével. Ez esetben e szavak között a kapocs – az etimológiai összefüggésen túl – az, hogy más-más kultúrkörben ugyan, de a mítoszokban szereplő mindhárom anyaalak a megváltót hozza világra. Mindhárom az „isteni” atyától fogan, szüzességét megtartva.4 Az Új Testamentumban „Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szent Szellemtől (Lélektől)” (Máté 1,18). Az egyiptomi tradícióból táplálkozó görög mítosz szerint Hermés anyja Maia (jelentése: anya, nagyanya, ősanya), a nimpha (ennek jelentése: ara, menyasszony). Maia a Pleiadok egyike volt, s így szoros kapcsolatban állt az éggel és az éjszakával. Egy „mély árnyékú barlangban lakott; itt űzte vele a szerelem játékát Zeus, áthatolhatatlan éjszakán”.5 Máyá, Buddha anyja: Buddha születését „Mahá-Máyá álma jövendöli meg, amikor is a királynő egy dicsőséges fehér elefántot lát leszállni az egekből és belépni az ő méhébe.”6

S vajon a konvencionális anyaságon túl mit érthetünk a Máyá–Maia–Mária nőiség fogalmán? Egyfelől mindhárom megszüli a világ megváltóját, mégpedig úgy, hogy égi tisztaságát, szüzességét nem veszíti el, „megváltható” marad. Másfelől pedig érdemes megvizsgálni, hogy a mitikus jelentésen kívül mit jelent a szó a teológia–filozófia szintjén.

A szanszkrit máyá jelentése:

1. A hindu szamkja filozófiában a prakriti vagy pradhána értelmében fordul elő, azaz mint ősanyag, a valóság megnyilvánulatlan és megnyilvánult anyagi aspektusa (szemben a purusával, a valóság szellemi aspektusával). A prakriti szó szerinti jelentése: pra = elő, kri = tenni, csinálni, azaz: létrehozni.

2. A védanta filozófiában mint a látható univerzum forrása szerepel.

3. A máyá közvetlen, legáltalánosabb jelentése: illúzió, nem-valóságosság, varázslat, tévedés stb. Gyöke a ma, kimérés, kitűzés, teremteni, kialakítani, megformálni stb. Eszerint máyá az indiai filozófia azon fogalma, amely az univerzum nem szellemi, vagyis anyagi (látható és láthatatlan) aspektusát jelenti, tágabb értelemben a megnyilvánult világ elemeit, formáit, tereit, mindazt, ami a tudatban mint objektív valóság képe megjelenik. Ide érthetjük annak tudatát is, hogy az ember – vagyis eredetileg a megváltó, vagy az az ember, aki a megváltás aktusát posszibilitásként önmagában hordja – máyából, anyag-anyából születik, azért, hogy önnön „anyagát”, „szülőjét” megváltsa, visszavezesse az eredeti, dualitástól mentes állapotba. A gnosztikusoknál Mária mennybeemelése ezt az aktust szimbolizálja.

A megváltás művelete a tudatban megy végbe, hiszen itt válik a Sakta (megnyilvánult formájában purusa) Saktija (ereje, hatalma, megnyilvánult formájában prakriti) konkrét anyagisággá, anyaisággá. Más szavakkal az ember a megvilágosodásig anyagiból származónak tudja magát, és csak a dualitásmentességre való ráébredéskor válik az anyag ősanyaggá, erővé, hatalommá, Síva-Sakta képességévé. Ebben a ráébredésben tárul fel az anyag illuzórikus, nem-valóságos, máyá volta. Nem-valóságos abban az értelemben, hogy önmagában nem valóságos, mert mindaz, amit mi közönségesen annak gondolunk, az erő, fenntartó erő. Ha nincs szellem, aki látja, érzi, akarja, tudja, gondolja az anyag-világot, akkor egyáltalán nem beszélhetünk semmiféle anyagvilágról.

