A lét és a tudat egybeesése különböző vonatkozásokban a nyugati filozófia története folyamán is felmerült. A görögségtől kezdve napjainkig mindig is voltak olyan filozófiai irányzatok, amelyek ugyan különböző megközelítésekben, de ezt a tudati és létbeli egységet hangsúlyozták – általában azonban a végső konzekvenciákig nem mertek eljutni. Tudjuk, hogy még azok a filozófiai áramlatok is, amelyek a szubjektív idealizmusban a legmesszebbre mentek, a filozófiai lexikonok közhelyei szerint mindig megtorpantak ott, ahol az ismeretelméleti vagy lételméleti szolipszizmus felmerült. A szolipszizmus annyit jelent, hogy „csak önmagam”, „csak önmagamra alapozott”; egyes szám első személyre vonatkoztatva és kifejtve: csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Ez a „rajtam kívül senki és semmi nincs” természetesen nem az emberi személyre vonatkozik: nyilvánvaló, hogy sok ember van, sok emberi személy van, de csak egy alany. Amit tehát azonnal tudatosítani kell, az az emberi személyek sokasága és az alany egyetlensége, mert a legvulgárisabb elméleti tévelygést idézheti elő az, ha valaki a perszonális létet, az emberi perszonalitást tekintené egyetlennek. Az alany megelőzi az embert, és megelőzi a világot. Az alany a tudat centruma. A „tudat centruma” azt jelenti, hogy a tudat ura. A „tudat ura” pedig azt jelenti: a Lét Ura.
Az alany uralja a létet, de nem valamilyen elvontságként, nem egy lételméleti elvontságként. Az alany mindig én vagyok, vagyis csak egyes szám első személyben vethetem fel. Ha megszólalok, mint emberi perszonalitás szólalok meg, és ezen az emberi perszonalitáson keresztül mint alany szólalok meg. Az alanyt nem lehet másfelé keresni, csakis az egyes szám első személy irányában, máskülönben nem található meg. Ezt a keleti szellemiség a nyugatinál élesebbre állítva fogalmazta meg: vagy egészen közvetlenül kinyilatkoztatva, vagy csak áttételesen (mint például a kozmológia tekintetében), de Keleten a szemléletnek állandóan ez az alapja, középpontja és célja. Ugyanis mindazok a szellemiségek, amelyek önátalakításra törekedtek (például a joga vagy a jogával ekvivalens egyéb megvalósítási utak), szolipszizmus nélkül értelmüket vesztenék. Azok az újabban általánosan elterjedt nézetek, melyek szerint ezek a megvalósítási utak voltaképpen az emberi lélek különböző mozzanatait, beállítódását vagy orientációját alakítják át, tévesek. A perszonális emberhez ezek csak annyiban nyúlnak hozzá, hogy a perszonális embert lebontják arról az alanyiságról, amely a perszonalitáson keresztül, a perszonalitás által, ugyanakkor azonban a perszonalitás által megbénítva, lefokozva és lehatárolva nyilatkozik meg.
Ha az alanyi erők a személyiség körében lecsökkennek, akkor mindig ezek az erőveszteségek, ezek a hiányok, ezek a gyengeségek idézik elő azt, hogy az ember önmagától függetlenül létező objektív realitást tételez fel. Aki a világot önmagától függetlenül is fennállónak sejti, érzi és éli meg, az ezzel semmi mást nem fejez ki, csak azt, hogy ő alanyilag gyenge: semmi egyebet, csak saját gyengeségét, saját mentális gyengeségét. Miért? Mert az alanyiság, a görög auton és a szanszkrit ātmā létteremtő. A létteremtés olyan mélyen rejlik a perszonalitás mögött, az alany közvetlenül centrum körüli erőinek a körében, hogy azt az önmagát perszonalitásában csaknem teljesen elveszített emberi lény képtelen önmagában felfedezni. Tehát az a teremtési folyamat, amelyben az egész létet megteremti, az észlelésben pusztán a konstatálásra szorítkozik. A teremtésből pusztán az marad meg, amit észlel. Már nem teremtőnek éli meg magát. Önmagában ez még elfogadható lenne, viszont intuitíve sem ébred rá arra, hogy jelenlegi, teremtménnyé lefokozott állapotában is a potenciális teremtőt hordozza. A teremtésből pusztán az észlelés, a tapasztalás, a konstatálás, a megállapítás maradt.
Ha az ember saját tudatfunkcióit tanulmányozná, rájöhetne, hogy amiben még valamiféle kreativitás megmaradt, az a gondolkodás, viszont a gondolkodás egyúttal a leggyengébb, legillékonyabb és a legszubtilisabb tudatfunkció is. Az akaratlagos képzetalkotás hozzá képest erősebb, viszont a benne működő teremtő erő gyengébb. A spontán képzetalkotás még erősebb, de az alanyi lét még gyengébb benne. Ez azt mutatja, hogy a gondolkodástól minél messzebb távolodunk az empirikus tapasztalás és az észlelések irányába, annál inkább kirajzolódik a létező, és annál kevésbé vesz részt benne az alany, annál kevésbé éli meg önmagát teremtőnek. Az, hogy az akaratlagos képzetalkotás lényegesen nehezebben és szétesőbben és bizonytalanabbul valósul meg, mint például egy félálomszerű, spontán képzetalkotás, nagymértékben jellemzi az ember jelenlegi állapotát. Vagyis az idegen, a más, az auton-nal szembeni heteron erői közönségesen és általánosan sokkal nagyobbak, mint az auton erői. Ez pedig elválaszthatatlan a valóság intenzitásával kapcsolatban kialakított fordított szemlélettől. E kifordított szemléletet a szanszkrit nyelv egy külön szóval, a „viparyayá”-val, a megfordultsággal jellemzi. A cél pedig pontosan a vipari-viparyaya, vagyis a megfordultság megfordítása. A görög nyelv régebbi alakjában ezt a „metagnoiá”-val később pedig a „metanoiá”-val jelölte, amely mint megtérés, mindig egy tudati ráébredést, egy önmagamhoz való visszatalálást jelentett. Az egyik lehetséges megfogalmazás szerint ez az, amikor a megvilágítottól a fény forrása felé fordulunk.
