Az áldozat

Takács László

Andrej Tarkovszkij emlékének

„Hét nagy cölöp, hét farakás

volt ott neki, és áldozva

az istenek az Embert áldozatként

szépen megkötözték.”

(Rigvéda, X/90/15.)

Annak, hogy végiggondoljam és megírjam azt, hogy mit jelent nekem az áldozat, két oka volt. Az egyik ez az idézet: „Én nem fából rakok máglyát a tűzoltáron. Én magamban gyújtok tüzet. Szívem az oltár, és a láng megfékezett önmagam.” Az idézettel életem során többször is találkoztam, többször is lefordítottam, és nem is nagyon értettem félre. Vagyis tudtam, hogy hogyan kell érteni, de mégsem értettem igazán.

A másik oka, ami közelebb hozott az áldozáshoz, egy film élménye volt, és utána egy beszélgetésé egy barátommal. A beszélgetés másnap reggelig tartott, és úgy emlékszem, közben észrevétlenül mind a ketten igencsak feláldozódtunk.

Ha az idézetről gondolkodtam, úgy éreztem, ezt nem valami hangoskodó extázisban, transzcendens, intuitív frázisban, testi és lelki önsanyargatásban, hanem egy nagyon mély belső tettben; észrevétlen, csendes átalakulásban kell majd megtalálnom. Olyasvalamiben, ami most, máris végbemegy benne, szelíden és öntudatlanul, ami mindenkiben mindig lezajlik, mindenkit összeköt, hiszen csak így tudom közösnek, csak így tudom feláldozódásnak érteni. Olyasvalamiben, aminek semmi köze nincs ahhoz a harsány kijelentéshez, hogy „én adok” vagy „én feláldozok”, hiszen ezeknek mélyén mindig valamiféle hazug értékítélet lapul, amiben az adó sokkal inkább kapni szeretne, mintsem valóban adni. Viszonzást, dicsőséget, bizonyosságot vagy akár csak egyetlenegy kicsiny zugot a mennyországban.

Amikor megnéztem a filmet, megértettem az idézetet is. Megértettem azt, hogy soha senki nem láthatja, nem értékelheti azt, ha valamit valóban feláldozunk. Soha senki nem tudja meg – mert nem tudhatja meg –, hogy ki mentette, ki váltotta meg a világot. Ezért, mivel a dolog soha ki nem tudódik, ha a világ végül mégis csak megmenekül, valamennyien megmentők, valamennyien megváltók leszünk legbelül, és nem tudunk róla. És ezt kell elfogadnunk. Ez az egyetlen, amit el kell fogadnunk. Mert nincs egy megváltó, hanem csak kettő. Nincs egyedüli út, hanem csak együtt.

Gyakran rosszul gondolkozunk, az áldozást rossz helyen keressük, és rossz helyen keressük az áldást is. Nem az a bűn, amit annak hiszünk, sohasem attól akarunk megszabadulni, amitől tényleg muszáj. És ha majd valóban észrevesszük azt, hogy hol és hogyan is vagyunk megkötözve, máris megszabadultunk, máris feláldozódtunk, és ezzel, csakis ezzel nyerjük majd el azt a létezést, ami tényleg a miénk, s amit eddig csak a magunkénak gondoltunk.

Amikor áldozatról beszélünk, mindig egy dologként értjük. Olyasmi ez, mintha szívességet tennénk. Mintha tőlünk függene, rajtunk múlna bármi is. Pedig ez az pontosan, ami nem áldozat.

Persze, mert tudjuk, hogy viszonzást várni nem illő dolog, nagyon ravaszak lettünk ebben is. A viszonzást nem a másiktól várjuk és nem is tőle fogadjuk el, hanem magunkba véstünk egy titkos jutalmazót, egyfajta jóságos etikát, és így már ki-ki önellátó a belső örömökben. „Adtam – tehát jó vagyok. Semmi más nem éltet, csak az, hogy adjak. Gyertyaként elégek, feláldozódom értetek.”

És így, mert elvesztettük az igazi feláldozódást, elvesztettük az igazságot is. Ritkán hazudunk úgy, hogy tudható, amit mondunk, az nem igaz. Hazugságaink legtöbbször igazak. Csak azért hazugak, mert mondjuk őket. Ami valóban igaz, az nem mondható, hanem van. Az igazság azért elmondhatatlan.

