Először néhány szót a módszerről. A „hagyomány” szempontjából, amelyet követünk ebben a munkában, a nagy történelmi hagyományokat ne tekintsük se „eredetinek”, se önkényesnek. Minden hagyományban, mely megérdemli ezt a nevet, oly „tudás”-elemek vannak jelen ilyen vagy olyan formában, melyek a személy-fölötti valóságban gyökerezve tárgyilagosak, nem alanyiak. Továbbá mindegyik hagyománynak megvan a sajátos értelmezési módja, melyet nem tekinthetünk tetszőlegesnek vagy olyannak, mely csupán külsődleges, vagy kizárólag emberi tényezőkből adódik. Ez a speciális elem okozza általában az uralkodó történeti és szellemi formulák kialakítását, az egy tudás alkalmazását és korlátozását – más formák hiányát. Nem történt meg, hogy egy személyiség hirtelen, esetleges külső inspiráció hatására valaha is hirdette volna az átmá elméletét például, vagy feltalálta volna a nirváná-t vagy az iszlám elméleteit.
Ellenkezőleg, az összes hagyomány és doktrína anélkül, hogy az a felszínen nyilvánvaló lenne, mély logikának engedelmeskedik – melyet csak a megfelelő metafizikai történelmi interpretáció eszközével tárhatunk fel. Ennek megfelelően ez lesz az álláspontunk, amikor a buddhizmus ezen aspektusaival foglalkozunk: ez az, amiért a kritikus téved, ha mindenáron rá akarja ragasztani az „eredeti” jelzőt a buddhizmusra, vagy bármilyen hagyományra, „különben”, véli ő, az ilyen hagyomány semmilyen módon nem különbözne a többitől. A különbség megvan, mint ahogyan megvan a közös elem is, ahogy erről már szóltunk; de mindkettőt – ahogy szintén elhangzott – nem alanyi okok határozzák meg, bár ezt a különböző történeti tendenciák képviselői nem mindig látják tisztán.
Ezután vissza kell térnünk a buddhizmus előtti indo-árja hagyományhoz, hogy megtaláljuk a buddhista doktrína nyomait, és bennük két alapvető fázist kell megkülönböztetnünk: a védikust és a Brahmana-upanishadokét.
A Védákról szólva, amelyek a tárgyalandó hagyomány alapját képezik, nem lenne helyes sem „vallásról”, sem „filozófiáról” beszélni. Azzal kezdjük, hogy a „Véda” jelentése – a vid tőből, mely megfelel a görög ιδ-nek (ebből van pl. az οἶδα) és azt jelenti „látom”, „megláttam” – olyan doktrínára utal, mely nem hitre vagy „kinyilatkoztatásra” alapul, hanem egy magasabb rendű tudásra, melyet a látással sajátítottak el. A Védákat „látták”; a rshi-k, a „látók” látták őket a korai időkben. A hagyományban végig lényegüket nem „hitnek”, hanem „szent tudománynak” tekintették.
Így komolytalan dolog a Védákban, ahogy sok ember teszi tisztán egy „természetvallás” kifejeződését látni. Ahogy más nagy rendszerekben is, itt is lehetnek tisztátalanságok, különösen, ahol idegen elemek kerültek be, például az Atharva-Védá-ban. Ám az, amit a Védák legalapvetőbb és legősibb része tükröz, az az indo-árja szellem kozmikus állapota.
Nem elméletek és teológiák kérdése mindez, hanem himnuszokban tükröződő tudatminőség, mely a kozmoszhoz és a metafizikai valósághoz kapcsolódik, energiáját ott hasznosítja: a Védák különböző „istenei” többek, mint vallási képzetek; olyan jelentések és erők tapasztalatának kivetülései, amit az ember közvetlenül tapasztalt a természetben vagy afölött egy kozmikus heroikus és „áldozati” gondolkodáson keresztül szabadon, majdnem „diadalmasan”.1
Bár sokkal később írták, a Mahábhárata költeményének alapgondolata ugyanerre az időre utal vissza. Emberek, hősök és isteni alakok egymás mellett jelennek meg; és ahogy Kerényi írja, mikor az árja-hellén hagyomány olümposzi–homéroszi fázisáról beszél, az emberek „látták az isteneket, és azok is láthatták őket”, és „lehettek velük a létezés eredeti állapotában”.2 Az olümposzi elem szintén tükröződik a védikus istenségek egy tipikus csoportjánál: Dyaus-ban (divy-ből, ami azt jelenti fényleni – ez az a tő, ami a Zeusz és Deus szavakban is megvan), ő a mennyei fény ura, a ragyogó erő és tudás forrása; Varuná-ban, aki az égi, királyi erő szimbóluma, és kapcsolódik a „rta” ideájához, azaz a kozmoszéhoz, a természeti és természetfölötti törvény kozmikus rendjéhez. Míg Mitra olyan istenség, aki a specifikusan árja erények, igazság és hűség ideája.
Surya, a lángoló nap, akitől, mint az olümposzi νους elől, semmi nincs rejtve, aki lerombol minden gyengeséget, aki Savitar formájában az összes árja kaszt első naponta végzett rítusában felemelkedik mint a felébredés princípiuma és mint szellemi megelevenedés; vagy Ushas, a hajnal, az örökké fiatal, utat nyit a napnak, életet ad és a „halhatatlanság záloga”. Indiában az első hiperboreoszi győzők heroikus metafizikai ihletét találjuk meg: Indra az, „aki nélkül az emberek nem tudnak győzni”, ő az „erő fia”, a háború, hősiesség és győzelem villámistene, az árják ellenségeinek, a fekete Dasyuk-nak a megsemmisítője, és következésképpen az összes nem egyenes titáni erő legyőzője, akik megkísérlik, hogy a mennybe másszanak.” Ugyanakkor ő a megszilárdító is, aki „megerősítette a világot”. Ugyanez a szellem tükröződik különböző mértékben a kisebb védikus istenségekben, még azokban is, akik a létezés leginkább feltételekhez kötött formáihoz tartoznak.
A Védákban azt találjuk, hogy ezt a kozmikus tapasztalást áldozati cselekedet váltja ki, idézi meg. Az áldozati rítus kiterjeszti az emberi tapasztalást az emberfölötti felé, előidézi és létrehozza a két világ kapcsolatát oly módon, hogy az áldozó, kinek alakja oly egyszerű és fenséges, mint a római ‚flamen dialis’, felveszi egy isten jellemzőit a földön – bhū-deva, bhū-sura. Ami a halál utáni életet illeti, a védikus megoldás teljes mértékben összecseng a legősibb árja-hellén szellemmel: a homályos poklok képzete majdnem tökéletesen hiányzik a Védák legrégibb részeiből; a halál krízisét kevéssé tartják krízisnek – az Atharva-Védában mint ellenséges démoni erő hatását írják le, amely a megfelelő rítusokkal elűzhető.
A halottak fénylétbe távoznak, ami „visszatérés”, és amelyben újra felveszik alakjukat: „Miután félretettek minden fogyatékosságot, hazatérnek: fénytelien egyesítik magukat”3 – és újra: „Somá-t ittunk (szent lelkesültség szimbóluma), halhatatlanokká lettünk, elértük a fényt”.4 A „nyomok, a csapás elsöprése, eltörlése” szimbolikus védikus rítus, amely arra szolgál, hogy a halottak ne térjenek vissza az élők közé; világosan mutatja, hogy a reinkarnáció gondolata majdnem teljesen hiányzott ebben az időszakban; ezt a lehetőséget elhanyagolhatták abban a korban, a heroikus áldozati és metafizikai feszültség rendkívül magas fokának köszönhetően. A Védákban nincs nyoma a Yama, mint pokol és halál-isten későbbi jelentőségének, inkább iráni-árja megfelelőjének, Yimá-nak körvonalait őrzi, aki a primordiális kor nap-királya: a „Nap” fia. Yama az első halandó, „aki megtalálta az utat a másvilágra”.5 Így mondhatjuk azt, hogy a védikus túlvilág nagymértékben kapcsolódik a primordiális állapottal való újraegyesülés gondolatával.