Tehát ennek a kifordított szemléletnek egyik alapvető és súlyos jellegzetessége pontosan az, hogy az ember azt tekinti valóságosnak, amivel szemben tehetetlen, és ha még tehetetlenebb valamivel szemben, azt még valóságosabbnak tartja; vagyis összehasonlíthatatlanul valóságosabbnak tartja saját gondolatainál és gondolkodási funkcióinál azt a kétszáz kilós zsákot, ami a fejére esik. Ami összenyomja, amivel szemben tehetetlen, amit nem tud áthatni, az van, és minél kevésbé tudja áthatni, annál inkább van. Ez egy olyan szemléleti degeneráció, aminek a szellemi utakon meg kell fordulnia. Viszont ha kizárólag csak tudattartalmilag változtatja meg ezt az ember, akkor tett ugyan egy lépést, de nem túlságosan nagyot: önmagában valamit átfogalmazott. Ez az átfogalmazás persze nem azt jelenti, hogy ezentúl általánosan így is fogja megélni a világot. Ettől a világot még nem így éli meg. Mindenesetre azonban valamilyen értelemben önmagát megnyitotta. A megvalósítás azonban innen még messze van: a megvalósítás annyit jelent, hogy önmagamat megvalósítom. Nem a szó pszichológiai értelmében; a pszichológia értelmezésében az ember akkor valósítja meg önmagát, ha céljait, terveit vagy egyebeket elér. A metafizikai önmegvalósítás esetében nem erről van szó. Megvalósítani annyi, mint megteremteni. Ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy már meg vagyok teremtve; teljesen érdektelen, hogy önmagamat már itt találom a világban, mintegy adottságként a világba vetve (ez a heideggeri Geworfenheit értelme), ha egyszer nem önmagamat teremtve és létesítve találom meg magamat a világban, ha egyszer úgy élem meg, mintha nem én teremtettem volna. Ha pedig nem én teremtettem, akkor más teremtette: a heteron. A heteron pedig a fel nem ismert auton: a más, a fel nem ismert önmagam. Az auton felismerése a heteron-ban a heteron megszűnéséhez vezet. Ehhez viszont nélkülözhetetlen egy olyan világszemléletnek, egy olyan létszemléletnek a kialakítása, amely nemcsak létszemléletként áll fenn, hanem létszemléletként működik is. Itt nem elég csak azt a sztatikus aszpektust érvényesíteni, amit a „szemlélet" szó fejez ki; elengedhetetlen egy dinamikus aszpektus megléte is, vagyis az, hogy a szemlélésben mindig ilyen vagyok, így szemlélek, így nézek. Tehát nemcsak nézet, hanem nézés, nemcsak világnézet, hanem világnézés; nemcsak struktúra és keret, hanem élő folyamat.
Ahhoz, hogy másképpen nézzek önmagamra és a világra, ahhoz hogy intuitíve felkeressem azokat a pontokat, ahol a teremtői aktivitás észlelhető, természetesen komoly segítséget nyújthatnak bizonyos doktrínák interpretációi, különösképpen pedig a keleti tanítások. Tulajdonképpen a nyugati tanítások, a keresztény felekezetek dogmatikái is jelentős segítséget nyújthatnak ezen a ponton, hiszen például a katolicizmuson belül pont a dogmák azok, amelyek sokkal mélyebbek, mint amit azokból az egyház egyáltalán ki szokott bontani. Ezekben a tanításokban ezoterikusan kibontható mélységek rejlenek, még akkor is, ha ezzel általában nem szokás élni. A patrisztikai irodalom vagy görög filozófia sokkal mélyebb pontokat is érintett annál, mint amit általában azokkal kapcsolatban tanítanak vagy feltételeznek. Annak, hogy itt a keleti doktrínák nagyobb nyomatékot kapnak, mint a nyugatiak, nem elvi, hanem didaktikai okai vannak, nevezetesen, hogy azok illusztrációra alkalmasabbak. Keleten ugyanis a megvalósítás útként és célként hosszabb ideig maradt fenn, mint Nyugaton. A hinduizmus, a buddhizmus, Tibetben a bön, Kínában a taoizmus, továbbá a közvetlen aktivitás szempontjából a sámánizmus különféle formái a realizációt döntőnek tartották. Ezek mögött mint vallások mögött is egy megvalósításra koncentrált szellemi-metafizikai hagyomány állt.
Természetesen a megvalósítás Nyugaton is mindig élt. Élt a keresztény gnóziszban, élt a templárius rendben, élt a Grál-rendben, az igazi rózsakeresztességben. Ez utóbbival kapcsolatban nyomatékosan ki kell mondanunk, hogy ma már nincsenek képviselői, ugyanis harmincnál több rózsakeresztes szervezet működik világszerte, amelyeknek mindegyike azt mondja magáról, hogy ő az eredeti, autentikus és kompetens szervezet. Ezek között viszont egyetlen autentikus rózsakeresztesség sincs. Az eredeti rózsakeresztességbe soha nem lehetett „belépni”; abba szellemileg bele lehetett nőni, de belépni soha. Minden autentikus szellemi irányzat rangot képvisel, éspedig olyan szellemi rangot, amely közönségesen és profán keretek között nem terjesztheti és nem plurifikálhatja önmagát.
A tudat hatalma abszolút hatalom. A tudat hatalma a tudat középpontjának hatalma: az alany hatalma. Maga a kifejezés, hogy „alanyi”, vagy hogy „subjectum”, tulajdonképpen meglehetősen szerencsétlen, hiszen „aládobottságot”, „alávetettséget” jelent, míg az „objectum” egy „szembevetettséget”, „előrevetettséget”. A szanszkrit nyelv ezzel szemben az alanyra, az alany akcionalitásából vezet le szót, s ez a kartr, ami annyit jelent, hogy „alany”, vagyis a cselekvő, a tevő. A folyamat a kartum. A tárgyiasult cselekvés pedig a karma. Tehát azok a szemléletek, amelyek először a szanszkrit nyelvben fejtették ki magukat, nevezetesen a hinduizmus és a buddhizmus szemlélete az alanyiságot az akcionalitásból közelíti meg.
