A legenda bizalmas tanítása: Katha Upanisad

Villámmorajló vágytól égve osztotta szét minden birtokát. Volt néki egy Vágybíratlan nevű fia. Bár még ifjú volt, egy hívő látomás futott rajta keresztül, mikor az áldozóbarmokat felvezették. Ekképpen gondolkodott:

„Telizabálva fűvel, teliiva vízzel, tejük kifejten, érzéketlenül mennek ők örömtelen világba, s az is, ki adja őket!”

S szólt atyjához:

– És kinek fogsz adni engem? – s szólt újra s újra. Az felelt:

– Halálnak adlak!

„Sokakat megelőzök, sokakkal együtt megyek. Mi az vajon, mit ma még megtesz a Rekesztő1 velem? Tekintsd az ősöket, tekintsd az utódokat! Mint kalász, érik aratásra a halandó, mint kalász, születik megint.”

– Mint szent házi tűz, úgy lép be házba a pap. Őt csillapítani hozz hát gyorsan vizet, ó Sugárzó Fia!2 Vágytól, reménytől, baráti szótól, áldozatoktól, marháktól, fiaktól – mindettől megfosztja magát a balga, ki házában meg nem vendégeli a papot!

– Három napot időztél házamban vendégként kínálatlanul. Tisztelet neked, ó pap, s tisztelet nekem! Három kívánságod teljesül ezért!

– Elcsitult kedéllyel, jólelkűen, haragja-tűnten köszöntsön újra sarja a Leghatalmasabb Bikának,3 ha majd elbocsájtasz engem, ó Halál! Ez legyen az első a három kívánság közül!

– Mint azelőtt, olyan lesz hozzád sarja Pirkadóhajnal fiának,4 kit feloldok. Haragja-tűnten, boldogan alszik majd éjjelente, látván téged, a halál torkából szabadultat.

– Az égi világban nincsen rettegés, Te sem vagy ott, sem öregség aggodalma. Legyőzve a kettőt, éhet és szomjat, gondtalan örülni ott, az égi világban. Te ismered, ó Halál, az égbe repítő tüzet. Mondd el azt nekem, hiszek neked! Halhatatlan az, ki az égi világban időzik. Második kívánságom ez legyen!

– Elmondom hát neked az égbe repítő tüzet. Ó, Vágybíratlan, ügyelj értőn szavamra! A végtelen létbe jutás alapja, tudd, titokba rejtezett!

S szólt neki a világ ősi tüzéről, mekkora s hány kő kell ahhoz, hogy megrakja. Ő utánamondta az elsoroltakat, s folytatva a Halál elégedetten, kegyesen, nagylelkűen:

– Adok ma még neked egy további kegyet! Nevedről fogják ezt a tüzet hívni. Fogadd hát tőlem ezt pompás gyöngykoszorúként:

Ki elvégzi háromszor Vágybíratlan áldozását, a Hárommal eggyé lesz, bemutatja a három áldozatot – a születést és halált legyőzi az. Ki tudja a Sarjadzó teremtményeit ismerő, tisztelendő Isten, ki megrakja a tüzet, az elmúlhatatlan békébe lép be az. Ki elvégzi háromszor Vágybíratlan áldozását, ki háromszor érti is azt, ki megrakja értőn Vágybíratlan tüzét – az bizonnyal eloldja magát halál kötelétől, s túljutva a gondon örvendezik az égi világban. Ez hát, ó Vágybíratlan, az égbe repítő tűz, mit másodiknak akartál. Rólad fogják nevezni majd az emberek. Ó, Vágybíratlan, válassz harmadik kegyet!

– Kétségek vannak a meghalt ember felől. Egyesek azt mondják, van még, mások szerint nincsen már. Ezt tőled tudni meg, ez legyen, akarom, harmadik kegyed!

– Kétséges volt ez még az istenek körében is. Mert e titkos dolog nehezen érthető. Válassz más kegyet, ó Vágybíratlan, ne kényszeríts, oldj fel ettől!

– Tehát kétséges volt ez még az istenek körében is! S mint te mondod, ó Halál, nehéz ezt megérteni. De nem találni mást, ki náladnál jobban elmondaná, s nincs más kívánság, mi felérne ezzel!