Körülbelül Krisztus előtt a X. században új fejlemények jelentek meg: ami egyrészt a Brahmana, másrészt az Upanishadok szövegében fejeződik ki. Mindkettő a Védák hagyományához nyúl vissza: ugyanakkor figyelemreméltó változás áll be a perspektívában. Lassacskán a „filozófiához” és „teológiához” közelítünk.
A Brahmana-szövegek elgondolása főleg a Védák azon részéhez kapcsolódik, amely a rituális és áldozati cselekvéssel foglalkozik. A rítust, minden hagyományos kultúrában, nem mint üres ceremóniát vagy érzelmes és ugyanakkor formális istendicsőítést vagy hozzá való könyörgést fogták fel, hanem inkább mint valóságos hatásokkal való operációt.
Ez egy olyan folyamat, amely nemcsak hogy a transzcendentális világgal való kapcsolat megteremtésére hivatott, hanem arra is, hogy befolyással legyen az érzékfölöttire, és annak közvetítésével alkalmasint befolyásolja a természeti erőket. Mint ilyen, a rítus nemcsak bizonyos törvények ismeretét feltételezi, hanem ami még alapvetőbb, bizonyos erő meglétét. A brahman (semleges nemben, és nem keverendő össze a Brahmával hímnemben, amely teisztikusan elgondolt istenséget jelöl) eredetileg ezt a különleges energiát jelölte, azt a mágikus erőt, fluidumot vagy életerőt, amin a rítus nyugszik.
A Brahmana-szövegekben a védikus hagyomány rituális vonásait kinagyították, és szertartásossá tették. A rítus vált mindennek középpontjává és egy finomkodó tudomány tárgyává, amely gyakran minden vitális elemet nélkülöző szertartásosságba torkollt. Oldenberg Siddhattha herceg idejére utalva beszél ezzel kapcsolatban „egy idióta tudományról, amely tud mindent, megmagyaráz mindent, és trónol elégedetten különleges kreatúrái között.”6 Ez az ítélet túlzó, de nem alaptalan. Buddha idejében valóban létezett egy „theologi philosophantes” kaszt, amely az ősi hagyomány maradványainak dolgát intézte, és felhasznált minden hatalmában lévő eszközt, hogy megőrizze a tekintélyt, ami gyakran nem volt összhangban a tagok emberi és hovatartozásbeli minőségével – lehet, a társadalmival igen, de spirituális rendjükkel nem. A társadalmi hovatartozásra egyébként ügyelt a kasztrendszer. A „teológus” szót használtuk, mivel a brahman szó fogalma fokozatosan felhígult, a beszédben konkréttá lett annyira, hogy a brahman végül már nem jelölte a titokzatos erőt, alapvetően csak a rítus és a mágikus tapasztalás közegében volt értelme; a világ lelkét kezdte jelenteni, a világegyetem erőlényegét, a szubsztrátumot, önmagában meghatározhatatlan lényegét minden lénynek és jelenségnek. Így majdnem teológiai fogalommá lett.
Az Upanishad másrészről főleg az átmá-ra koncentrált, amely főképpen a legkorábbi árja tudat eredeti kozmikus és Nap-természetű felfogását tükrözte, amennyiben az „Én” valóságát hangsúlyozta mint a személyiség individuum feletti nem-változó halhatatlan elvét, a természet sokszerű erőinek és jelenségeinek ellenében. Az átmá-t a ‚neti neti’ (nem az, nem az) határozza meg, vagyis az az elgondolás, hogy nem tartozik a természethez, vagy tágabban értelmezve a feltételekhez kötött világhoz.
Indiában a Brahmana és az Upanishad spekulatív áramlatai fokozatosan összeolvadtak, ami a brahman és az átmá azonosítását, átfedését eredményezte: az „Én” individuum feletti aspektusa és a kozmosz erőlényegisége egy és ugyanazon dologgá lett. Ez rendkívül nagyfontosságú fordulat volt az indo-árja civilizáció spirituális történetében. Az átmá brahman-nal való azonosságának doktrínája ténylegesen metafizikai teljesítmény volt, ugyanakkor megindított egy bomlási folyamatot a spirituális életben. Ennek a folyamatnak be kellett következnie, ahogy a felhők kezdték beárnyékolni a védikus ember eredetien heroikus kozmikus tapasztalatának fényét, és ahogy idegen befolyások nyertek teret.
Eredendően az Upanishad doktrínája „titkos” volt mint olyan tudás, amelyet keveseknek lehetett átadni – az Upanishad szó hordozza ezt a jelentést. Ténylegesen a filozófiai és spekulatív tendenciák kerültek előtérbe. Ez véleménykülönbségekhez vezetett, még a legrégebbi Upanishadok – a Chāndogya- és a Brhadaranyaka-Upanishad – esetében is arra nézvést, milyen tudatforma legyen a doktrína referenciapontja. Az átma közvetlen tapasztalás tárgya vagy nem? Egyszerre mindkettő. Az egyéni Énnel való lényegi azonosságát megerősítették, de ugyanakkor gyakran az egyén átmá-brahman-nal való egyesülését a halál utánra teszik; valamint nemcsak ezt, hanem megadják azokat a feltételeket is, amelyek mellett megtörténik, de azt az esetet is tárgyalják, amelyben az ÉN, vagy inkább a személyiségelemek nem tudják elhagyni a halandó és véges létezési formákat. Az ősi Upanishadban valójában nem található annak a problémának a megoldása, hogy milyen aktuális kapcsolat áll fenn az egyéni ÉN, amiről mindenki beszélhet és az átmá-brahman között. Nem hisszük el, hogy ez esetleges volt: olyan körülmény volt, amely megfelelt egy már bizonytalan tudatállapotnak, annak a ténynek, hogy míg az adeptusok számára a „titkos tanításban” az ÉN ténylegesen megfeleltethető volt az átmával, az átlag tudat számára az átmá egy egyszerű spekulatív elgondolássá lett, majdnem teológiai feltételezéssé, mivel az eredeti spirituális színvonal kezdett elhomályosulni. A továbbiakban panteisztikus zavarosság tűnt fel. Ez a veszély elméletileg nem létezett, mivel az Upanishadban, követve a Védikus hagyományt, a legmagasabb elvet nemcsak a világ és minden lény lényegiségének gondolták, hanem annak is, amely ezeket meghaladja „háromnegyed részben”, és mint az „egek halhatatlanja”7 létezik. Ugyanakkor, ugyanabban az Upanishadban az átmá-brahman-t a természeti világ sokféle elemével is azonosították, így annak gyakorlati lehetősége, hogy panteisztikus elhajlást erősít az átmá brahmannal való asszimilációja, valóságos volt. Különösen, ha tekintetbe vesszük az ember fokozatos regresszióját, amelynek bizonyítékát minden hagyomány tanításában megtalálni, beleértve az indo-árya hagyományt is, ahol a négy yuga elmélete pontosan megfelel az ember és a négy korszak alászállásáról szóló klasszikus elméletnek, melyben az utolsó a Vaskorszak, az indo-árya hagyományban a „Sötét Kor”, a Kali-yuga. Ha ezen spekulációk ideje alatt a Védák eredetének kozmikus és uranikus tudatállapota már ezen a módon homályosulást szenvedett, akkor a brahmannak az átmá-val való azonosítása veszélyes indíttatást adott egy olyan kitéréshez, amelynek során egy zavaros önazonosítás történik mindenek spiritualitásával; mindez pedig egy olyan pillanatban, amikor legjobban szükség van a koncentráció, a függetlenítő eltávolodás és felébredés energikus megnyilvánulásaira.