Némely szellemi irányzat, mint például a teozófia (noha eredetileg ez a kifejezés mást jelentett), vagy az antropozófia, nem tekinthetők a szó szoros értelmében metafizikai irányzatoknak, vagyis nem a létesültségen túlira irányulnak, nem abból töltekeznek. Aminek célja csak az okkult, csak a rejtett, az a metafizikának csak egy nagyon kis szegmentumát öleli át. A metafizikai mindig kettőt jelent: egyrészt azt, hogy a természetieken túli (meta ta physika), másrészt pedig a létesülteken, a létezőkön túli. Természetesen már a „természetieken túli” is több annál, mint amivel a fizika mint tudomány foglalkozik. A fizikalitás körébe beletartoznak másfajta tér- és idő-struktúrák is, noha nem annak a fizikalitásnak a körébe, amivel a fizika mint természettudomány foglalkozik. Azonban itt nemcsak arról van szó, hogy azt kell meghaladni, ami időn és téren kívüli, hanem azt is, ami egyáltalán létező. Az okkultista irányzatok pedig még a metafizikának az első jelentését sem érik el, vagyis bőven benne ragadnak egy másképpen strukturálódó időbeliségben és térbeliségben. Az időbeliségben és a térbeliségben való benneragadás pedig téveszméket hoz létre ezekben az irányzatokban.
Ha az igazi szellemi-metafizikai orientáció legfontosabb kijelentéseit próbáljuk megkeresni, akkor ezek között olyan kifejezéseket találunk, amelyekkel kapcsolatban egyfajta szentimentális érzület inkább antipátiával viseltetik. Ez az „erő”, a „hatalom”, az „uralom”, a „szabadság”. Tehát az, ahogyan egy embert felülmúló alanyiság, egy személyt felülmúló alanyiság a földi létformát elhagyja, továbbá a földi létforma elhagyásával kapcsolatos sorsszerűség messzemenően szorosabban függ össze a tudati erőkkel, a tudati jelenléttel, a perszonalitásra, a hordozókra irányuló uralommal, mint azzal, amit általában az erkölcsi kategóriák szerinti élet takar. Ennek megfelelően a tradicionális szellemiség a moralitást mindig sajátosan fogta fel. Az erkölcsi szabályok a magasrendű ember számára figyelmeztetések, figyelemfelhívások, hogy azokon a területeken, ahol a parancsolatok valamit előírnak, fokozott óvatosságra, jelenlétre, fokozott tudatosságra van szükség, mert ott a bukási lehetőség is fokozottabb. A nem igazán spirituális ember számára a parancsolat mindig egyértelműen csak parancsolat; annak számára meg kell parancsolni, és annak azt be kell tartani. A magasrendű ember is betartja, de más oldalról. Arról az oldalról, hogy az emelkedése feltételei közé tartozik. Arra figyelmeztetnek, hogy ott különös mértékben kell jelen lenni.
Azok a vallási irányzatok, amelyek szekták formájában jelentek meg (persze az, hogy „szekta”, önmagában még semmit sem jelent, mindössze annyit, hogy „le van vágva”), mindig a járulékokra figyelnek; az esszencia, a lényeg helyett az akcidenciákra, a járulékokra. Bizonyos járulékokat hipertrófizálnak, és mérhetetlen agresszivitással képviselnek. Ezeknek a járulékoknak sokkal szelídebb túlhangsúlyozása is veszélyes lenne; ha azonban agresszív módon, túlerőltetve hangsúlyozzák azokat, az minden esetben lelki-szellemi deformációkat hozhat létre. Ez egyébként, noha egészen más értelemben, de az álspirituális és ellen-iniciatikus utaknak is jellemzője.
A későbbi előadások során az itt felmerülő nehézségekkel még bőven fogunk foglalkozni. Itt csak annyit érdemes megemlíteni, hogy az a folyamat, ahogyan önmagamat önmagam által egyre inkább visszavezetem önmagamhoz, sajátosan más irányba is vezethet. A tudatot például úgy is be lehet vezetni egy világba, vagyis egy tudatállapotba (hiszen a világ és a világok tudatállapotok!), hogy az aztán mind a szóban forgó tudatállapotot, mind pedig azon keresztül saját perspektíváit is megmérgezi és lehetetlenné teszi. A lét és a tudat megmérgezése bizonyos sötét kontra-spirituális és ellen-iniciatikus irányzatoknak a metódusa. A nevezett irányzatok ezzel tulajdonképpen egy rítust, egy műveletet, egy operációt, egy létoperációt hajtanak végre: például halálerőket visznek bele olyan állapotokba, amelyekben a halálerők eredetileg nincsenek jelen. A halálerőket pozitív értelemben is be lehet vinni megfelelő létállapotokba – ezek az irányzatok azonban ezt a műveletet nem pozitív értelemben hajtják végre. Minden tévút azonnal felismerhető a maga tévút voltában arról, hogy milyen mértékben alapozódik az alanyiságra. Itt ugyan van tévedési lehetőség, viszont kellő figyelemmel azt ki lehet küszöbölni. A személyre alapozott irányzatok könnyen összetéveszthetők az alanyra alapozottakkal. Az összetévesztés lehetősége alapfokon kétségtelenül elég nagy, de ha valaki bizonyos doktrínákkal tényleg megismerkedik, ha azokban konszideratív módon el tud mélyedni, akkor az összetévesztés lehetősége majdnem a nullára csökken.
Ennek illusztrálására tulajdonképpen az Újszövetségből lehetne felhozni egy példát. Amikor Krisztus azt mondja, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, akkor azt első megközelítésben úgy kell felfogni, hogy Ő azt mondja magáról, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Tehát Ő az út, az igazság és az élet. Ennek igazi elmélyítése viszont akkor történik, ha ezt úgy mondom, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Hogy kell ezt érteni? Úgy, hogy máris én vagyok? Nem. Perszonális voltomban, tehát ami nekem aktuálisan megnyilatkozik, nem. Tehát perszonális voltomban nem vagyok az – de lehetek. Akarok lenni, a cél értelmében a cél potencialitásának értelmében. Ezért hangsúlyoztam korábban is már, hogy Istenről közönségesen nem lehet úgy beszélni, hogy van vagy nincs. Az Isten létére irányuló kérdés tulajdonképpen a legyengült és elvetélődés előtt álló ítélőerők kérdése. Ennek megfelelően mindennemű pro és kontra válasz is pontosan ezek körébe tartozik. Isten a létrendi célok csúcsa. Ontológiai természetét abban lehet látni, hogy a létrendi célok csúcsa.