Az illúzió szüli a megváltót, és a megváltó az, aki ráébred erre. Ez a ráébredés vezeti vissza az anyagvilágot (és az ebben magát individuumként átélő embert) az ősanyag-erőbe, abba az állapotba, ahol a megváltó ura önmaga erejének, ura önmaga teremtő képességeinek, hatalmának.

Amikor tehát a szellem ráébred önnön megváltó mivoltára, akkor az örökké változó, szamszárikus létet máyáként, varázslatként észleli és tapasztalja. Etimológiailag a máyá gyökéből származtatható a görög mágia szó is. A mágosz (mágus): varázsló, aki önmagát visszahelyezi az ősforráshoz, hogy a teremtés műveletét teremtőként újra végrehajtsa. Mert a „mágiában rejlik minden lények lényegének összes alakja; ő az anya mindhárom világban, és ő alkot mindent akaratának mintája szerint; nem ő maga az értelem, hanem az értelmet követő alkotó, aki használható jóra vagy gonoszra”.7 A fehér és fekete mágiának tehát ugyanaz az alapja.

A mágus, aki mágikus cselekedetet végez (mageüo), az értelmével irányítja akaratát. Alapjaiban minden cselekedet mágikus tett, de lényegileg az nevezhető fehér mágiának, amikor a legmagasabb bölcsesség–értelem tette teljes egybeesésben van az ún. „valósággal”. Milyen is azonban most ez a „valóság”, amivel a tettnek összhangban kell lennie?

„A sívai pusztító erő: minden formán törvényen és határon túl lévő legbelső és legdinamikusabb erő az emberben.”

A hindu teológiában Síva Mahádéva a Trimurti pusztító és megújító istensége, a yoga ura (yogésvara). Az öt „tevékenysége” (pancsakrija): a teremtés, fenntartás, pusztítás, elrejtőzés vagy testesülés, és a megszabadulás. A tantrikus művekben ezeket fejti ki Saktijának, Durgának, akit – a fentiekre visszautalva – Mahámáyának is neveznek.8