Összességében a dekadencia csírái, amelyek már az utó-védikus időszakban is felbukkantak és nyilvánvalóvá váltak, Buddha idejében (Krisztus előtt a VI. század) a következőkben fogalmazhatók meg: mindenekfelett a sztereotip szertartásosság; azután a spekuláció ördöge, amelyek hatására az, ami „titkos tanítás” kellett volna maradjon – upanishad, rahasya – racionalizálódott; ennek eredményeképpen elméletek tömege jelent meg, különböző szekták és iskolák, s ezeket a buddhista szövegek részletesen ismertetik.8
Harmadsorban azt találjuk, hogy sok istenség „vallásos” átalakuláson megy át, akik a védikus időszakban, ahogy már mondtuk, egyszerűen a tudatállapotok kozmikus transzfigurációi voltak; ezek most népszerű kultuszok tárgyai lettek.9 Már beszéltünk a panteizmus veszélyéről. Mindezekhez hozzátéve, fontolóra kell még vennünk a nem-árja befolyások hatását, amihez nem kis mértékben tartozik hitünk szerint az újraszületés elgondolásának kialakulása és elterjedése.
Ahogyan már említettük, ennek az elméletnek nyoma sincs a korai Védikus korszakban; ez abból adódik, hogy eléggé összeegyeztethetetlen a világ olümposzi és heroikus látomásával, és mint „igazság” a nem-árják számára szolgált, akik földhöz kötöttek és matriarchális alapon álltak. A reinkarnációt valójában csak az gondolhatja el, aki önmagát a „föld fiának” érzi, kinek nincs a természeti rendet meghaladó valóságról tudása; kötődik egy női–anyai istenséghez, akit egyaránt megtalálunk az árják előtti mediterrán és hindu civilizációban, de a dravidában és a kosaliban is. A forrásba, melyből mint tünékeny lény megjelent, az egyénnek vissza kell térnie azért, hogy új földi születésekben tűnjön fel újra és újra, kikerülhetetlen és végeérhetetlen ciklusban. Ez a reinkarnáció végső értelme, amely az Upanishad-spekulációkkal egy időben kezdett megjelenni, hogy fokozatosan helyet adjon olyan kevert formáknak, amelyeket az eredeti árja tudatosság változási mértékeként foghatunk fel, amint erre már utaltunk.
Míg a Védákban csak egy halál utáni sorsot vesznek tekintetbe, mint az ősi Hellaszban, a Brahmana-szövegekben a kettős út elmélete már megjelenik: „(Csak) az, ki ismeri és gyakorolja a rítus akcióját, emelkedik fel az életben és kap halhatatlan életet; a többiek, akik sem nem ismerik, sem nem gyakorolják a rítus akcióját, újra és újra születnek a halál táplálékaként.10
Az Upanishadban ugyanakkor, ahogy az igazi ‚Én’ és az átmá közötti viszonyban ingadozások vannak, úgy abban a tanításban is, ami arról szól, mi történik a halál után. Beszélnek a „gátról, mely fölött az éjszaka nappalra változik, mivel a brahman világa változatlan fény”; ezt a töltést az átmá hozta létre, amin sem pusztulás, sem halál, sem fájdalom, sem jótett, sem rossztett nem hághat át.11 Beszélnek az „istenek útjáról” – deva-yana –, amely a halál után megszabadít, s a (feltételekhez) kötöttségtől mentes világba visz, ahonnan nincs visszatérés.
Ugyanakkor tekintetbe vesznek egy másik utat is, a „pitr-yana”-t, amely során az ember „visszatér”, az egyén halála után apránként „feláldozódik” különböző istenségeknek, akik számára „étellé” válik, hogy végül újra megjelenjen a földön.12 A legrégibb szövegekben a megszabadulás lehetősége nem áll fenn azok számára, akik ezt a második utat választják: ehelyett az ok-okozati törvényről beszélnek, a karmáról, amely meghatározza az ember következő létezését annak alapján, mit csinált a megelőzőben. Ezzel elérkeztünk ahhoz, amit szamszárikus (létforgatag) tudatosságnak nevezhetünk (a samsará-ból); amely a buddhista életszemlélet alapköve: a titkos tudás, amelyet a bölcs Yajnavalkya adott át Árthabhága királynak, azt tanítva, hogy a halál után az ember individuális elemei visszaolvadnak a megfelelő kozmikus elemekbe, az átmá is, amely visszatér az „éter”-be, s ami marad, nem más, mint a karma, azaz a tett, a személytelen erő, amely egy lény létéhez kötődik, és amely továbbmenve egy új lényt határoz meg.13
Mindezekben többet láthatunk, mint csupán „szabad” metafizikai spekulációt; sokkal inkább egy olyan tudatosság kialakulásáról tudósít, amely földinek gondolja el magát, vagy legfeljebb panteisztikusan kozmikusnak, és amely most az emberi lény azon részére koncentrál, amely valóban kapcsolatban van a halállal és az újraszületéssel, a feltételekhez kötött létezés különböző formáin át való végtelen vándorlással; azt mondjuk „különböző”, mivel a horizontok fokozatosan kitágultak, és azt gondolták, hogy az ember újra és újra feltűnhet ebben vagy abban az istenvilágban akcióinak, tetteinek megfelelően. Mindenesetre abban az időszakban, amikor a buddhizmus megjelent, a reinkarnáció és a lélekvándorlás elmélete már szerves részei voltak az uralkodó mentalitásnak. Néha, még az Upanishadokban is, a különböző szemléletmódok szétválaszthatatlanul keveredtek; elgondolták az átmá-t, mely távol volt ugyan minden konkrét tapasztalástól, mégis folyamatosan és felfoghatatlanul jelen van mindenkiben, másrészről mellette van a végeérhetetlen emberi vándorlás a különböző életekben.
Ezen vonalak mentén a gyakorlati és realisztikus áramlatok fokozatosan teret nyertek az elméletiekkel szemben. Ide vonhatjuk a Samkhya-t, amely a panteisztikus veszéllyel szemben egy merev dualizmust szegezett, amelyben az „Én” vagy atma – itt purushá-nak hívják – mint felfoghatatlan és változatlan természetfeletti áll szemben az anyagvilág és természeti rend minden jelenségével, erőivel és formáival. De ebből a szempontból sokkal fontosabbak a Yoga vonulatai. A Samkhya-ra és az aszkézisre alapozva tűnt fel a ritualisztikus és elméleti brahmanizmussal szemben, és többé-kevésbé felismerte a dolgok állását, amelyben az, aki az „Én”-ről beszélt, már nem tudta megérteni az átmá-t, a feltételektől mentes elvet; azt, hogy ez már nem jelentett közvetlen tudatosságot; amelyet ezért az elmélettől eltekintve csak mint véget tudtak tekinteni, mint a reintegráció alapjául szolgáló akció folyamatának hatását. Így a közvetlen és valóságos mértéket már behelyettesítették azzal, amit „szamszarikus” tudatnak és létezésnek hívunk, és amely az „áramlathoz” kötött – és a samsara (amely ilyen módon viszonylag későn jelenik meg) pontosan „áramlást” jelent, a valamivé válás áramlatát.
Nem érdektelen egy másik szempontot tekintetbe venni. A brahmana kasztról Nyugaton konvencionálisan azt gondolják, hogy „papi”. Ez csak egy bizonyos határig igaz. Az eredeti Védákban a brahman vagy „áldozó” a legkevésbé sem hasonlít a „papra”, ahogy azt kortársaink elképzelik: férfias volt, rettenetes, és ahogy már mondottuk az embervilágban az ember-fölöttinek egyfajta látható megtestesülése – bhū-deva.
Továbbá gyakran találunk a korai szövegekben olyan pontot, ahol a brahman „papi”, és a – kshatram vagy rajam – harcos és fejedelmi kasztok között nincs távolság; ez olyan jellegzetesség, amit a hagyományos civilizációk legkorábbi szakaszaiban megtalálhatunk, ideértve a görögöt, rómait és germánt is. A két típus csak egy későbbi szakaszban kezdett különbözni, lévén ez az általunk említett regresszió egy másik aspektusa. Emellett sokan vannak, akik azt állítják, hogy az árja Indiában az atma doktrínája majdnem kizárólag a harci kasztra korlátozódott, és a Brahman tanát mint elkülöníthetetlen kozmikus erőét a papi kaszt alakította ki. Valószínűleg van ebben valamelyes igazság.