Általában ha valakit kellőképpen megtör az élet, vagy aki nagy horderejű impressziókkal találkozik, legyenek azok természeti jellegűek is, könnyen saját kicsinységére következtet azokból. Például nemrég hallottam, hogy valakinek a Niagarát kellett meglátnia ahhoz, hogy saját porszem voltára ráébredjen. Némelyek saját porszem voltuk felismerésének egyenesen különös jelentőséget tulajdonítanak. Lehet, hogy különböző jelenségek sokkal hatalmasabbak nálam, de azt a jelenséget én veszem észre, és csak annyiban van léte, amennyiben azt észreveszem, amennyiben azt látom, amennyiben azt tapasztalom. Semmiféle más értelemben nem létezik. Én mindig több vagyok, mint az, amit látok. Mindig több vagyok annál is, amit feltételezek. És a cél nem valahol ott van. Ez a mélységes különbség a latentia és a potentia között. A cél nem ott rejtőzik valahol, amit én majd aztán el fogok érni. Nem. A cél azáltal valósul meg, hogy elérem. Nincs egy olyan cél, ami várakozna. A célt nekem kell megteremtenem. A saját célomat meg kell teremtenem. A célok nem várakoznak, legkevésbé a legsúlyosabb nagyságrendek körében. A túlvilág nem látens, hanem potenciális. Azáltal van, hogy megvalósítom. A közönséges világ sincs másképp: az is csak azáltal van, hogy folyamatosan konstituálom, noha önnön konstituáló hatalmamat nem ismerem fel ebben a konstituálásban.
Önmagában a vallások és tanítások tanulmányozása – elválasztva attól, hogy megtaláljam bennük saját magam számára az orientatív eszközt – tulajdonképpen érdektelen. Éppen ezért ez nem szakkérdés. A vallásokat és a tanításokat a szakértelem oldaláról nem lehet igazán tanulmányozni. Aki nem ért a léthez és nem ért a tudathoz, az hiába ért a buddhizmushoz – tulajdonképpen ahhoz sem ért. Hiába ért valamit, állandó nem-értésben van. Aki önmagát nem érti, aki önmaga folyamatait nem konsziderálja, az mit érthet egyáltalán? Ezért van az, hogy csaknem mindegyik szentkönyv fordítása messzemenően rossz. Pedig hozzáértők fordítják, ismerik az adott nyelvet, és az adott szó szótári jelentése ténylegesen az. A nyugati nyelvekről való fordítás esetében, ahol állandó az érintkezés, a kontroll, ott ez nem jelentkezik ilyen élesen. A keleti és főleg az archaikus nyelvek esetében azonban minden fordítás állásfoglalás; minden fordításban egy szemlélet van, vagy esetleg a szemlélet úgy van jelen, mint szemlélethiány, mint az önmagára való adekvát reflexió hiánya. Például forgalomban van Magyarországon Helmut von Glasenapp Az öt világvallás című kötete. Ez az ember egész életében csak vallástörténettel foglalkozott. Szakértelme vitathatatlan. Lényeglátása mégis olyan csekély, hogy az ember csak csodálkozni tud. Alig-alig ért valamit. Természetesen egy ilyen könyvnek is lehet valamilyen szegmentális értéke abból a szempontból, hogy valamire felhívja a figyelmet, amelyből aztán egy tényleges következtetést lehet levonni. Természetesen más olyan irányzatok is vannak, amelyek folytonos elúttalanodásra vezetnek. Vannak diszciplínák, amelyeknek jelenlegi karaktere olyan, mintha azokat külön ennek az elúttalanodásnak az érdekében hozták volna létre. Például a jelenkori pszichológia csaknem minden irányzata ilyen. Tehát olyan, hogy ha valaki elkezd vele foglalkozni, akkor az évek folyásával egyre kevesebbet fog tudni a lélekről. Úgy van megkonstruálva. Persze minden diszciplína lehetne más. Minden diszciplínában lehetne élet, lehetne szellem, lehetne felismerés, lehetnének elemek, erők, amelyek további erők felkeltésében segíthetnének. Ez azonban általában nincs így.
Amit én itt képviselek, az – teljesen távlati értelemben – gyakorlati. Ez a gyakorlatiság lenne a voltaképpeni cél; nem a közvetlen cél, hanem egy sokszorosan közvetett cél. A legkevésbé ismeretterjesztésről van itt szó. Az ismeretterjesztésre vannak külön erre a célra szolgáló előadások, könyvek, tanfolyamok stb. Másképpen szemlélni – az ehhez való hozzásegítés a cél. Másképpen szemlélni – az autoreflektív másképpen-szemlélés értelmében, és a világra irányuló szemlélés értelmében. Ehhez segítséget, szempontokat, különféle bizonyos inspiratív érintéseket lehet adni. Másfelől a jelenkorban ennél sokkal többet adni, főként közvetlenül, nem lehet. Akik azt állítják, hogy lehet, azoktól viszont nem szabad elfogadni semmit. A méregtermelés ezen a területen ugyanis elképesztő mértékeket ölt. Igazi szellemi irányzat a világon legfeljebb csak egy-két kis erecskében vegetál. Ezzel szemben az álszellemi irányzatoknak ezrei működnek. Európát egy veszedelmes típus lepte el: az indiai ál-yogi. Miután Indiában a szanszkrit nyelvet középiskolában tanítják, és az eredeti nyelv is hasonlít valamelyest a szanszkritra, és miután testnevelés órán ászanákat és egyebeket is tanítanak, majdnem minden intelligensebb indiai szakértőként, yogiként, sőt guruként tud fellépni. Ha ez kizárólag a meggazdagodás céljait szolgálná, akkor egyszerűen és közönségesen aljas üzelmek szériáinak lehetne ezt tekinteni. A veszély azonban ennél sokkal nagyobb. Ugyan az előbbiről sem megfeledkezve, de ennél sokkal ártalmasabb a cél. A jelenleg a világban garázdálkodó indiaiak – és az utóbbi időkben már a tibetiek is – éppen a már amúgy is nagyon csekély mértékben meglévő lehetőségeit zárják el a realizációnak. Ha a szóban forgó irányzatokban semmi sötétség nem lenne, tulajdonképpen akkor is mérhetetlenül veszélyesek lennének, hiszen ezek nem a mai emberre méretezett dolgok. Például Zürich mellett működik egy buddhista kolostor, ahová időnként, nagy nehezen felvesznek európaiakat is. A tanulás egyik fontos eleme tibeti szent szövegek memorizálása és recitálása. Minél szorgalmasabb valaki, annál inkább pórul jár. Aki kevésbé szorgalmas, az otthagyja, és átlátja, hogy az egész dolog tulajdonképpen értelmetlen. És jelenleg valóban az. Valamikor valamit elolvasni annyit jelentett, mint megérteni azt. Az írás tudója nemcsak írni és olvasni tudott, hanem a lényegét is ismerte az írásnak, lényegtelen dolgokat ugyanis sem leírni, sem elolvasni nem volt szükséges. Tehát valamikor a szöveg elmondása a szöveg megértését jelentette, a szöveg megértése pedig csaknem a tanítás megvalósítását. Ma ebből még a tibetiek számára sem maradt semmi. Az európaiak számára pedig még kevésbé. Ebben a buddhista kolostorban tehát olyasmit csinálnak, ami az évszázadokkal, évezredekkel korábbi magasrendű keleti emberre volt méretezve; azt jelenleg első lépésben elvégeztetik valakivel, és aki elvégzi, az azt hiszi, hogy a zent műveli vagy a tibeti buddhizmust, vagy a yogát, vagy valami egyebet – és nem azt csinálja. Úgy tűnik, mintha azt csinálná, de semmi köze hozzá. Nem tudati fény ébred fel benne, hanem sajátos vitális erőket mozgósít, és minden szellemtelen mozgósított vitális erő, minden életerő halálerővé változik: elsősorban a tudatot károsítva, aztán a tudat hordozóját. Minden inadekvát módon, tehát szellemtől nem áthatottan felkeltett vitális erő halálerőként funkcionál. Ez egy olyan ellen-alchímiai folyamat, amelyet a heteron végez el; a heteron, vagyis a fel nem ismert önmagam. Nincs nagyobb ellenség a fel nem ismert önmagamnál. Minden ellenségnek ez a prototípusa. A sátáni princípium teljes mértékben ezzel függ össze. A „sátán” annyit jelent, mint vádló, mint ellenség, mint ellenfél. Isten oldaláról azonban nincs Sátán. Sátán csak az emberi létforma oldaláról van. Vagyis saját célom oldaláról nincs Sátán, starthelyzetem oldaláról viszont van.
