Itt két dolgot kell megjegyezni. Ha valaki az anyag zuhanó súlyába kapaszkodik, a káosz örvényébe és az öntudatvesztés mámorába merül, az nem tekinthető válasznak. Másrészt az ember a legkevésbé sem válik attól szellemivé, hogy magát annak nevezi, vagy ún. szellemi foglalkozást végez. De még attól sem, ha tradicionális szövegeket olvas. Szellemi embernek kizárólag az nevezhető, akiben bár kisebb vagy nagyobb mértékben, de megvan az aranycsinálás képessége. Az elixír. Az az erő, amely a sötét tendenciákat, a salakot képes magán átengedve megnemesíteni, a széthullást feltartóztatni, az elhomályosultra fényt sugározni.
A szellemivé válás első pillanata az a – bizonyos értelemben véve – önpusztító mozdulat, amikor az ember felszakítja magában a tűzkaput, amelyen át kiárad az aranycsináláshoz szükséges erő. Minél erősebb az öntudat, annál erősebb és izzóbb ez a tűzerő, és minél intenzívebb ez az erő, annál erősebb lesz az öntudat. Pusztító ez a tűz, hiszen ez a természete, de csak azt képes pusztítani, ami eleve halálra ítéltetett, amit végül a halál teljesen elemészt. Ez utóbbinak mindenki a tudatában is van, és lappangó, el-elfojtott, vagy néha kibukó halálfélelemmel várja ezt a pillanatot.
De az ön-magamról-való-tudás megfelelő éber pillanatában képes vagyok megnyitni ezt a belső kaput. Ez a halállal való első, nyílt és vállalt, uralt szembenézés. Nagy próbatétel. Az az erő, ami ebben a kozmikus pillanatban felszabadul, nem marad visszhangtalan.
A világ ma erőre szomjúhozik. Ma a Hatalom zabolátlan, torzszülött démona tajtékzik. Feni a fogát minden erőre, bekebelezné azt, jöjjön bár pénzből, sikerből, öldöklésből, érzékekből vagy eszmékből. Így hát lehengerlő az Erő Mítosza, legyen az fizikai erő vagy szellemi. Pontosabban: nem-fizikai. Olyannyira általános lett a hatalom akarása, hogy ha ezt valaki az élet, bárha egy kicsi szintjén is, de nem képes gyakorolni, szinte identitás-zavarokkal küzd.
A hatalom démona nem törődik már azzal sem, hogy extázisa nevetségességbe fúl, mert tudja, érzi, hogy az emberek gyávák és vakok. Hiába tudott az érzékek pillanatnyisága, a mókuskerék újabb és újabb érzék vágyott moziképét vetíti elő. Hiába tudott a szellemi út bensősége, szellemi „utak” gátlástalan export-import forgalma zajlik.
Pedig a hatalom démona is gyáva és ostoba. Rendkívüli a csábítása, mégis könnyen átlátható. Rettenetesen fél a Haláltól, ezért gyakran ölti fel a halálosztó maszkját, és mészároltatja le emberek és lelkek millióit. És rettenetesen fél a belső erőtől. Ugyanis legfőbb célja az, hogy mindent külsővé tegyen. Külsővé tegye magát az embert, tetteit, gondolatait, intuícióit, külsővé tegye, hogy ezért elvehető lehessen, kisajátítható és kiárusítható, és az ember zsarolható, önmagáért esedező, gügyögő, arctalan pép.
A világ ma a hatalom démonának a markában van. Önnön gőzölgő burkában gomolyog, szenved és ordít. Aki képes megnyitni a belső kaput, az elől a démon szűkölve menekül. Itt bizonyosság van. Nem lehet valamiféle tévhit áldozatául esni, mert ennek az erőnek az a döntő tulajdonsága, hogy eloszlatja a haláltól való félelmet.
Ha eljön az igazság pillanata, az ember maga lép át ezen a kapun, és így már nem a megrázó ismeretlen fogadja.