Bárhogyan is, az tény, hogy sok szövegben látunk királyt vagy egy kshatriya-t (a harci nemesség egy tagját), ahogy versenyez tudásban, vagy éppen tanít egy bráhmant; valamint azt is olvashatjuk, hogy a primordiális tudást Ikshvaku-tól kezdve ugyanazon „napdinasztia” – surya-vamsa – tagjainak adták át,14 akiket Buddha családjával kapcsolatban is említettünk. A következő képet kell kialakítanunk: az indo-árja és utó-védikus világban, míg a harci kaszt egy realisztikusabb férfias szemléletet tartott meg, és az átmá-ra helyezte a hangsúlyt mint az emberi személyiség változhatatlan és halhatatlan elvére, a bráhman kaszt apránként „papivá” lett, és ahelyett, hogy a valóság felé fordult volna, rituális sztereotípiákkal, elméletekkel, szövegmagyarázatokkal foglalkozott. Ezzel párhuzamosan, egy másik úton az első védikus időszak vonásait benőtte a mítoszok és népszerű vallási képzetek kaotikus vegetációja, még félvilági gyakorlatok is belekerültek, amelyek révén ezt vagy amazt az isteni „újjászületést” akarták elérni a reinkarnációról és átlépésekről szóló olyan nézetek alapján, amelyek, ahogy már mondtuk, beszűrődtek a kevésbé fényes indo-árja tudatrétegekbe. A Yogá-t félretéve érdemes megjegyezni, hogy a harcos nemesség – kshatram – adta nemcsak a Samkhya rendszer alapját (ez a rendszer nyilvánvaló reakció volt a spekulatív „idealizmus” ellen), hanem dzsainizmusét (Jainism) is, amely az ún. „győzők doktrínája” volt (a jinaból, mely győztest jelent). Ez utóbbi bizonyos fokig szélsőséges tendenciával az aszkézisre fektette a hangsúlyt. Mindezt szükséges látnunk ahhoz, hogy a buddhizmus történelmi helyzetét megértsük, valamint hogy némely jellemző vonását átlássuk.
Az egyetemes történet szempontjából a buddhizmus olyan időszakban tűnt fel, amikor a hagyományos kultúrák egész során komoly válság söpört végig. Ez a válság néhol pozitívan oldódott meg, ami a megfelelő reformoknak és újraértékelésnek köszönhető, máshol negatívan, azaz úgy, hogy a regresszió és spirituális hanyatlás további fázisait indukálta. Ez az időszak, amelyet néhányan a civilizáció „klimax-változás” korának neveznek, és amely körülbelül a Krisztus előtti VIII. és V. század közé esik. Ez az az időszak, amikor Lao-ce és Konfuciusz tanításai gyökeret vertek Kínában, amely a legősibb hagyomány elemeinek megújítását jelentette: egyik oldalon metafizikai síkon, és morális-társadalmi szférában a másikon. Ugyanebben az időszakban jelenik meg „Zarathustra”, aki által hasonló visszatérés megy végbe a perzsa hagyományban. Ezt a funkciót töltötte be a buddhizmus Indiában, mely reakció és újra-felemelkedés volt egyben. Ebben az időben, ahogy ezt már másutt kimutattuk, a hanyatlás folyamatai váltak uralkodóvá Nyugaton.
Az az időszak, amiről most beszélünk, nem más, mint amikor az ősi arisztokrata papi Hellasz hanyatlani kezdett; ekkor történt, hogy Ízisz vallása a miszticizmus más népszerű és hamis formáival kiszorították a nap-jellegű királyi egyiptomi civilizációt; ekkor termelte ki az izraelita profetizmus a korrupció és felforgatás legveszélyesebb erjesztőanyagát a mediterrán világban. Az egyetlen pozitív formáció Nyugaton úgy tűnik Róma volt, amely ekkor született meg, és amely egy bizonyos ideig egyetemes jelentőségű volt, nagymértékben olümposzi és hősi szellem hatotta át.15
Visszatérve a buddhizmusra, az nem azonosítható – ahogy sokan teszik, akik egyoldalúan a brahmanizmus álláspontját képviselik – a lutheránus eretnekséggel a katolicizmus ellen;16 még kevésbé egy olyan tanítással, amely elszigetelt spekulációból alakult ki, és úgy vert gyökeret. Sokkal inkább volt a buddhizmus az eredeti indo-árja hagyomány speciális alkalmazása, amely nem feledkezett meg a meglévő körülményekről, és ennek megfelelően korlátozta magát, ugyanakkor frissen, újszerűen fogalmazta meg az előző tanításokat. A buddhizmus szorosan kapcsolódott a kshatriya (páli nyelven khattiya) szellemhez, a harcos kaszt szelleméhez. Már láttuk, hogy Buddha a legősibb árja nemesség leszármazottja volt; de itt még nincs vége a dolgoknak, ahogy a szövegek tudósítanak, népe bizonyos idegenkedéssel viseltetett a brahman kaszt iránt: A „Sakiya (szkr. Sakya) – ahogy olvassuk17 – nem tiszteli a papokat, nem tartja őket becsben, nem hódol nekik, nem tartja nagyra őket.”
Ugyanezt a tendenciát megőrzi Siddhattha herceg is, ám olyan céllal, hogy megújítsa, megerősítse a feltételekhez nem kötöttségre irányuló tiszta akaratot, amelyhez a legutóbbi időkben a „fejedelmi” vonal gyakran hűségesebb volt, mint a papi kaszt, amely önmagán belül már meghasonlott.
Vannak ezenfelül jelek arra, hogy a buddhizmus nem tartotta magát eredetinek, hanem önmagát bizonyos módon egyetemesnek és hagyományosnak tekintette, egy magasabb szinten, magasabb értelemben. Buddha ezt mondja például: „Így van ez: azok, akik régmúlt időkben szentek voltak, a Tökéletesen Felébredettek, ezek az emelkedettek helyesen irányították tanítványaikat afelé, ami felé én is helyesen irányítom a tanítványokat itt és most.”18 Ugyanezt ismétli el a gondolat, szó és tett megtisztításával kapcsolatban;19 elmondja ezt még a hanyatlás és halál igaz tudásáról, valamint ezek eredetéről, megszüntetéséről, és a megszüntetéshez vezető útról; elmondja az „üresség” vagy sunnatá20 doktrínájáról. A tanítást és az „isteni életet” Siddhattha ismételten „időtlennek” – akaliko-nak21 nevezi.