A szanszkrit nyelvben a lét neve ugyanaz, mint a lényeg neve: a sat. A sat mindkettőt egyszerre kondenzálja. A nemlét és a nemlényeg az asat. Az igazság görög neve az alētheia. Az alētheia a nem-elfeledéssel van összefüggésben. Minek az el nem felejtése lehet az, aminek metafizikai súlya van? Nyilván önmagam önmagától való metafizikai eredésének az elfelejtése vagy el nem felejtése az, ami döntő. Az el nem felejtésben, az elfelejtés feledésében, vagyis a metafizikai feledés-felszámolásban élni annyi, mint igazságban élni. A szanszkritban az igazság neve a satya. A satya a lét és a lényeg szerint való felismerés, tanítás és élet. Tehát ami lényegtelen, ami nem lényegi, ami nem lényeges, az ebből a szemléletből nézve nem igaz. A tárgyi-tartalmi igaz-nem igaz kérdése a tradicionális kultúrákban tulajdonképpen mellékes is volt. Nem mintha igen nagy mértékben is nem lett volna meg – de nem ezen volt a hangsúly; mindig valami sokkal többet értettek azon, ami a latinban a szellemi igazságokkal kapcsolatban mint veritās, a jogi igazságokkal kapcsolattal pedig mint iustitia jelent meg. A iustitia görög megfelelője pedig ugyebár a dikē, míg a veritās-é az alētheia.
Azok a közmondás-, közhelyszerű maradványok, mint amilyen például „az igazság fénye”, nagyon lejáratott formájukban is, de az igazság és a fény kapcsolatát képviselik. Vagyis az igazság is, az alētheia is, a satya is, a veritas is a fénnyel függ össze; a fény pedig a tudat lényegi természetével. A fény a tudat természete. A „szellem fénye” csaknem pleonazmus, vagyis egyetlen kifejezés sorozatban való alkalmazása. A szellem fénye a tudat fénye. A sötétség is a tudat sötétsége. A tudat ugyanis átfogóbb, mint a szellem és a fény. A szellem mindig azt jelenti, hogy a tudat centruma, vagyis az alany aktusban van. Aktusban van, vagyis az akciók betetőződésében van. Subiectum in āctū – ez az én definíciómban a szellem. Az aktusban lévő alany. Az alany tudati aktusa pedig a szellem, vagyis a fény. Elsősorban nem a fizikai fény. Nem a fizikai, a természeti fény volt az, amiről aztán hasonlatszerűen elnevezték volna a szellemi fényt. Amit fizikai értelemben fényként tapasztaltunk, az az elveszített, eldurvult és kihelyeződött fény. A szellemi fény miatt van külső fény is. A Napot nem azért hozták összefüggésbe Istennel, mert látták a Napot; nem a Napról asszociáltak Istenre. Nem. Azért van Nap, mert van Napisten. Az önmagát teremtő fény-lét az auton. Következésképpen kell, hogy lenyomata legyen a fizikai világban is, s ez az égitest. De sem az elnevezés, főképpen pedig nem a léte az, ami innen származik. Milyen szánalmas, amikor a természeti jelenségekből igyekeznek levezetni a vallásokat és a szellemet, és közben megfeledkeznek arról, hogy egyáltalán miért van valami. Erre a kérdésre sem a megválaszolás, sem a megválaszolás visszautasításának értelmében nem kérdeznek rá. Soha semmiféle értelemben természeti jelenségből nem deriváltak szellemit. Mindig a szellemi és mindig a magasabbrendű az elsődleges: lényegileg is, és ha van időbeli vetülete, mint az előbb elhangzottnak, akkor időben is.