És mert amit éppen mondunk, az soha nem igaz, és mert ami fontos akar lenni, az soha nem fontos, soha nem tudható meg az sem, hogy ki fog feláldozódni. Nincs egy kegy, ami erre kiszemelne. Bárki bármikor változásba juthat, mert az sem tudható, hogy mikor lesz vagy mikor van áldozat. Semmit sem tehetünk, hogy megtörténjen, de mindent meg kell tennünk, hogy tudjuk akarni.

Ezért az egyszerű, végleges önfeláldozódás csak jelkép. Mindenki mindig feláldozódik. Megváltozunk. Nincs ember, aki csak ő van. Nincs ember, aki nem született meg.

Mikor megszülettünk, egyszerre sokan születtünk, és rögtön egymásért feláldozódtunk. Ha kinyitom a szemem, körülnézek, azt kell mondanom, nagyon sok minden van nekem. Ez a sok minden szüntelenül értem áldozódik, mert nem csak ő van, és én értük áldozódom, mert nem csak én vagyok. Én szemet nyitok, ő látható. Én fület nyitok, ő hallható. Én szájat nyitok, ő mondható. Én gondolkodom, ő érthető. Létezni csak valamiképpen, valami által tudok, és ez a valami szüntelenül feltárulkozik és máris megváltozik nekem, ezért nincs is egy áldozó, hanem csak egymásért való feláldozódás.

Világként vagyok testben, világruhát öltöttem magamra. Nem azért, mert így akartam, és nem azért, mert ezt mondták nekem. Ha megkérdezik, hogy miért lettem, nem tudok mit válaszolni.

Amikor testem feláldozódik, a világ lesz testemmé. Amikor örömöm feláldozódik, a másért örülök, s a világ öröme az enyém, s ugyancsak enyém a világ szenvedése. Semmiféle boldogság nem vár minket az út végén, hanem ha utat járunk, akkor ami jó, az nagyon jó, és ami rossz, az nagyon rossz.

Ez a test, ez a lény, aki vagyok, csak azért az enyém, mert az igazság helyett ezt tartom igaznak. Úgy tartom igaznak, hogy nem vagyok igaz. Olyan igazságom van, ami mindig éppen nincs, de ami szeretném, ha lenne. Ez a még-nincs-igazság, amire örökké csak vágyakozni lehet, akkor áldozódik fel, ha nem keresem többé, ha személyes igazságként sem akarok már mindenhol minduntalan érvényre jutni (talán ez az, amit én-nek nevezünk), hanem személytelenül, fájdalmasan, figyelmesen, rajtam keresztül és tőlem érintetlenül, felszabadultan igaz az, ami van.

Most még nagyon sok mindent tudunk. Legfőképpen azt, hogy vagyunk, és ezért van minden más tudásunk. Ennek a magunkról való tudásnak nincsen tárgya, hanem csak egy íze, rárakódik a létezésre, és ezt vagy azt a dolgot fontosnak tartja. Dologgá tudja őket. Végül is pusztán egy semmi felé való irányulás. Nem befelé hatol, hiszen így hogyan is félthetnénk bármit is odakinn. Nem kifelé hatol, hiszen így hogyan is akarnánk itt benn érvényre jutni. A magam-fontosságának nincsen iránya.

Az csak egy kijelentés: „én vagyok fontos, ez sért meg engem”. Ez nem-áldozódás, ez nem-beszélgetés, a világ nem akarása, a semmitől való rettenet. Így sem a világ, sem az ember nem tud elveszítődni, vagyis sem a világ, sem az ember nem létezik igazán.

Amikor figyelmet szentelünk valaminek, feláldozódunk ebben. Minél jobban figyelünk, annál kevésbé vagyunk, s annál kevésbé mondhatjuk ki, hogy „megvan, rájöttem, igazam van, tudatos vagyok, ez ilyen és olyan!” Aki igazán figyel, az semmit sem tud. Ha kicsit is figyelek, észreveszem, hogy ez áhítat, közel az imához, csodálatos résztvevő együttlétezés, amitől semmit sem akarok, aminek végül is nincsen és nem is lehet tárgya, amiben csak annyi bizonyos, hogy akármi akármilyen lehet, mert minden, ami éppen van, szüntelenül belezuhan egy értelemfölötti céltalan, csak önmagát léteztető, önfeláldozó változásba.