Az ősidők szentjeiről, a „Tökéletesen Felébredettek”-ről beszél,22 és itt témahagyomány bukkan fel egy hellyel kapcsolatban (itt Látóvölgynek nevezik), ahol Paccekabuddhák egész sora tűnt tova a múltban, olyan lények, akik a saját külön erőfeszítésük árán, segítség nélkül érték el az emberfölötti állapotot, ugyanazt a tökéletes felébredettséget, amit Siddhattha herceg maga is megvalósított.23 Azokat, akik „hit, odaadás és hagyomány nélkül”24 vannak, szemrehányás illeti. Ismételten elhangzik: „Ami nem a szentek világáért van, azt mondom: »Nincsen«, és arra, ami a bölcsek világához tartozik, azt mondom: »Van«.”25 Érdekes a „Kialvás” fogalmának megemlítése egy szövegben, amely a buddhista aszkézis célja, és „az eredethez vezet vissza”.26 Ezt támogatja egy nagy erdő szimbóluma, ahol „egy ősi ösvényt, a régmúlt embereinek útját” lehet fellelni. Ezt követve Buddha királyi romvárost talál, és mondja, hogy azt újra helyre kell állítani.27 Egy másik szövegben ennek jelentőségét Buddha sokkal nyíltabban is kifejti: „Láttam az ősi ösvényt, azt, amelyet a régmúlt idők Tökéletesen Felébredettjei jártak. Ezt az ösvényt követem.”28
Egészen világos, hogy a buddhizmusban nem a szellemi hatalom tagadásával találkozunk, sokkal inkább egy olyan kaszt elleni megmozdulással, amely monopolizálta ebben fennhatóságát, ugyanakkor képviselői nem őrizték meg a megfelelő méltóságot, és elvesztették jogosultságukat. A brahmanok, akik ellen Siddhattha herceg fordul, azok, akik azt mondják, tudnak, de közben nem tudnak semmit,29 akik több generáció óta elveszítették közvetlen látomásukat, akik még ezt sem mondhatják: „Csak ez az igazság, a többi ostobaság”,30 és azok, akik most „egy csoport vak emberre emlékeztetnek, akik közül az első nem lát, a középső nem lát, és az utolsó nem lát.”31 Nagyon különböznek az eredeti korszak embereitől – a brahmanoktól, akik emlékeztek az ősi szabályra, akik őrizték az érzékek kapuját, tökéletesen birtokukban tartották impulzusaikat, aszkéták voltak, csupán tudásban gazdagok, sérthetetlenek és legyőzhetetlenül erősek az igazság által (dhamma) – míg világi utódaik rituálékba burkolóztak, hiú böjtölést folytattak, és elhanyagolták az ősi törvényeket.32 Közülük „nincs egy sem, aki a Brahman-t színről színre látta volna”, ugyanakkor lehetetlen, hogy „ezek a brahmanok, akik ugyan jártasak a Védák hármasságában, képesek legyenek az útról társaknak valamit is mutatni, mivel azt maguk sem ismerik, nem látták.”33 A Buddha ellentéte annak, aki csak „hallomásból” ismeri, aki „csak ismételgeti az igazságot, és ezzel a hallott igazsággal, mint kézről kézre adott kincsesládával adja csak át a tanítást”, amelynek integritását ilyen körülmények között lehetetlen megőrizni.34 Megkülönböztetik azokat az aszkétákat és brahmanokat, akik „csupán saját véleményük alapján vallják, hogy elérték a világ legtökéletesebb tudását: ilyenek a gondolkodók és vitatkozók”, azoktól az aszkétáktól és brahmanoktól, akik „soha nem hallott dolgok megismerésekor világosan felismerik önmagukban az igazságot, és meggyőződve elérték a világ legtökéletesebb tudását.”
Az utóbbiakhoz tartozónak vallotta magát Siddhattha herceg is, erről a típusról beszél tanítványainak:35 „csak, ha már ismeri, mondja, hogy tudja, csak ha már látta, mondja, hogy látta”.36 Innen nézve láthatjuk, hogy a buddhizmus nem utasítja el a brahman fogalmát; ellenkezőleg, a szövegek gyakran használják ezt a szót, és az aszketikus életet brahmacariya-nak mondják, szándékuk pedig egyszerűen az, hogy jelöljék azokat az alapvető minőségeket, melyeknek méltóságában kell az igaz bráhmaná-nak megerősíttetnie.37 Itt alapvetően a reintegráció céljával az igaz bráhmana és az aszkéta minőségét, tulajdonságait azonosítják. Ezek a kritériumok előzőleg világosan elkülönültek, különösen mivel az Asrama tanítás árja értelmezését, ami szerint a brahman kaszt tagjának egy tökéletesen emelkedett életvitelig kellett fejlődnie – vanaprashta vagy yati – ebben az időben, néhány ritka kivételtől eltekintve gyakorlatilag már nem követték. Ezen szempont átlátásával szintén megérthetjük Buddha valós hozzáállását a kaszt problémájához. A megelőző hagyományban is az aszkézis teljesítményét teljesen kaszt fölöttinek tartották, és az aszkétának nem volt kötöttsége egyik irányban sem. Ez Buddha álláspontja is, amit egy hasonlattal fejezett ki: aki tüzet óhajt, nem kérdezi a fa típusát, ami létrehozza azt, így bármelyik kasztból jöhet aszkéta vagy „Felébredett”.38 A kasztok egyébként Siddhatha herceg számára ugyanúgy, mint minden hagyományos tudat számára tökéletesen természetesnek tűntek, sőt, transzcendens értelemben igazoltnak, mivel az Upanishad tanítását követve úgy tartották, hogy az egyik vagy másik kasztban születés, az egyenlőtlenség általában nem volt véletlen, hanem egy megelőző tett eredménye.
Így nem volt szándékában a kasztrendszert támadni sem etnikai, sem politikai-társadalmi szempontból; ellenkezőleg, lefektette, hogy az embernek nem szabad elmulasztani kötelezettségeit, ami az élethelyzetéből következik,39 és sohasem mondta azt, hogy egy szolga – sudda (szkr. sudra) vagy egy vessa (szkr. vaisya) ne engedelmeskedjen magasabb árja kasztoknak. A probléma az árja hierarchia tetőpontját érinti csak, ahol a történelmi körülmények igényelték a dolog felülvizsgálatát: szükséges volt, hogy a „küzdőtereket” átvizsgálják, és megújítsák, ahol a hagyományos méltóságokat csak akkor tartották valóságosnak, ha „az egyén helyénvaló cselekedetei” azt alátámasztották.40
A döntő lépés az volt, amikor a bráhmaná-t azonosították az aszkétával, és ettől fogva a hangsúly az akció minőségére került. Így meghirdették az elvet: „Nem kasztja szerint pária az ember, nem kasztja szerint bráhman, tettei szerint pária az ember, és tettei szerint bráhman”.41 „A láng tekintetében, melyet az erény tart életben és a képzés tölti meg ténnyel”, valamint a megszabadulás szempontjából mind a négy kaszt egyenlő.42 És újra: ahogy nem várható el, hogy a folyó túlsó partja az innensőhöz fog közelíteni, ha ezért az ember fohászkodik, imádkozik, vagy dicsőítést mond, ugyanúgy nem várható el, hogy a brahmanok, akiket bár a hármas Véda szerint tanítanak, „de elhagyják azon minőségek gyakorlását, melyek a brahmant teszik, megszerezhetik ezeket a minőségeket azzal, hogy Indrát, Somát vagy Vasunát hívják”.43
Ha nem rombolták le magukban az érzéki tapasztalás vágyának öt gyökerét, ugyanolyan kevés reményük van, hogy Brahmá-val egyesüljenek haláluk után, mint annak az embernek a túlsó part elérésére, akinek a törzséhez van kötözve a karja.44 Ahhoz, hogy az ember Brahmá-val egyesülhessen, Brahmá-hoz hasonló tulajdonságokat kell fejlesztenie.45 Ez ugyanakkor egyáltalán nem zárja ki az ideális bráhmana szövegbeli meghatározását, akiben az árja hagyomány tisztasága egyesül olyan minőségekkel, amelyek istenséghez vagy isteni lényhez teszik hasonlatossá;46 és a szövegek elmennek egészen odáig, hogy szemrehányást tesznek a korabeli brahmanoknak az ősi szokások elhanyagolásáért, az arany és a gazdagság iránt tanúsított érdeklődésükért, valamint azért is, hogy elárulják a kaszton belüli házasodás törvényét és nem-brahman nőket látogatnak a puszta vágy indíttatására, „mint a kutyák”.47 A helyes hierarchia alapelvét erősíti meg egy szöveg ezekkel a szavakkal: „Ha embert szolgálunk, és ezáltal a szolgálat által rosszabbá és nem jobbá leszünk, akkor azt mondom, nem kell szolgálni. Másrészt, ha szolgálunk, és ezáltal jobbá leszünk, nem rosszabbá, akkor szolgálnunk kell.”48
Ez azt mutatja, hogy nem spirituális ürüggyel folytatott egalitárius felforgatásról van szó, hanem a meglévő hierarchia javításáról, tisztításáról. Siddhattha herceg oly kevés rokonszenvet tanúsít a tömegek iránt, hogy a legősibb szövegek egyikében az „átlag tömegről” mint „kupac szemétről” beszél, ahol a Felébredett virágba szökkenése végbemegy.49
A kasztok ősi felosztása mellett a buddhizmus megerősít egy másikat, ami mélyebb és bensőbb, mutatis mutandis, nem sokban különbözik attól, ami eredetileg létezett az árjáknál; azt, hogy vannak a „kétszer-születettek” – dvija – és más lények: egyik oldalon állnak az Ariyá-k és az „önmaguk által mozgatott nemes fiak”, akiknek a „Felébredés Doktrínája” elérhető; a másik oldalon „a közönséges emberek, akik annak értése nélkül léteznek, hogy mi a szent, távol vannak a szent tanítástól, az el nem érhető számukra; nem értik, mi nemes, távol vannak a nemes fiak doktrínájától, nem éri el őket a nemes fiak tanítása.”50 Egyrészt, mint a folyók, „mikor elérik az óceánt, elvesztik eredeti nevüket és csak mint az óceán vizét veszik számításba, így a négy kaszt tagjai is, ha felveszik a Buddha törvényét, elveszítik előző jellemzőiket” – ugyanakkor mégis egy jól körülhatárolható társaságot alkotnak, a „Sakiya fiának gyermekeiét”.51 Láthatjuk, hogy a buddhizmus hatékony célja az volt, hogy különbséget tegyen a különféle természetek között, melynek próbaköve a „Felébredés Doktrínája” volt; olyan megkülönböztetés, amely nem tehetett mást, mint hogy ösztökélje azt a szellemi alapozást, ami eredetileg is egyedüli megtartója volt az árja hierarchiának. Ezt erősíti meg az a tény, hogy sem a buddhizmus létrehozása, sem elterjedése a későbbi századokban nem bontotta meg a kasztrendszert – Ceylonban a mai napig együtt tud élni ez a rendszer a buddhizmussal; míg Japánban a buddhizmus szintén harmóniában él a hierarchikus hagyomány nemzeti és harcos koncepcióival.