A nem-tudatosság felvetése, különösen abban a túIhangsúlyozott értelemben, ahogyan azt a mélylélektan teszi, tulajdonképpen egyrészt egy offenzíva az ember megismerési erői ellen, másfelől pedig explicit tévedés. Egyesek például a Jung-féle irányzatban tényleges szellemiséget ismernek fel, holott Jung irányzata sajátosan szellem-ellenes irányzat. Szellem-ellenes irányzat, mert a tudatot a nem-tudatosságból vezeti le. Mintha a tudattal szemben a tudattalan lenne a primordiális. Nyilván Jung irányzatában ez nem olyan átütő erővel és nem olyan vulgárisan jelentkezik, mint a freudizmusban, de kétségtelenül megvan. Holott olyasmi, hogy „tudattalan”, hogy „tudatalatti” tulajdonképpen nincs is. A tudatnak aktualitása és potencialitása van, éspedig végtelenbe nyitott potencialitása. Nyilvánvaló, hogy e potencialitásnak szorosan individuális, kollektív, familiáris, kozmikus és egyéb vetületei is vannak. Ilyen értelemben a tudat rétegeiről beszélni csak egyszerűen hasonlat, messzemenően hasonlat; potencialitás van, alsó és felső potencialitások vannak. Vannak olyan potencialitások, amelyek aktualizálva destruálják a tudatot; és vannak olyan potencialitások, amelyek aktualizálva a tudat emelkedésével függenek össze. Ezt az egész kérdést csak az aktualitás és a potencialitás szempontjából lenne szabad felvetni. Különben egy olyan tudati képet kapnánk, amely szerint a háttérben valamiféle eredeti rejtett természetesség lenne. Ha annak, amit a lélektan tudattalannak nevez, van valamilyen hatása, akkor az nem azért van, mert a tudattalan valamilyen okkult funkciót fejt ki, hanem azért, mert tudattalan, mert heteron, mert más. A tudattalan tulajdonképpen nem én vagyok, s mindaz, ami nem én vagyok, valamilyen értelemben ellenem dolgozik. Ezt kellő szubtilitással és átlátással kell felfogni, mert ha nem így tesszük, akkor azonnal félreérthető. Nem azt jelenti, hogy minden személy és az egész világ is ellenségem volna, hanem azt, hogyha minden azon a fokon marad meg, amilyen fokon van, akkor valóban minden a halált készíti elő, nemcsak biológiai bekövetkezésként, hanem tágabb értelemben is.
A világ azért van, hogy visszavegyem önmagamba. Vagy ami ugyanazt jelenti egy másfajta értelmezésben: azért van, hogy leválasszam magamról. A világot mint világot, mint heteront leválasszam önmagamról – és a világot, mint potenciális auton-t visszavegyem önmagamba.
Az egység cél. Az egység az auton egysége. Ami az egységből kiesni látszik, az a heteron. Ami az egységből kiesni látszik, azt nem heteron-ként akarom visszavenni önmagamba, hanem auton-ként. Vagyis az auton-t a visszavétel előtt fel kell ismernem.
A tantrikus doktrína szerint a világon minden felfogható és átélhető yogaként. Különösen vonatkozik ez az egyes emberre. Tehát ha a kellő felismerési erők már kibontakoztak, akkor minden egyes ember úgy is tekinthető, hogy benne valami megnyilatkozik: életével valamit szimbolizál. Minél szorosabban ismerek valakit, annál hatványozottabban jelentkezik ez. Egyes emberek mintha kifejezetten olyan szimbólumokhoz kötődnének, amelyek egyértelműen pusztulási erőket reprezentálnak. Mindezt természetesen nagyon széles differenciáltsággal kell felfogni, hiszen nemcsak fehér vagy fekete van, hanem egyetlen emberben is a minőségek hallatlan gazdagsága található meg; és ezt nemcsak az ember vonatkozásában lehet elmondani, hanem az állatfajok, sőt bizonyos értelemben az állati egyedek is kifejeznek valamit. Miután a legtöbb ember-ember reláció jelentéktelen szinten valósul meg, legalább a fontosabb személyekre kellene így nézni: mit képvisel, mi az, ami kifejeződik benne? És itt valóban a mélyre kell hatolni, mert a felüteti benyomásoknak a szerepe ebből a szempontból nagyon kicsi.
Tehát nincs más lét, csak tudati lét van: tudati lét van abban az értelemben, hogy van tudati objektivitás. Tehát amivel nincs relációm, arra nem mondhatom azt, hogy van, és amivel relációm van, arra nem mondhatom azt, hogy az tulajdonképpen nincs. Objektivitás kétségtelenül van. De milyen értelemben van? Tudattól függetlenül létező objektív realitás – ilyen nincs, ez értelmetlen. Azért nem mondom, hogy a filozófia történetének legnagyobb értelmetlensége, mert ez tulajdonképpen nem illik bele a filozófia történetébe. Itt egy súlyos belső ellentmondás van, nevezetesen az, hogyha valamiről azért tudom, hogy van, mert tudok róla, tehát mert a tudatomban van, akkor én erről azt deklarálom, hogy az akkor is van, ha nincs a tudatomban. Sőt: akkor is van, hogyha soha nem is volt a tudatomban. Egyébként ez nemcsak az objektív realitás egészére vonatkozik, és nem csak a túlvilági szférákra, hanem egy sokkal konkrétabb valamire is. Ha az ember kellőképpen éber, beláthatja, hogy egy jelen nem lévő entitásnak egészen sajátságos az ontológiai helyzete. Aki azt hiszi, hogy hazamegy, mert a lakását ott találja, az naiv realista. Mit jelent az, hogy „ott van”? Azt, hogy különböző gondolati, képzeleti létállapota a szóban forgó lakásnak valamikor felmerülhet. Különben semmilyen állapota nincs. Miért lehet mégis mindig olyan szabályosan rátalálni valamire? Azért, mert az ember konstituáló hatalma olyan mélyen gyökerezik, olyan mélységesen távol van attól a hatalmi szférától, amit az ember közönségesen tudatilag uralni tud, olyan nagy a tehetetlensége – ezért lehet megtalálni dolgokat. Ezért tudja az ember, hogy amikor odamegy, akkor azt fogja találni. Nem alapvetően mást, hiszen alapvetően akkor sem talál mást, ha háza összedől. Az alapvetően más az lenne, ha állandó mágikus hatalommal rendelkezne minden létezővel kapcsolatban. Ez a mágikus hatalom – noha nem a közvetlen elérhetőségek körében – lehetőségként persze fennáll, hiszen maga a hatalom hatalmi lehetőség. Ha ez a hatalmi lehetőség aktualizálódik, akkor már nem arról a démonmágiáról van szó, amikor a mágus még nem vette át önmaga felett a hatalmat, és ezért az erők lények formájában jelennek meg. A nem teljesen átvett mágikus hatalom lények formájában való megjelenése, tehát az uralomnak csupán egy részleges megvalósítása veszélyes s ugyanakkor végzetes is lehet, hiszen ezek a lények formájában megjelenő erők nagymértékben reálisak. A démonomágus ugyan uralmat gyakorol a szóban forgó erők felett, de nem úgy, mint önmaga felett. A goétikus vagy démonomágiával szemben a teurgikus mágia ellenben olyan természetű, hogy abban az auton hatalma a korlátlanságba kezd növekedni, és mindenekelőtt önmagára vonatkoztatott hatalmat jelent, tehát a mágus a lények és erők feletti, vagyis a heteron feletti hatalmát mint önmaga felett való hatalmát gyakorolja.