Olyan létezés ez, ahol a világ és én egymásért vagyunk. Olyan áldozás ez, ahol mindketten lemondunk arról, hogy létezünk. Sem én, sem ő nincs már többé. Ő megszólít, én megváltozom. Én ránézek, de ő már nem az, akinek látni akartam. Olyan együttlét, ami önzetlen, érdektelen, elrendelt, mindig is így volt, s ennek van köze a szeretethez.

És minden, ami ekképpen tény, közelebb kerül hozzám, mert tudom, hogy meg fog halni. Azt szerethetem, ami esendő, ami elmúlik, és ami ezért, csakis ezért, egy velem, belőlem van, általam lesz, és velem együtt hull az elmúlásba.

Minden elmúlik, csak ez a figyelem adódik tovább. Minden meghal, csak ez a szeretet nem múlik el soha. Türelmesen, figyelmesen szeretni pedig csak az igazságot lehet, nem az eszmét, hanem azt és annyit, ami most éppen nekem van, és e megléthez való személyes közöm, türelmes-figyelmes gyönyörűségem az, ami miatt bármi is igazság, bármi is szent, bármi is áldás.

Mert nem az a szent, nem az az áldásos, ami ezért vagy azért fontos nekünk, hanem az, amit éppen figyelünk, amiről éppen lemondunk, amit éppen feláldozunk, ami éppen feláldozásban van. Azt tesszük áldássá, amit éppen eleresztünk. Megáldjuk, vagyis feláldozzuk. Nem profán, nem világi, mert nem a miénk már. A szent éppen elhagyja a létezést, de még nem érte el a nincset. Sem itt nincs, sem ott nincs, mert éppen most van. Éppen megváltozásban, éppen megváltásban van.

Semmi sem marad meg. Semmi sem jelenti ki magát büszkén és dacosan. Így áldozódik fel szüntelenül világunk.

Most éppen írok. Tollam hegyén ülök. Közelítek a papírhoz, közelítek hozzád, megírtalak, megszűntem, feláldozódtam, más vagyok már. Nincs is semmi más, csak ez a senkitől senkinek, sehonnan sehová való örökös átadódás. Ha ez nincs, én sem vagyok. Ha én nem vagyok, semmi sincs.

Mindent oda kell adnunk. Minél kedvesebb, annál inkább. Minél inkább csak a miénk, annál forróbban. És úgy, hogy közben végig tudjuk, senki nincs, akinek mindez kellene, senki nincs, aki mindezt megkaphatná. Senki nincs, aki jól jár vele, senki nincs, aki hasznát veszi majd. A legszemélyesebb ajándékról derül ki az, hogy bár minket megtartott, másnak érinthetetlen vagy hasznavehetetlen kacat csupán. S ha még csak nem is gondoljuk valamiről, hogy az a miénk, vagy hogy egyáltalán bárkié is lehetne, úgy bizonyosan ez a legsajátabb, legtitkosabb tulajdonunk.

Adni sok mindent lehet. Értéket, segítséget, törődést, de az erről való lemondásnak mindig tudatában vagyunk. Akkor hát mi az, ami ok nélkül, vagyis valóban feláldozódik? Olyasmi, aminek nincs adója és nincs kapója, amit nem lehet odaadni és nem lehet megkapni, olyasmi, amit ha mégis valamilyen csodálatos módon odaadunk, ezért semmiféle jutalom nem jár, erről sem mi, sem senki más nem tud, erről az isten, jótetteink legfőbb tudója sem szerez sohasem tudomást. Amiben megvalósul az adás tökéletessége. Tudja-e az áldozati bárány, hogy őt most meg fogják ölni?

Áldozat senkiért, áldozat cél és eredmény nélkül, áldozat önmagáért, csak hogy lét lehessen. Gyakran megtesszük, és nem tudunk róla. Sőt, talán éppen azért áldozat, mert nem tudunk róla. Ha megértjük azt, hogy valamit elereszteni önmagáért annyit jelent, mint önmagunkat elereszteni, hogy semmi semmit nem magyaráz meg, semmi semmit nem feltételez és nem igazol be később, hanem minden szó önmagát teszi értelmessé, időtlenül létezünk majd, csak a lét kedvéért, és felhagyunk azzal, hogy szüntelenül megtoroljuk a megelőző pillanatot a következőn, hogy bosszút álljunk a múlt miatt a szegény ártatlan jövőn. Ez az idő feláldozása, az egyik legszebb ajándék, amit adhatunk.