– Száz évet megélő fiakat s unokákat válassz magadnak, sok marhát, elefántot és lovat! Válassz nagy földbirtokot, s amennyit csak kívánsz, élj meg oly sok tavaszt! S ha netán ezt a kegyet egyenrangúnak gondolod, válassz vagyont és hosszú életet! Légy, ó Vágybíratlan, hatalmas úr a földön, s én teszlek tégedet minden vágyait beteljesülten élvezővé! Halandó világban mi vágy csak van, nehezen elérhető, teljesüljön minden tetszésed szerint! Íme, e hárfázó lányok díszes kocsin. Ember ilyet még nem kapott! Neked adom őket, hogy körötted szolgáljanak, csak a halálról ne kérdezz, ó Vágybíratlan, engem!

– Holnapig tart csak a halandó élete, s elveszíti hevét minden érzéki élvezet. Még a teljes élet is túl kevés. Tartsd meg hát kocsid, táncod és éneked! Nem vidít vagyon. Hisz mire jó vagyon akkor, ha rád tekint az ember? Addig élünk csak, amíg te akarod. Választott kegyem ez maradjon! Ki megöregszik és halandó, ha érintette már idelentről azt, mi odafent nem öregszik és meg nem hal soha, ha elfordult már a szín és pompa kéjes örömétől, hosszú életben hogyan is lelhetne örömet? Ó, Halál, azt mondd el nekünk, mi kétes itten, hogy mi vár a nagy út után! Mást nem akar Vágybíratlan, csak ezt a titokkal leplezett kegyet!

– Más az, hogy Jobb, és más az, hogy Kedvező. E két különböző dolog közül választ az ember. Ki a Jobb mellett dönt, üdvözül, ki a Kedvezőt választja, elvéti célját. A Jobb, s a Kedvező az embernek felkínálkozik. A kettőt körbejárja, úgy ítél a bölcs. Kedvező helyett jobbat választani bölcs dolog, s balgaság haszonlesésből Kedvezőt.

Te, ó, Vágybíratlan, a kedvező s a kedvezőnek tűnő vágyakról értőn lemondtál. Nem kötött meg birtoklás bilincse, amibe oly sokan belebonyolódnak.

Messze különbözik, ellentétes az, mit tudás és nemtudás alatt érteni kell. Téged tudásra szomjazónak véllek, ó Vágybíratlan, mert a sokféle vágyak el nem ragadtak. Ám nemtudás kellős közepén nyüzsögve, gondolva magukat bölcsnek és tudósnak, mászkálnak a tompák fel és alá, mint mikor vak vezet világtalant.

Hogy távozni kell majd, a tompának fel sem merül, elvakítja birtok, nagyképűség. Azt véli: „Ez itt a világ, azontúl semmi!” S uralmam alá kerül megint és megint. Miről hallani kéne, sokan nem is tudnak, sokan, kik hallják, nem értik azt. Csoda, ha tanítják, derék, ki tanítja. Csoda, ha megértik, derék, ki tanítja.

Ha nemértő magyarázza, még sok elmélkedés után is nehéz megérteni. Ha nem mondja más, csak úgy, kiötleni soha nem lehet, mert kisebb a legkicsibbnél. Nem lehet azt gondolkodással kiötleni, de jól érthető, kedvesem, ha más magyarázza. Te kitartó, s igaz vagy, elérted. Ó, Vágybíratlan, mindig ily kérdezőre vágytunk!

Én tudom, mit értéknek vélnek, az mulandó. Mert örök mulandóval el nem érhető. Ezért gyújtom meg Vágybíratlan áldozását, s így érek el mulandó által múlhatatlant. Vágynak teljesülését, világnak alapját, tettek végtelenségét, túlpartját a nemrettegésnek, varázsdal hatalmát s a messzeséget, az alaplót te megláttad, ó Vágybíratlan, de bölcsen és eltökélten arról lemondtál!

A nehezen meglátható, titokba rejtezett, szív mélyébe búvó ősit legbensőbb lelkéig igázva, ki istenként felismeri, túljut a gondon és élvezeten. Hallva és értve ezt, a halandó, ki elveti a dolgot s a lényegit eléri, az örvendezni fog örülnivaló láttán, s feltárul előtte Vágybíratlan lakóhelye.