A mágus a betetőződésnél az egész világ teremtője, fenntartója és transzmutálója lesz. Felismeri, hogy a világ azért van, mert teremtette és fenntartja – a hindu Īśvara-Trimūrti értelmében: Brahmaként, Vișņuként és Śivaként. És mindig is ő volt az, aki teremtette, fenntartotta és transzmutálta a világot. Ez azonban nemcsak puszta felismerés kérdése, hanem megvalósítás kérdése is: a személyen túli megvalósítás kérdése. A célba ért mágus nemcsak saját személyét, saját perszonalitását valósítja meg, hanem ő az, aki az egész létet is megvalósítja. Ha a létben csak egyetlen olyan mozzanat is lenne, ami kimaradna a megvalósításból, az lehetetlenné tenné azt, amit metafizikai felébredésnek nevezünk. A mindenhatóság nem következménye, hanem előfeltétele a metafizikai megvalósításnak. A mindenhatóság alatt természetesen mindenhatóságot kell érteni, minden korlátozottság nélkül. És ez nemcsak omnipotentia, hanem omniagentia is. Nemcsak mindenható, de mindent megtevő is. Semmi sincs a világon, amit ne a célba ért mágus működtetne. Ki a célba ért mágus? Önmagam, ha célba érek. Van más világ, mint tudati világ? Nincs. Van más centruma a tudati létnek önmagamon mint alanyon kívül? Nem mondható, hogy lenne. Tehát az egész világ belőlem fakad. Ha azonban én mégsem úgy élem meg, hogy belőlem fakad, akkor az azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen önmagam középpontjában. Vagy úgy is mondhatnám, hogy nem vagyok teljesen magam. Ha teljesen önmagam lennék, önmagamat mint teremtőt, fenntartót és átváltoztatót valósítanám meg. Ennek jelentősége határtalanul nagy. Annak számára határtalanul nagy ennek a jelentősége, aki nem nyugszik bele saját állapotába, aki ugyanis belenyugszik saját állapotába, az saját állapotából ugyan ki fog mozdulni, de lefelé. Aki nem törekszik felfelé, az lefelé hanyatlik. Hiszen már pusztán a süllyedés lelassításához is rendkívüli emelkedési erők szükségesek; a megállításról és a visszafordításról nem is beszélve.
Ha az ember egy közönséges emberi életet megnéz, akkor egyik felében a gondviselés teleologikus nagyszerűségét látja, másik felében pedig annak tökéletes megtagadását és lerombolását. Ezek a kérdések az erő kérdései. Amíg az ember a földi-emberi létformát foglalja el, tulajdonképpen addig egy kibontakozásban van. Kibontakozásban, és nem fejlődésben. Aki ebben a folyamatban a fejlődés analógiáját látja, az alapvetően téved. Itt létforma-elfoglalásról van szó. Természetesen a halálerők a létforma-elfoglalás kezdetén azonnal működésbe is lépnek, de csak akkor kerülnek túlsúlyba, ha az ember nem áll ellen. A szellemi ember azonban ellenáll a halálerőknek. Mit jelent mindez? Azt jelenti, és azt kell jelentenie, hogy az embernek – még csak nem is a magas realizációk értelmében, csak egyszerűen a maga perszonalitásának tekintetében –, akármeddig is éljen, mindig élete utolsó fázisában, élete utolsó pillanatában kellene a legmagasabb fokon állnia. Mert ha százhúsz évig él, akkor természetesen százhúsz éves korában magasabb szinten áll, mint száztizenkilenc éves korában; és messze magasabb fokon, mint ötven éves korában. Természetesen ez általában nem tapasztalható. Nem tapasztalható, hogy a magas kort megérők ‚in floribus’ lennének utolsó hónapjaikban. Ez pedig azt jelenti, hogy egy idegen erő kezd el működni, egy olyan idegen erő, amely lényegében nem idegen, de az átélésben egyelőre idegenként jelentkezik. Egy hatás jön létre. Tudjuk, hogy a betegséget sohasem az okozza, ami látszólag okozza. Tehát a tudati eltompulást igazából sohasem az agyérelmeszesedés okozza, és tulajdonképpen a kolerában való halált sem a kolera kórokozója okozza, és egyáltalán, semmit sem az okoz, amiről az ember azt gondolja, hogy okozza. Ezek mindig kompanációk, társulások, és betársultan a kiváltódás perifériájában játszanak szerepet. Nyilván nem lehet azt mondani egy kórokozóra, egy patogén baktériumra, hogy semmi köze a betegséghez, de alapvető köze soha sincs hozzá, alapvetően soha nem azon múlik a betegség. Minden betegség egy sorsalakulás. Miután nagyvonalúan azt mondjuk, hogy heteron és auton, voltaképpen a heteron-lényszerű erők beláthatatlan sokasága és differenciált sokasága, és önmagamnak, mint auton-nak a differenciált hatalomátvételi és hatalomelveszítési aktusai vannak jelen és zajlanak – ez a voltaképpeni sors. Ezek azok, amelyek sorshelyzeteket hoznak létre, hogy majd ezekből a sorshelyzetekből támadások induljanak a jelenlegi létforma ellen. A támadás a mélyfizikalitásban megy végbe, és ehhez kompanálódnak, társulnak a periférián a kiváltó okok. A voltaképpeni okok másutt vannak, és ebből a szempontból a betegségeket kiváltó okok inkább az okozatok körébe tartoznak. Van ugyan okszerűségük, de nem elsőrendű, nem is másodrendű vagy harmadrendű, hanem nagyon is sokadrendű okszerűség ez. Éppen ezért az ellenük való küzdelem nem tud alapvető gyógyulásokat létrehozni. A periférián akár teljes gyógyulás is bekövetkezhet, a mélyben azonban nem. Az, hogy a síkok és az aszpektusok sokaságában menjen végbe egy gyógyító folyamat, már a sokkal régibb és tisztultabb korokban is csak alig-alig volt meg.