Durgá (jelentése: nehezen elérhető vagy megközelíthető, s gondoljunk itt az univerzum ősforrására) egyik megjelenési formája a Syáma (fekete) Sakti, azaz Káli (aminek jelentése: ösztökél, hajt, űz, serkent – sárkány? –, siettet stb. ), és a Káli szó kapcsolatban van a Kála, fekete szóval. Káli-t közönségesen Káli Má-nak, Fekete Anyá-nak is nevezik.9 Káli a kali-yugá-nak, a viszály, meghasonlás, küzdelem korának (kezdete: Kr. e. 3102. II. 18., Krisna halála), vagy ahogy általában nevezik, a „Sötét kor”-nak a Saktija. Míg Síva „fehér” Sakti-jai a nőiség világos arcát szimbolizálják, addig „fekete” Sakti-ja, Káli, a nőiség mindazon természetét, amely egyfelől, a meghasonlás és viszály korának attribútumait, másfelől az ebből fakadó ösztönzést, serkentést, valamint a megszabadulás és felébredés „siettetését” hordozza magában. A világ elsötétedése egy olyan folyamat, amely a tudatosság háttérbe szorulását, elveszítését tükrözi. De a szellem lemerevedése, besűrűsödése és elsötétülése magasabb törvényeket követ, s ezért „követhető”, leírható. Éppen a szimbólumok segítenek ebben. Más körből példának hozhatnák a Szaturnuszt, amely egyfelől szimbóluma a nehézségeknek, elveszítettségeknek, gátoltságoknak, sötétségnek, másrészről azonban az összeszedettséget, az immanenciát, a koncentrációt és általában minden olyat is szimbolizál, amelyek az általa jelölt akadályokon való túlemelkedést segítik elő. Ugyanígy van ez a Fekete Nő szimbólumával. Éppen ezért mondhatjuk azt, hogy a Sakti fekete megjelenése, vagy akár a Fekete Mária teljesebb szimbólum, mint a hagyományos ábrázolásoké, sokkal mélyebb és elveszítettebb rétegeket érint; alacsonyabb és sötétebb közegeket is beemel a tudatosság körébe, közönségesen nem átlátott szférákat is hozzáférhetővé és megélhetővé tesz. A Kali-yugá-ban a „valóság” szellemellenes. Síva Ereje (Saktija) a pusztításban, a fékevesztett, őrjöngő (mondhatnánk sátáni) megsemmisítésben, kilátástalanságban, szellemi elsötétítésben tombolja ki magát. A Káli-kultusz exoterikus megnyilvánulásai az Istennő lecsillapítására, áldozatok (legtöbbször véráldozatok) révén való kiengesztelésére irányulnak. Ugyanez ezoterikus szinten: a belső uralom általi féken tartás, lefuttatás és átváltoztatás. Az alacsonyakat magasakká; a tisztátalant tisztává; a közönségeset isteni szintűvé transzformálja a tantrikus praxis. Nem feltétlen közvetlenül. Lehet, hogy „csak” az állva maradás értelmében. Ezt sugallják Sívának hullapózbeli, ithyfallikus ábrázolásai.10 A Saiva Kaula kultuszban a Szűz Szajha (veshja kumarika); a buddhista tantrában dombi (az érinthetetlen kaszthoz tartozó nő), vagy radzsaki (mosónő); a visnui szahadzsija irányzatnál a nőiség hierarchikus állapotait: szádhárani (a közönséges nő), a szamandzsasza (a „korrekt” nő) és a számartha (az alkalmas nő); vagy nyugatabbra: a Fekete Ízisz; Hekaté; Lilith; mind-mind az elveszített és lefokozódott feminitás transzformációs lehetőségeit kínálják fel. A tantrában, így válhatnak a szellemellenes tendenciák megvalósítást segítő erőkké. A praxis szempontjából nem lehet elfelejteni, hogy mindezek a máyá-szimbólumok nem kizárólag elvont–filozófiai–mitológiai értelemben jelölik a valóság anyagi aspektusát, hanem konkrétan is. Úgy is, mint az embert éppen aktuálisan körülvevő jelenségvilág, amely kontinuusan teremti a látszatvilág dolgait, lényeit, szövevényeit, hogy evvel a tudat számára létfeltételként tudjon megmutatkozni; és úgy is, mint konkrét nőiség, amely megragadhatatlanságával, titokzatosságával állandó vonzást gyakorol az (egész-séges) férfira. Ezért mondják a buddhista tantrák: Minden nő alkalmas a pradzsnyá (a tantrikus gyakorlatban résztvevő nő) szerepére, viszont ugyanezen szöveg a férfi számára szigorúan feltételként szabja, hogy „ha a yogi bármilyen különbséget tesz anya, nővér, mosónő vagy bármilyen más nő között, az még nem érte el a súnyatá-tudást (a hindu tantrában a máyá tudását), s így még nem alkalmas a tantrikus yogára.” Mert a yoginak a tantrikus gyakorlatban a nőt egy belső ikonográfia alapján istennővé kell transzformálnia, azzá az istennővé, aki szüli a lényeket, s aki felett így a teljes uralmat meg kell szereznie.