– Mi túl van a jón, és túl van a rosszon, mi túl van a tetten és túl van a nemtetten, mi túl van a múlton és túl a jövőn, ha látsz ilyet, azt mondd el nekem!

– A szót, mit minden tudások tanítanak, mit minden aszkéták hívőn kimondanak, mit tanítványként mondogat mindenki vágyón, mi mindent összefoglal, a szót mondom neked:

OM

E hang a Sarjadzó, e hang a legfőbb. Mert e hangot ki felismeri, vágya teljesül annak! Ez a legkülönb alap, ez a legfőbb alap. Mert e hangot ki felismeri, a Sarjadzó világában örvendezik az.

A Tudó nem születik s nem hal meg soha. Nincs valahonnan és nem lesz semmivé. Meg nem születve a Régi örök és szakadatlan, s ha bár a testet megölték, őt meg nem ölték. Ha az ölő azt véli, öl, s a megölt, hogy megölték, egyik sem érti. Ez nem öl és meg nem ölhető!

Kisebb a legkicsibbnél, nagyobb a legnagyobbnál. Lélekként rejlik ő a teremtmények szívében. Vágy nélkül látni meg a Teremtő kegyéből gondtűnötten a Lélek nagyságát. Ülve messzeségbe vándorol, heverve mindent bejár. Ezt az örvendező és nem örvendező Istent rajtam kívül ki ismerheti? A testekben test nélküli, alapulatlant alapozó, hatalmas, mindent átható Lelket a bölcs felismeri, és nem éri többé aggodalom.

E lélek szavakkal, értelemmel, tanultsággal meg nem ragadható. Csak kit választ, az éri el, annak ölt testet magától. Ki nem hagyja el a rossz utat, ki nyughatatlan, el nem mélyedett vagy békétlen kedélyű, ésszel őt meg nem érti, hisz hogy is tudhatná, hol van az, kinek számára még pap és harcos is halálba kevert rizspép csupán!

A világban végzett jótettek jutalma a legfőbbnek legfőbb titkos helyén rejtező két Ivó. Árnyéknak és fénynek mondják őket a Sarjadzót ismerők, az öt tüzet és Vágybíratlan hármas tüzét megrakók. Rakjátok hát meg Vágybíratlan tüzét, ismerni e kettőt, mint vágyott túlpartját a nemrettegésnek.

Tudd, a Lélek kocsiban ül, a test pedig kocsi. Tudd, a kocsit az Ébredet vezérli, az eszmélet gyeplő csupán. Az érzékek úgymond lovak, azok útjai az érzékletek. Lélek, érzék és eszmélet, ha egybefonódik, a bölcsek úgy hívják: Élvező.

Ki értetlen él, örökké csapongó gondolkodással, annak érzékei engedetlenek, mint rossz lovak urukhoz. Ám ki értőn él, mindig fegyelmezett gondolkodással, annak érzékei engedelmesek, mint jó lovak urukhoz. Hiszen ki értetlen él, soha nem gondolkodón, tisztátlanul, soha nem éri el azt a helyet, s a forgatagba visszahull. Ám ki értőn él, tisztán, mindig gondolkodón, az eléri azt a helyet, hová belépve nincs többé születés. Az értő kocsissal bíró, megfontolt gondolkodású ember útjának célját, a Fenntartó legfőbb lábanyomát eléri.

Az érzékeket fölülmúlja a jelentés, a jelentések fölött áll az eszmélet, az eszméletnél több az Ébredet, az Ébredet fölött pedig a Lélek áll, a Nagy. A Nagynál több a Tágulatlan, a Tágulatlannak fölötte áll az Ember. Az Ember fölött semmi sincs. Hogy is lehetne bármi is, mi meghaladná azt, mi legnagyobb?

Ez a minden létezőben benne rejlő Lélek nem világít, de a kiválók számára meglátható, a tisztaszeműek felismerik Finomként.

A bölcs vonja meg szavát a gondolkodásban, azt a Lélekben, mi Értő, azt vonja meg a Lélekben, a Nagyban, azt pedig a Béke Lelkében vonja meg!

Állj fel! Ébredj! Találj kiválóbbakat! Figyelmezz szavukra! Mint borotva élén járni, oly nehéz az út. Ezt tanítják a bölcsek is.