Csupán néhány nyugati félreértésen alapuló téves elgondolás – mely a buddhizmus későbbi korrupt formáit vette alapul – tartotta azt a tanításáról, hogy egyetemes együttérzést hirdet, humanitárius elveket és demokratikus egyenlőséget tanít. Az egyetlen pont, amit fenntartással kell kezeljünk a szövegekben, az a kitétel, amely szerint minden kaszt minden személyében minden potencialitás – mind a pozitívak, mind a negatívak – egyenlő mértékben megvannak.52 Ám a sankhára buddhista elmélete, azaz, ami a születést megelőző indíttatásokat illeti, helyre teszi ezt a pontot. A kaszt, a faj és a hagyomány kizárólagos mivolta a hierarchikus rendszerben azt eredményezi, hogy a személy bizonyos irányban való fejlődéshez hoz hajlandóságokat; ez biztosít egy organikus és harmonikus jelleget fejlődésében, amely ellentétben áll azzal, amikor kísérlet történik ugyanezen pont elérésére egyfajta erőszaktétellel, eleve kedvezőtlen alapról indulva. Négy utat tartanak számon a buddhista szövegek,53 háromnál vagy az út, vagy a tudás megszerzése nehéz, vagy mindkettő; a negyedik út könnyű, és a tudás elérését is könnyűnek mutatja, ez azoknak van fenntartva, akik egy jó születés előnyeit élvezik; ezt hívják „kiválasztottak ösvényének”. Legalábbis így lehetett volna, ha a körülmények normálisak lettek volna. Ám meg kell ismételnünk, hogy a buddhizmus nem szabályos körülmények között jelent meg az adott tradicionális civilizációban: ez az oka annak, hogy a buddhizmus nagy hangsúlyt fektetett az akcióra és az egyéni teljesítményre; ez az oka annak, hogy az egészen korlátozott értelemben vett hagyományra kevéssé számított. Siddhattha herceg kijelentette, hogy ő maga érte el a tudást, saját erőfeszítései által, olyan mester nélkül, aki mutatta volna neki az utat; így a Felébredés eredeti Doktrínájában minden személynek saját magára kell támaszkodnia, saját erőfeszítéseire, ugyanúgy, mint annak a katonának, aki eltévedt, önmagára támaszkodhat csak, míg el nem éri és nem csatlakozik újra a hadosztályához.
Így a buddhizmus, ha különböző hagyományokkal való összehasonlításra kerül sor, jogosan kerül egy olyan fajtához, amelyet egyebütt már hősiesnek neveztünk, a hésziodoszi tanítás értelmében,54 mely a „Négy korról” szól. Olyan embert értünk ez alatt, akiben a primordiális állapothoz tartozó spiritualitás nem magától értetődő, valami természetes dolog, neki a hagyomány már nem megfelelő alap magában. A szellemiség céllá lett számára, az újrahódítás tárgyává, a reintegráció felső határává, amit az embernek önnön férfias erőfeszítésével kell végrehajtani.
Ezzel befejezzük a buddhizmus történeti helyzetének elemzését, ami alapvető feltétel fő tanításainak és létrejöttük fő okainak megértéséhez. Mielőtt a tan és a gyakorlat tárgyalásához fognánk, vissza kell térnünk egy ponthoz, amit már említettünk, nevezetesen, hogy a buddhizmus egy olyan ciklushoz tartozik, amelyet a modern ember is fel tud fogni.
Bár abban az időszakban, amikor Siddhattha élt, már bizonyos felhősödés takarta az ember metafizikai világlátását és szellemi öntudatát ahhoz képest, ahogy azt az indo-árja ember látta, a történelem további folyama – és különösen a nyugati történelem – növekvő regressziót, materializmust és individualizmust hozott, ami együtt járt a metafizikai, általánosan szólva az érzékfölötti valósággal való kontaktus elveszítésével. A „modern” világgal olyan ponthoz érkeztünk, amin nehéz túlmenni. A modern ember számára a közvetlen tudás tárgya kizárólag az anyagi világ, ellenpontjával, saját tisztán pszichológiai alanyiságának szférájával. Filozófiai elgondolásai és vallása külön áll, az előző csupán agyi teremtő erőre, az utóbbi pusztán hitére alapul.
Nem csupán a nyugati vallásra jellemző, hogy ellentétben az ősiség legmagasabb hagyományaival a hitre összpontosítja magát, így remélve, hogy megmenti, amit még meg lehet menteni. Ez általában a kétségbeesés velejárója: az ember, aki régen elvesztette közvetlen kapcsolatát a metafizikai világgal, a religio, a visszakapcsolódás egyetlen lehetséges formáját alkalmazhatja, nevezetesen azt, amit a hit tud nyújtani. Így érthetjük igazán meg a protestantizmus jelentőségét, ha a katolicizmussal vetjük össze. A protestantizmus olyan időszakban gyökeresedett meg, amikor a humanizmus és a naturalizmus az európai ember számára szekularizációs folyamatot vezetett be; olyan fázist, ami sokkal tovább ment annál a regressziónál, ami a kereszténység megjelenését kísérte: ugyanakkor dekadencia és korrupció jelent meg a katolikus hagyomány képviselői között, akikre a közvetítés és fenntartás feladata hárult. Ezek voltak a valóságos feltételek, és így, mivel a hasadás egyre szélesebb lett, a puszta hit elvét kezdték hangsúlyozni, és a hierarchikus szerveződés és közvetítés ellenébe állítani; a „gyakorlással” szembeni bizalmatlanság erősödött (még a keresztény szerzetesi aszkézist is ide sorolták), ezek olyan tendenciák, amelyek a protestantizmusra jellemzőek.