Amikor időben létezünk, csak múltunk van és csak jövőnk, és sohasem vagyunk jelen. És mert nem vagyunk jelen, szeretni sem tudunk, hanem csak azon gondolkodni, hogy mennyire szerettünk valaha, azon keseregni, hogy mennyire nem szerettek minket, és azon ábrándozni, hogy mennyire szeretnénk, ha szeretnének. És mert nem vagyunk jelen, igazság sincsen, hanem csak arról beszélgetünk, hogy mennyire más volt minden régen, és mennyire másképp kellene lennie mindennek, ami van. Így végül is múltunk és jövőnk sincs igazán, csak vágyaink, amilyennek a múltat és jövőt tudni szeretnénk. Olyan ragaszkodásunk, ami még csak nem is mondható valaminek. Olyan birtoklásunk, aminek a létét semmi nem igazolja, sem vélt szükségleteink, sem a tárgyak csalóka fontossága. Olyan nem-áldozásunk, ami mögött egyetlen értelmetlen szó lapul: „enyém!”

Azt mondjuk, szeretünk, vagy hogy szeretni szeretnénk, pedig a legtisztább szeretet pusztán csak az, hogy valami van. Azt mondjuk, kutatjuk az igazságot, de ami van, az sohasem igazság. Szabadságot, istent, igazságot akarunk, de nem áldozzuk fel a szabadság, Isten és igazság fogalmát, mert ez a legdrágább tulajdonunk, és eszünkbe sem jut talán, hogy ezzel vetettük oda áldozatul azt a valódi Istent, azt a valódi szabadságot és igazságot, amit létezésnek nevezünk, ami itt és most van, körülölel, befon, megszólít és felperzsel bennünket, megtanít és rákényszerít egy szüntelen feláldozásra.

Most még azt hisszük, hogy egyedül vagyunk. És mert egyedül vagyunk, sok mindenünk van és sok mindenünk lehet. És akinek van, az adhat, az feláldozhat és részesülhet az áldozatból. Így kuporgatja ki-ki a maga szegényes kincseit, mohó, fukar, irigy szemekkel osztogat, áldozónak hiszi magát, és ő az áldozat, adónak hiszi magát, pedig ő az, akit adnak. Nem lehet tagolni azt, ami van, nem lehet őrizni, beosztani, apránként, mérlegelve adni, hanem csak egyszerre mindent. És ha bármit valóban adunk, mindent odaadtunk, mert magunkat adtuk oda. Azt a magunkat, akiről nem lehet tudni, hogy kicsoda, és akit e módon soha nem is lehet majd megtalálni.

Ezért soha nem tudja azt az adó, hogy ő most éppen ad. Soha nem tudja azt a kapó, hogy ő most bármit is megkapott. Sőt, néha úgy érzi, hogy elvesztett valamit. Megfosztották attól, hogy ő az, aki szükséget szenvedhet, ő az, akinek hiányozhat, ő az, aki bizonyosságra, szeretetre, tanításra vár, és ez a tudás neki minden szükséget, minden hiányt betölt, mert magunkat valamilyennek tudni, ez a legfőbb bizonyosság. és most, hogy megkapta a legtöbbet, amit kapni lehet, most, hogy tudja, hogy nincs már neki, bizony adni kell. És milyen kevés adnivaló az, hogy ami van, az szükséges, ami hiányzik, az már megvan, most, itt máris igazság van jelen, szeretet van jelen, tudás van jelen, mert semmi nincs, ami a miénk lehetne.

Mert minden adásban újra meg újra ráébredünk arra, hogy a világon senki nincs, aki ne szenvedett volna, senki nincs, aki ne szeretett volna, hogy létünket mindenfelől beborítják az elporladt és meg nem született, egymás felé nyúló kezek, hogy soha, egyetlen pillanatra sem voltunk egyedül, soha, egyetlen pillanatra sem veszítettük el egymást. Amikor megszülettünk, kinyitottuk a szemünket, rögtön sok szempárt nyitottunk magunk körül, és így néztünk magunkra. Most ezer és ezer szempár vagyunk, és így méregetjük egymást. Most ezer és ezer kar vagyunk, és ezekkel tesszük egymást. Most ezer és ezer láb vagyunk, és ezekkel taposunk utat egymástól el és egymás felé.