Nem hallható, nem tapintható, nem látható, nem ízlelhető, nem szagolható, múlhatatlan, örök, kezdettelen és végnélküli, Nagynál nagyobb és örökké megmarad – ki ezt felismeri, halál torkából megszabadul.

„Ki értőn elmondja és hallja is Vágybíratlannak eme Halál által elmondatott történetét, a Sarjadzó világában örvendezik az. Ki e legfőbb titkot papok körében elmeséli, a halálban eltöröltetnek bűnei, s eggyé lesz a végtelennel, eggyé lesz a végtelennel.”

Kifelé fúrta járatait az Önlétező. Ezért néz az ember kifelé, s nem a lélekre, belülre. A bölcs látja a Lelket, s örökre vágyva befelé fordítja tekintetét. Ám külső vágyakat űznek a tompák, s beleszaladnak messzire feszített hurkába halálnak. A bölcs, tudván, hogy mi a halhatatlan, nem keres nem múlót abban, mi múlandó.

Ő az, aki által felfogunk formát, ízt, illatot, hangot és kölcsönös érzetet. Hogyan is lehetne más? Ő az, bizony! Általa látni át az álom és ébrenlét kettős állapotát. Hatalmas, mindent átható lelkét látja a bölcs, és nem éri többé aggodalom.

Ki közelről ismeri ezt az Élő Lelket, édeset evőt, múlt és jövő felett parancsolót, többé meg nem remeg. Ő az, bizony!

Ki előbb született, mint a Hő, előbb született, mint a Víz, ki a lények előtt mint titokba burkolt meglátható, ő az, bizony! Ki a lélegzettel együtt születik mint Mérhetetlen Isten, ki a lényeken át mint titokba burkolt megszületik, ő az, bizony! Ki úgy rejtezik, mint tűz a fában, jól fogant magzat a méhben, ki ébredők által áldozva fellobban nap nap után, ő az, bizony! Akiből felkel a nap, s kibe alászáll, kiből az összes istenek gyökereznek, kit meg nem halad semmi sem, Ő az, bizony!

Ami van itt, az van ott is, ami van ott, az van itt is. Halálból bukik újabb halálba, ki azt véli, különböző. Fel kell ismerni azt értőn, hogy ami van, megegyezik! Halálból bukik újabb halálba, ki azt véli, különböző!

Lélek közepén Hüvelyknyi Ember rejtezik, ura a múltnak és a jövőnek. Ki ismeri őt, többé nem remeg. Ő az, bizony! Hüvelyknyi Ember mint füsttelen láng ragyog, ura a múltnak és a jövőnek. Ma is van és holnap is lesz. Ő az, bizony!

Miképp a víz a hegy meredélyén, akképpen rohan az egyes dolgok után, ki azt hiszi róluk, különbözők. Miképp a tiszta víz vegyül a tiszta vízhez, ilyen a bölcs értő lelke, ó sarja a Leghatalmasabb Bikának!

Ki a tiszta, születetlen szellem eme 11 kapuja várát uralja, nem éri többé aggodalom, s élettől eloldván megszabadul. Ő az, bizony!

Fényben lakozó hattyú, égben lakozó napsugár, oltárban lakozó áldozópap, küszöböt átlépő vendég, emberben lakozó, törvényben lakozó, térben lakozó, égben lakozó, vízből születő, földből születő, rendből születő, kőből születő hatalmas igazság!

A belégzést felfelé vezetve s a kilégzést visszavetve ő ül középen törpeként, s őt imádják minden istenek. S ha a testnek vége van, s a testben testetöltött eltávozik, mi az, mi megmarad? Ő az, bizony! Nem belégzés és kilégzés élteti a halandókat. Az élteti őket, amin e kettő is alapszik.

Legyen hát! Elmondom most néked az örök, titokzatos Sarjadzó lényegét, s hogy mi lesz a lélekkel a halál után, ó sarja e leghatalmasabb Bikának!

Anyaméhbe lépnek egyesek újra testet öltve, mások fákká testesülnek, ki-ki tettei és tudása szerint.

Az Ember az, mi álomban is éber, s vágyszabottan ő alkot képeket. Ő az, mi tiszta, ő a Sarjadzó, őt mondják öröknek, őbenne nyugszik minden világ, őt nem lépi túl semmi se. Ő az, bizony!