A tantrikus praxisban tehát a nő a mindenség szimbólumává válik, hordozva ezáltal minden teremtő és pusztító erőt, ami valójában Síváé, a yoga uráé. A jelenkorban, a keleti mitikus időszámítás szerinti kali-yugában egyre inkább a pusztító, romboló erők kerülnek előtérbe. A tantrikus Káli-kultusz ennek a folyamatnak az eredményeképpen vált egyre népszerűbbé. Exoterikus szinten a Káli-nak végrehajtott áldozatok a jelenkor „valóságának” szükségszerű eredményei. Ezzel szemben nyugaton mintha nem is létezne olyan, hogy pusztulás, elmúlás. Nemhogy nincsenek szertartások, melyek a sötét erők megfékezését szolgálnák, hanem ahol ebből a kollektív elfojtásból előrobban a sötét hatalmak tisztelete (lásd sátánisták), ott kíméletlenül lecsap rájuk világos erő képében a sötét, hogy ezzel is művét gerjessze. Hogyne lennének sátánisták, ha – főleg az érzékenyebb fiatalok – azt látják, hogy az egész nyugati civilizáció, „a fogyasztói társadalmak” polgárai teljes mértékben a sötét erők kiszolgálói lettek. Akkor, amikor árucikké válik a szent szellemi hagyomány minden eleme, amikor a hallgatólagos ágyék- és hús-tisztelet kerül az élet középpontjába, amikor a dolgok teljesen elfedték a nagy szellemi kultúrák hagyatékát, mint a homok a piramisokat. Mit mondjunk akkor a „valóságról”?: Káli, a Fekete, ő hordozza az erőt.

„Mindenre álom nehezedik,

csak a szűzekre nem.”

„Az Úr mondta Szaloménak, aki érdeklődött: »Meddig uralkodik a halál?«, nem mintha az élet rossz volna, és a teremtés gyatra. »Amíg ti, asszonyok, szültök«, válaszolta, mivel a teremtés rendjét tanította, a születéshez ugyanis hozzátartozik az elmúlás. Mondja Szalome: »Jól tettem, hogy nem szültem.« Feleli az Úr: »Minden növényt egyél meg, de amelyik keserű, azt ne egyed.«”

Nem az a helyes feltevés tehát, hogy a Fekete Szűz a Sátántól fogant és az Antikrisztust hordozza a karján – bár ezt is érdemes végiggondolni –, hanem az, hogy a Fekete Nő mintegy szimbóluma a körülöttünk lévő „valóságnak”, jelezve, hogy a sívai erőé már a hatalom, és a pusztulás ideje következett el. De ezt megint csak két szempontból kell, hogy megvizsgáljuk. Egyfelől mintegy a kiválasztottaknak szólóan: nem az Átma keresése, nem az isten – vagy isteni létforma – megragadása vagy elérése vezet a megszabaduláshoz és megvilágosodáshoz, hanem mindannak lebontása, ami nem az. Vagyis pusztulnia kell, meg kell szűnnie mindannak, ami nem a legmagasabb, azért hogy a legmagasabb és legszentebb újra visszakerüljön méltó helyére. Ez a személyes motiváció. Más szempontból megfogalmazva: a konvenciókhoz kötöttségünket kell feláldozni, elpusztítani, s ezek lényegében a vágyaink, előítéleteink, félelmeink, kishitűségeink, kötöttségeink. Ezeknek elpusztítására is alkalmas a sívai erő, a Fekete Sakti. A kiválasztottak, a jelenkor szellemileg érzékeny törekvői, a tantrikusok tudják ezt. Tudják ezt, és imádják a Fekete Saktit, Kálit.

Másfelől azonban meg kell azt is jegyezni, akkor is elpusztul minden mulandó és minden konvencionális, mindaz, ami ennek a romboló erőnek alá van vetve, ha ez a tudatos feláldozás és elpusztítás nem megy végbe, de akkor jaj mindannyiunknak. Fájdalmas az a halál, ahol van még ragaszkodás, vágy vagy bármilyen kötöttség, amely az Átmá-t az individuális léthez bilincseli.

Az a „valóság”, amely körülvesz minket: a Fekete Máyá, a Fekete Sakti járja fékevesztett táncát. Akkor látjuk Őt, ha nem látjuk mindazt, ami a világban és önmagunkban pusztító, mérgező, romboló. Márpedig azt tudjuk, hogy ilyen van bőven. És, hogy eredeti témánkhoz visszatérjünk, ez jelenik meg a Fekete Nő ábrázolásaiban, mint például Indiában Káli; vagy Tibetben mondjuk Yamantaka és Saktija; vagy Egyiptomban a Fekete Ízisz;11 a görögöknél pl. Hekaté; a hébereknél Lilith; és a keresztény kultúrkörben a Fekete Mária.