A nyugati „hitre” alapozott vallások jelenlegi krízise mindenki számára ismert, és nem szükséges kimutatnunk teljesen világi materialista és szamszarikus jellegét kortársaink uralkodó mentalitásának. Nekünk önmagunkat kell megkérdeznünk ezen körülmények között, milyen az a tudáson alapuló rendszer, mely mentes mind a hit, mind az intellektualizálás elemeitől, nem kötődik helyhez szerveződő hagyományhoz, de a valóságban a feltételekhez-nem-kötött felé irányul – milyen hasonló rendszer áll rendelkezésre. Nyilvánvaló, hogy ez az ösvény csak egy minimális kisebbségnek felel meg, olyan embereknek, akik rendkívüli belső erővel rendelkeznek. Ebben a tekintetben az eredeti buddhizmus javasolható úgy, mint egyetlen más tanítás sem, különösen azért, mivel mikor kialakult, az emberiség helyzetében már megnyilvánultak a materializmus vonásai és tapasztalhatók voltak az élő tradíció napfogyatkozásának jelei, bár messze távol volt attól, amit a nyugati materializmus szorítása és ennek következtében fellépő hanyatlás produkált.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a buddhizmus, ahogy már mondottuk, hagyományos gondolatok gyakorlatias és realisztikus adaptációja, olyan alkalmazás, mely kshatriya szellemben történik, az arya harcos kaszt szellemében; erre emlékeznünk kell, különösen mivel a nyugati ember fejlődési vonala inkább háborús, mint papi jelleget öltött, míg a világosság, realizmus és pontos tudás iránti törekvése, melyet az anyag síkján alkalmazott, civilizációjának jellegzetes eredményeit mutatja fel.
Lehet, hogy más metafizikai és aszketikus rendszerek vonzóbbnak tűnnek, mint a buddhizmus, és mélyebb kielégüléssel szolgálnak egy olyan tudat számára, amely a világ és a létezés misztériumain próbál szorgosan áthatolni. De ezekben megvan az a tendencia, hogy alkalmat adnak a modern embernek különböző illúziókra és tévedésekre; ennek oka, olyan hitelesen hagyományos rendszereknél is, mint a Védánta, az, hogy teljes megértésükhöz és megvalósításukhoz a szellemiségnek olyan fokát előfeltételezik, ami már régen eltűnt az emberek nagy többségénél. A buddhizmus ugyanakkor a probléma totalitásával áll elő kibúvó nélkül.
Ahogy valaki helyesen mondta: „nem alkalmas a cuclisüvegbe”, „no milk for babies”, és nem is szolgáltat metafizikai dőzsölést intellektuális elméletek kedvelőinek.55 Ezt állítja: „Ember, ezzé lettél, és ezzé lett a tapasztalásod. Tudd. Van mód, Út, mely efölé vezet. Ez az iránya, ezek a mérföldkövek, íme, ezek az eszközök és a mód, hogy kövesd. Rajtad áll, hogy felfedezd igaz rendeltetésed (vagy hivatásodat) és megmérd az erődet.” „Ne élj a rábeszéléssel, ne élj a lebeszéléssel; ismerve rábeszélést és ismerve lebeszélést, ne beszélj rá, ne beszélj le, ismertesd a valóságot” – láttuk, a Felébredetteknek ez az alapvető elve.
Így a buddhizmus történeti helyét ismertetve kifejtettük azt a végső okot is, amely miatt a buddhizmus választását érezzük helyénvalónak és alkalmasnak ahhoz, hogy a teljes és erőteljes aszkézis tanulmányozását megalapozza, mivel olyan ciklusra való tekintettel alakult ki, amely még a jelenkor emberét is magába foglalja.
(Angolból fordította: Jakab Katalin)
* * *
A Felébredés Doktrínájának harmadik fejezetét olvasva lenyűgöző az a kettősség, amely Evolát jellemzi. Egyfelől rendkívüli erővel közvetíti a tradíció különböző ágazatait – jelen esetben a buddhizmust –, és hatalmas tudása alapján méltán lehet a hagyomány XX. századi legjobb ismerőjének tekinteni. Másfelől azonban – mindent felülmúló tudása ellenére – valamilyen egészen árnyalt naiv realizmus húzódik meg munkáinak hátterében. Ez úgy alapjaiban nem volna baj, ha nem a buddhizmusba belevetítve látnánk viszont ezeket a határokat. Így azonban, a buddhizmus érdekében érdemes megjegyezni a következőket:
1. A buddhista szemlélet néminemű félreértésére vall a Dhammapada 58–59. szútráit határozottan úgy interpretálni, mintha Buddha a hierarchia elvét azáltal igyekezett volna helyreállítani, hogy az átlagembereket „szemétkupacként” kezeli, amelyből azután a Felébredett kiemelkedik. Még ha netán az idézett szútrák így is értelmezhetőek, tudnunk kell, hogy itt az önmagunk alacsonyabb megélési formáiból való kiemelkedéséről van szó, arról az önmeghaladásról, amelyet egyébként Evola máshol rendkívül nagy bölcsességgel interpretál. Szó sem lehet annak feltételezéséről, hogy a Megvilágosodott (és itt nem csak a történeti Buddhára gondolunk) hierarchia-látásában a kiindulópont, a szükségszerű alap – ami önnön világi, „tömegi” önátélésünk – valamiféle szemétkupacként jelenjen meg. A „tömeg” az a közeg, amiért – ez a mahájána buddhizmusban abszolút szintre fokozódik – és amiből a megvilágosodás végbemegy. A buddhizmus erre a lótuszvirág hasonlatát használja, amely a földből a vízen keresztül a levegőre tör, minden elemet és minden világot áthat, de gyökereivel, a világ teljes megváltásáig továbbra is a földben marad. A létforgatag világának lényei, legyenek azok emberek, állatok, préták vagy istenek, vagy más szavakkal: a szenvedő lények szemétkupac aspektusa nem tartozik a buddhizmus terminus technicusai közé.
2. Az Evola által fenntartással kezelt tétel, miszerint „minden kaszt minden személyében, minden potencionalitás, mind a pozitívak, mind a negatívak, egyenlő mértékben megvan” olyan kiemelt jelentőségű tantétel, amelyből a későbbiek során „a minden lényben meglévő megvilágosodás-tudatcsíra (bodhicsitta)” tantétele kinőtt. Az azt megelőző oldalon hozott idézet egyébként – bár más szempontból – ezt támasztja alá: „így a négy kaszt tagjai is, ha felveszik Buddha törvényét, elveszítik előző jellemzőiket”. Ezért azt ajánljuk, hogy az olvasó esetleges fenntartása ez esetben a tételben lévő bölcsesség meglátását szolgálja.
3. A szamszkára (páli: sankhára; szanszkrit: samskára) kizárólag a realista szarvásztivádinok (sarva-asti = minden van) tanításában jelenik meg mint a konkrét születést megelőző indíttatás. A buddhizmus legtöbb iskolája a szamszkárát úgy értelmezi, mint a most, az itt, a jelenben meglévő nem-tudásból fakadó indítékot, indíttatást, bár kétségtelen, hogy a dolgok születését valóban megelőzi. Ez látszólag ellentmond a karma némely értelmezésének, valójában azonban nem, mert a nem-tudás jelenben való megszüntetése (tkp. a téves képzetek megszüntetése) azonnal megszüntet minden téves tudatosságot eredményező indíttatást is, sőt, minden olyan „karmacsírát” is, amely egyébként a múltból fakadó indíttatásokat hordozza. Mert a nem-tudás (avidyá) megszűnte egyenlő az abszolút tudás és látás (vidyá) meglétével. A vidyá megléte pedig kizárja a szamszkárák (nem uralt formában való) megjelenését. Vagyis a szamszkárát realisztikus szempontból úgy is lehet kezelni, mint valami születés előtti dolgot, azonban a magasabb szemlélet számára a jelen pillanat hordozza ezeket.