Ahogy a tűz a világban megnyilatkozik, simulva minden formához, úgy, hogy mégis egy marad, éppígy ölti fel minden létezők alakját az egyetlen Lélek is, bennük van, s mégis kívül marad. Ahogy a szél a világban megnyilatkozik, simulva minden formához úgy, hogy mégis megmarad, éppígy ölti fel minden létezők alakját az egyetlen Lélek is, bennük van, s mégis kívül marad. Ahogy a napon, az egész világ szemén sem ejt foltot a többi szem hibája, éppígy az összes létezők lelkén sem ejthet foltot a külső világban megélt szenvedés.

A belső Lélek, minden létezők parancsolója, egyetlen alakját megsokszorozza. Ki őt meglátja bölcsen önmagában, az lesz örökre boldog, és senki más! E mulandók Mulandótlana, lelkek Lelke, sokak Egyetlene szüli a vágyakat. Ki őt meglátja bölcsen önmagában, az lesz örökre boldog, és senki más!

Mondják: „Ő – AZ!” Leírhatatlan legfőbb öröm! Miről ismerszik meg akkor? Fénylik-e vagy visszfénye van? Nem világít ott se nap, se hold, se csillagok, nem világít ott a villám, s hogyan lehetne tűz? Ő világít ott csak egymagában, őt tükrözi vissza minden itt.

Fenn a gyökér és lenn az ág, ekképpen örök a Paripafa. Ő az, mi tiszta, ő a Sarjadzó, őt mondják öröknek, őbenne nyugszik minden világ, őt nem lépi túl semmi se. Ő az, bizony! A belőle áradó, egész itteni világ lélegzőn mozog. Ő nagy döbbenet, ő felfelé cikázás. Halhatatlan az, ki tudja ezt.

Tőle döbbenve ég a tűz, tőle döbbenve tűz a nap, tőle döbbenve a villám is megszalad, a szél, s ötödikként a halál.

Ki fel tudott ébredni a bomló testiségből, a fényességes világokban részesül újra abból.

Mint tükörben, önmagában tükröződik. Álomként az ősök földjén, víztükörként a szellemek körében, a Sarjadzó világában pedig a két tűz képmásaként.

A sokféle egyes érzékletek felmerülését, elmerülését, különbözőnek-mutatkozását tudja a bölcs, s nem éri többé aggodalom.

Az érzékek fölött áll az eszmélet. Az eszméletet a szellem meghaladja. A szellemnél több a Lélek, a Nagy, s a Nagynál nagyobb a Tágulatlan. A Tágulatlant pedig az Ember haladja meg, az mindent átható, az elmondhatatlan. Ki őt felismeri, az szabad lesz, s a halhatatlanságba tér.

Ő nem látni való, szemmel nem láthatja őt meg senki sem, csak ha felkészült már a szív s az értelem. Ki így tudja őt, az halhatatlan. Mikor az eszmélet s az ötféle érzékelés elpihen, és mozdulatlan az Ébredet, erre mondják: „magasösvény”. Erre mondják, hogy „Igázás”, az érzékek megszilárdítása. Mert ha az ember abban kitartó, az Igázás maga a teremtés és feloldás.

Szóval, gondolattal, szemmel ő el nem érhető. A szó, hogy „van” és semmi más nem ragadja meg. A szó, hogy „van”, megragadja, amint ő kétlényegű. Ha megértjük azt a szót, hogy „van”, lényegének felfogása ebben áll.

Ha minden vágya eltűnik az ember szívének, akkor a Sarjadzót elérve még itt örökéltű lesz a halandó. Ha eloldatik a szív minden bilincse, akkor még itt örökéltű lesz a halandó. Ez a tanítás.

Száz és egy vezetéke van a szívnek. Ezekből egy a fejbe száll. A halhatatlan égbe ezáltal emelkedni fel. A többi szerteágazik mindenfelé. A Hüvelyknyi Ember, a Belső Lélek, a szívbe rejtőzve tudható. Ki kell őt tépni merészen, mint nádszálat a bozót közepéről. Ezt tudd halhatatlan tisztaként, ezt tudd halhatatlan tisztaként!

„A halál szavát felfogta Vágybíratlan, s megértve az Igázás legfőbb tudását, a Sarjadzót elérve, vágyai messze tűntek, s lett halhatatlan. Éppen így az is, ki elmélyed e Felső Lélek felől.”