Minden szellemi szemlélet – és a keleti szemlélet ezt különösen kihangsúlyozza – az önmagamhoz való visszatalálást nem célként kezeli, hanem tulajdonképpen a kezdettel kapcsolatos műveletek körébe sorolja, viszont tudatában van annak, hogy egy ilyen kezdettel kapcsolatos művelet a kezdeti szférában természetesen célként is megjelenhet. Mindazonáltal a realizációs műveletek senki számára nem tehetők kötelezővé, sőt, még csak azt sem lehetne mondani, hogy azok mindenkinek kifejezetten javasoltak lennének. A jelenlegi tévutaknak pedig épp az az egyik jellegzetes vonásuk, hogy óriási súlyt fektetnek arra, hogy mindenki valamilyen határozott úton haladjon – ami nem is csoda, miután szándékosan tévutakat nyújtanak, tehát az ezekre való ráterelés az érdekük. Vannak viszont komolyabb és jó szándékú megközelítések is, viszont ezek hasonlóképpen ilyesmit propagálnak. Holott szó sem lehet arról, hogy a metafizikai realizáció mindenki számára alkalmas lenne, noha legvégső soron minden ember számára nyitott – de csak legvégső soron. Mert szorosan véve a legtöbb ember számára csak nagyon kevéssé nyitott. Tulajdonképpen azok számára nyitott, akik az egyetlen Ember, a szellemi, univerzális Ember emelkedő és felfelé törekvő arculatát képviselik önmagukban a puszta potencialitásnál erősebb posszibilitásként. Tehát az, hogy a metafizikai realizáció legvégső soron mindenki számára nyitott, s hogy én magam, mindenben átélve önmagamat, felébredhetek – ez tulajdonképpen egy tantétel, és csupán annyit jelent, hogy erre mindenki képes. Ebből aztán arra következtetni, hogy azért nekem is van esélyem – főképpen akkor, amikor az ember nem is törekszik erre – véleményem szerint ezt általában azok szokták felvetni, akik a metafizikai felébredésre ugyan nem törekszenek, de valahonnan úgy informálódtak, hogy ilyen célokat megjelölni névlegesen intelligens dolog. Ezek az emberek úgy vélekednek, hogy tulajdonképpen törekedni kell, mert az jó és értelmes, és azért vannak esélyeim, noha ennek érdekéren nem teszek semmit, és majd, ha ráérek, csak akkor fogok tenni ezért valamit.
Ha valaki felismeri azt a törvényt, amit képvisel, akkor azt ismeri fel, amit a hinduizmus és a buddhizmus szanszkritul svadharmá-nak nevez. A svadharma a saját uralma, a saját törvénye a lénynek. Nemcsak azt jelenti, hogy mi a missziója, és mit kell tennie, hanem sokkal inkább azt, hogy hogyan tud rátalálni arra az útra, amit bejárva önmagához talál vissza. A teljes visszatalálásban aztán a dharma és a svadharma is felszámolódik, mert aki a célba ért, az a dharma urává válik. Ezért rá vonatkoztatott dharma nincs: nincs svadharmá-ja. Mindazonáltal az utat a svadharma határozza meg.
Végezetül szólnunk kell még a karmá-ról, amellyel kapcsolatban oly sok visszaélés tapasztalható. Karma annyi, mint „cselekvés”. A karma-vāda, a karma-tan pedig azt jelenti, hogy a világon minden akció minden akcióval összefügg. Természetesen önmagam akciója, vagyis amit önmagam akciójaként élek át, az még szorosabb kapcsolatban van perszonális önmagammal. A karma tanába természetesen bele van ágyazva az akció-reakció elve éppúgy, mint a karmának mint bilincsnek a felfogása, noha a kettő nem ugyanaz. Az általában vett karmát mégis össze szokták téveszteni a karma-bandhá-val, a karmikus kötelékkel. A karma-bandha a megkötöttség. Miért működik ez a megkötöttség? Azért működne, mert a szerencsétlen ember csinál valamit? Azért lenne ez bilincs? Szó sem lehet róla. Azért bilincs, mert a cselekvést nem teljesen önmaga hajtja végre. A heteron miatt bilincs, azért, mert a heteron minden tettbe állandóan belejátszik. Csupán a heteron miatt lesz a karmából karmikus kötöttség, vinculum karmicum, bilincs, tehertétel, háló. Azért, mert nem önmaga a végrehajtó. Azért, mert csupán társvégrehajtó. Még gondolkozásában is csupán társvégrehajtó, pedig a gondolkodásban van a legkisebb szerepe a heteron-nak. És ez utóbbiért lehet és kell minden realizációs utat gondolkozással kezdeni, nem pedig azért, mert az a legerősebb, a legelementárisabb. Szó sincs róla. Azért kell minden utat gondolkozással kezdeni, mert az ember ott és akkor leginkább önmaga. Még akkor is, ha teljesen más és hamis nyomokon indul el a gondolkozásban, magának a gondolkodási funkciónak olyan sajátosságai vannak, hogy egy metamorfózis kiindulópontjaként szolgálhat. Egyébként a gondolkozásnál a legapróbb érzés is sokkal erősebb, viszont az érzésekben akkora a heteron-működés, hogy azokkal utat kezdeni nem lehet. Kizárólag az érzésre, mint alapra nem építhető realizáció. A realizáció egy bizonyos fázisában természetesen az érzésekre is sor kell, hogy kerüljön, hiszen azok az élet legjelentősebb elemei közé tartoznak.
Tehát csak azt érhetem el – és ez a keleti metafizika egyik alaptétele –, amit voltaképpen sohasem hagytam el. „Voltaképpen” nem hagytam el; mert „voltaképpen” elhagytam, és messze eltávolodtam attól, amit voltaképpen sosem hagytam el. Csak oda juthatok, amit soha nem hagytam el.
* * *
Ezek azok a titkos igék, melyeket Jézus, az Élő mondott és Didymosz Judás Tamás leírt.
1. És Ő ezt mondta: Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli meg a halált.
2. Jézus mondta: Aki keres, ne hagyja abba a keresést, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, amikor zavarba jön, csodálkozni fog és a mindenségen uralkodni.
3. Jézus mondta: Ha azok, akik titeket vezetnek, azt mondják nektek: A királyság a mennyben van, úgy az ég madarai megelőznek titeket. Azt mondják nektek: A tengerben van, akkor a halak előznek meg titeket.
A királyság azonban bennetek és rajtatok kívül van. Ha megismeritek magatokat, titeket is megismernek, hogy az élő Atya fiai vagyok. De ha nem ismernek fel titeket, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.
Jegyzetek
1. Dr. László András 1988-ban tartott előadása nyomán.