Mindezzel mindazonáltal nem azt akarjuk mondani, hogy mindaz a sok nyomorúság és kimozdultság, ami jelenleg a világban van, megszűnne, ha a teológusaink bevezetnének egy olyan Fekete Mária kultuszt, mint amilyen mondjuk Indiában a Káli-kultusz, hanem azt, hogy íme! ez egy lehetőség a szellemi törekvőknek. A Fekete Szűz is szűz, vagyis „megváltható”, uralható. Mert íme! Ha önmagunkhoz öleljük a Fekete Nőt, ha megtanuljuk szeretni az elmúlást és a halált, ha tudjuk, hogy körülöttünk minden olyan, mint a Nő: illékony, múlékony, játszi tünemény, akkor mondhatjuk azt: Átma. Vagy azt: Síva vagyok, megnyilvánulásban. Vagy a Mária esetében: Jézus vagyok, bár ebbe a fekete világba születtem.

Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy lassan már a Fekete Mária sem „időszerű”. Mint ahogyan nem „időszerű” az előbb felsorolt összes többi sem. Nem szabad elfelejteni, hogy a nyugati időszámítási mód szerinti Vízöntő-korban élünk. Fekete Mária az elmúlt Halak-korszak Fekete Saktija. Most az új korszakban új formát öltött. De tudjuk: minden Nő alkalmas a tantrikus partner szerepére.

* * *

Bizonyosat a Fekete Mária ábrázolásokkal kapcsolatban nem mondhatunk. Nem is ez volt a célunk, hanem az, hogy kérdéseket vessünk fel. Ki-ki létével azután majd megválaszolja ezeket. Lehet, hogy vizsgálódásunknak nem jó fonalat választottunk. Ez esetben az olvasó felejtse el az egészet. Bár ettől a kérdés még kérdés marad. De – mint a bevezetésben hangsúlyoztuk –, egy-egy felismerés azon az erőfeszítésen nyugszik, amellyel az ember a valóság meglátására tör, s remélhetőleg e tanulmány adott ehhez némi inspirációt.

+ + + + +

A kereszténység megvalósításához még csak az szükséges, hogy intézményessége megszűnjék.

+ + + + +

Ne egyezz bele abba, hogy közbenjáró legyen a lelked és Isten között. Senki sem állhat közelebb Istenhez, mint te jómagad.

+ + + + +

Vallástanítás a nevelés alapja. Ezzel szemben a mi keresztény világunkban azt tanítják, amiben senki sem hisz. A gyermekek azonban éles szeműek, és látják ezt, nemcsak azt nem hiszik el, amire tanítják őket, hanem azoknak sem hisznek, akik őket tanítják.

+ + + + +

Aki igazán szereti Istent, az nem fog vágyódni, hogy Isten szeresse őt.

Jegyzetek

1. Szilárdfy Zoltán: Barokk szentképek Magyarországon. Corvina, 1984. A XIII. kép szövegkísérete.

2. Zsidó Lexikon, 227. o.

3. Fekete; szanszkrit kali; görög melasz – ebből származik a melankólia szó; latin niger.

4. Ide sorolható Álmos anyja Emese is, aki álmában a Turultól fogan.

5. Kerényi: Görög mitológia, 109. o.

6. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus, 67. o.

7. Böhme: Földi és égi misztériumról, 64. o.

8. Lásd pl. Arthur Avalon: Tantra of the Great Liberation (Mahá-nirvána tantra), I. fej.

9. W. J. Wilkins: Hindu Mythology, 309. o.

10. Érdemes evvel kapcsolatban megnézni az „Ozirisz ravatalon” sírkövet. Kákosy: Ré fiai, 1979, Gondolat. 120. kép. Nemzőképességét a halál után is megtartó Ozirisz összevethető Síva egyes ábrázolásaival.

11. Pl. Ízisz, karján a gyermek Hórusz-szal ábrázolás valószínű, hogy a Mária-képek mintája.