E néhány megjegyzéssel nem azt akartuk mondani, hogy Evolának ezekben nincs igaza, mert Buddha szavaival: „Annyiféle igazság van, ahány lehullott falevél van ősszel az erdőben”, hanem csak azt, hogy Evola kiváló könyve sem fedi fel előttünk az Abszolút Igazságot, ezt (szerencsére) kizárólag csak önmagunkban találhatjuk meg.
Másrészről Evola elsősorban a Théravádinok (Hinayána) tanítását ismerteti, de tudjuk, hogy Buddha három szinten fejtette ki a Tant, ezeket nevezzük ma Hinayánának, Maháyánának és Vadzsrayánának. Ezek az „Utak”, vagy „kocsik” szintén hierarchikus viszonyban vannak. Az elsőt Buddha Sziddhártha alakjában, a másodikat Buddha Nágárdzsuna alakjában, a harmadikat pedig Padmaszambhava vagy – más szempontból – Szarahapáda alakjában fejtette ki. A három Buddha-alakban természetesen ugyanaz a Felébredett van, de a szintek különbözőek. Evola Sziddhártha Gautama Sákja (-Buddha) (páli: Sidhattho Gotamo Sakyo; szanszkrit: Siddhártha Gautama Sákya) tanítását interpretálja, és ezt is főleg az aszkézis szempontjából.
Mindezt azért jó tudni, mert a buddhizmus egyetlen interpretációja nem adhat magáról a Felébredés Tanáról teljes képet. Nemcsak azért, mert ez, alapjaiban véve, megtapasztalás kérdése, hanem, mert egy buddhai hasonlattal: „Mint amikor vakok tapogatják az elefántot és ítéletet alkotnak; aki a fülét fogja, az laposnak gondolja; aki a farkát, az pedig hosszú-vékonynak gondolja;” stb. A Felébredés Tanának teljes megismerését (a felébredést) pedig a teljes Egységbe-látás eredményezi. Mint minden más területen. Ehhez – esetünkben – pedig hozzátartozik a buddhizmusnak nem csak az aszkétikus, hanem a gnosztikus-mágikus arca is.
Mireisz László
* * *
Abban a pillanatban, amikor az ember lemondott szellemi függetlenségéről; abban a pillanatban, amikor kötelességeit nem a maga belső hangja, hanem osztályok és pártok nyújtotta előnyök szerint állapította meg; abban a pillanatban, amikor személyes felelősségét lerázta magáról arra való tekintettel, hogy ő csak egy a milliók közül: ebben a pillanatban egyszersmind elvesztette szellemi erejét, és emberektől várja azt, amit csak Isten tud megtenni, az isteni hatalom helyébe emberi kéz durva eszközeit teszi.
+ + + + +
Keskeny az ösvény, amely az élethez vezet, és csak kevesen tudják megtalálni, mert az emberben magában van, és mert csak kevesen keresik az élet útját. A legtöbben mások számára keresik meg az utat (ill. ajánlják, a szerk.), ezért nem találják meg a maguk számára soha.
+ + + + +
Az ember csak akkor olvasson, ha saját gondolatainak forrása elakad, ami bizonyára a legjobb fejjel is megtörténik. Ellenben, ha a könyvvel, amelyet kezetekbe vesztek, a saját őserejű gondolataitokat űzitek el, ez bűn a szent szellem ellen.
+ + + + +
Ha nincs meg az erőd, hogy égj és fényt sugározz, legalább ne rejtsd el.
Jegyzetek
1. Bizonyos értelemben itt utalhatunk arra, amit Kerényi K. írt az „ünnep értelméről” (La religione antica nelle sue linee fondamentali, Bologna, 1940, c. II).
2. Cf. Kerényi, op. cit., c. IV és V.
3. Rg-Veda, X, XIV, 8.
4. Rg-Veda, VIII, XLVIII, 3.
5. Rg-Veda, X, XIV, 2.
6. Oldenberg, Buddha, cit., p. 21.
7. Rg-Veda, X, XC, 3; Chāndogya-Upanishad, III, XII, 6.
8. Cf. Digha, I, i, 29seq; Suttanipáta, IV, XII, XIII.
9. Alapvetően ezekre az istenekre kell gondolnunk, amikor buddhista szövegekben látjuk őket meglehetősen szerény és alárendelt szerepben, időnként mintegy tanítvánnyá transzformálva magukat, akik a tanítás kinyilatkoztatását a Buddhától kapják meg. Az ősi istenek lefokozódásával van dolgunk; a tanítás, amit a „Felébredett” kinyilatkoztatott, összecseng azzal, amit ezek valaha képviseltek, de ami ekkorra már elfelejtődött.
10. Catapatha-Brahmana, X, IV, 3, 10.
11. Chándogya-Upanishad, VIII, IV, 1-2.
12. Chándogya-Upanishad III, X; Brhadáranyaka-Upanishad VI, II, 9-16.
13. Brhadáranyaka-Upanishad, III, II, 13.
14. Bhagavad-gita IV, 1–2.
15. Róma ezen jelentőségéről mint a primordiális árja örökség „újjászületéséről” ld. a „Rivolta contro il mondo moderno” második részét.
16. Ezt az álláspontot tartja R. Guénon, L’homme et son devenir selon le Vêdânta, Paris, 1925. 111. o. – amellyel „az igazságnak megfelelően” nem tudunk egyetérteni (angol fordítás Man and his Becoming according to the Vedanta, Luzac, 1945). Helyesebbek A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus - nézetei (New York, 1941), bár a könyvében van egy nyilvánvaló tendencia, hogy a buddhizmusból azt hangsúlyozza, ami a brahmanizmus szempontjából értékes, és nem tekinti annak specifikus funkcióbeli jelentőségét a hindu tradícióval összehasonlítva.
17. Digha, III, I, 12.
18. Majjh., LI.
19. Majjh., LXI.
20. Samyutt., XII, 33.
21. Majjh., VII.
22. Majjh., LXXV. vö. LXXXI.
23. Majjh., CXVI. vö. CXXIII.
24. Majjh., CII.
25. Samyutt, XXII, 94.
26. Maháparinirv, 52-53 (ez a kínai változatból való azonban)
27. Samyutt., XII, 65.
28. Samyutt., III, 106. Érdekes, hogy a mítosznak megfelelően a Buddha a felébredést az Életfa alatt érte el, ami a föld köldökéből nőtt ki, és ahol megelőző buddhák is elérték a transzcendens tudást. Ez utalás a „Világ közepére”, amelyet a hagyomány Krizmájaként tartottak számon, az óhitűség beavatásaként, amikor az eredettel való kapcsolat helyreállt.
29. Majjh., XCIII.
30. Majjh., XCIII.
31. Digha, XIII, 15; Majjh., XCV; XCIX.
32. Suttanipáta, II, VII, T-16.
33. Digha, XIII, 12, 15.
34. Majjh., LXXVI. Ilyen értelemben a hagyományról kijelenthető, hogy egyike azoknak a dolgoknak, amelyek ellentmondó eredményekre vezethetnek az életben.
35. Majjh., C.
36. Majjh., LXXVII.
37. Majjh., XLVIII; Dhammapada, 383seq; Suttanipáta, III, IV, passim; IX, 27, passim; T, VII.
38. Majjh., XCIII; XC.
39. Maháparinirv., 6-11.
40. Majjh., LXXXIV.
41. Suttanipáta, I, VII, 21.
42. Majjh., XC.
43. Digha, XII/I, 24-25.
44. Digha XII/I, 26, 28, Suttanipáta, II, ii, 11.
45. Digha, XIII, 33-38.
46. Angutt., V 192.
47. Angutt., V 191. (vol. III 221. o.)
48. Majjh., X.
49. Dhammapada 58-59.
50. Majjh., I.
51. Angutt., VIII, 19, X § 14; X, 96.
52. Majjh., XCVI.
53. Angutt., IV. 162.
54. Cf. Rivolta contro il mondo moderno cit., pp. 294.
55. Rhys Davids: Early Buddhism, London. 1908, p. 7.