Mi, akinek hisszük magunkat, ez az egyetlen szempár, ez az egyetlen száj, ezek a karok és lábak, szüntelenül feláldozódunk, hogy egymás felé legyünk. Nem egy érzelmes módon gondolom ezt, mert az áldozás nem valami szenvedés vagy kegy, amit egymás felé gyakorlunk, hanem szükséglet, mint a szívverés vagy a lélegzés, és hiszem, hogy enélkül egyikünk sem tudna „csak úgy önmagában” megmaradni. Ez az áldozathozatal szüntelenül lezajlik és megújul azzal, hogy tapasztaljuk a mást, a világot, az embert, aki így ezerszeresen inkább és igazabban van, és aki csak így lehet. Szüntelenül lemozdulunk önnön fontosságunk hitéről pusztán csak azzal is, hogy élünk, vágyakozunk és szenvedünk. Vágyunk és szenvedésünk tárgyában gondoljuk el mindazt a fontosat, ami pedig a miénk is lehetne. De nem mi vagyunk fontosak. Végül is tehát mindig lemondunk önmagunkról.

Ezért mindenki ember, mindenki megvilágosodott, mindenki megváltó, és talán egy kicsit mindenki Isten is. Mert valamennyien megtagadtuk és elhagytuk azt a teljes szabadságot, amikor még semmi sem volt, amikor még minden lehetett volna, és ide jöttünk erre a földre, ahol szenvedni kell és boldognak lenni, és ami szüntelen választásokra kényszerít bennünket. És mert már itt vagyunk, kicsit szabadon és kicsit boldogan, lassan talán megtanuljuk megbocsátani ennek a világnak, hogy olyan nagyon nem világ, megtanuljuk megbocsátani ennek az útnak, hogy olyan nagyon nem út, és összetörve, megkötözve, megvérezve, megáldozva végül talán mégis csak bevilágítjuk majd ezt a nem-világot, és úttá lépjük ezt a nem-utat. Ez a megváltás, ez a megvilágosodás, ez az, amit szabadságnak lehet nevezni.

A testetöltés ellen nem lehet lázadni. Mi akartuk, hogy így legyen. Soha semmi nem kényszerített bennünket arra, hogy azt tegyük, amit teszünk, és így arra sem, hogy megalkossuk a bonyolultságnak azt a finom szövedékét, amit néha világnak, néha léleknek, néha Istennek, néha pedig megvilágosodásnak nevezünk, s amiben a szakadatlan feláldozódásnak ez a nagy misztériuma végbemegy.

Mert nem áldozódni, nem folytatni és nem folytatódni annyi, mint nem élni, ezt a létezést itt és most nem akarni. És ezt is lehet. Tudunk nem szent, nem igaz világban is létezni, elszakítva a pillanat valóságától és áhítatától, vagyis még azt is tudjuk nem akarni, amit a legjobban szeretnénk.

De úgy hiszem, anyaghívő, megkeseredett ember végül is nem létezik. Csak olyan, aki figyelmetlen, aki még nincs itt, még nem érkezett meg közénk, aki félszegen, riadtan, bizalmatlanul les ki ránk a semmiből aláfüggő létcsepp fenekéről, és a földet, ahová előbb-utóbb mindenképpen alácseppen majd, most „valóságnak”, „anyagnak”, „létforgatagnak” nevezi.

A létezés addig anyag, amíg idegen, távoli, félelmet keltő, amíg valóságos, vagy amíg annak tudjuk gondolni, amíg azt véljük róla, hogy nem ismerjük, de ő valami rejtélyes módon mégiscsak azt szeretné, ha megismernénk, és türelmesen vár a megtapasztalásra.

Itt kuporgunk tehát a burokban, a csepp alján, és összeszorított markunkban szorongatjuk azt a kevéske semmit, amit mindennek hiszünk. Szeretetről fecsegünk és közelségről, és néha valóban áttörjük ezt a burkot. Kilépünk a térből és időből, és az áttörés eme szent pillanatai azok, amikor végre megfeledkezünk magunkról és megfeledkezünk a másról, amikor csak az valóságos, ami éppen van, csendesen, magától értetődőn, illemtudón, csak önmagáért.

Újfajta létezés, újfajta dimenzió ez, aminek felizzó csendjében minden elhamvad és füstként az égbe száll, ami eddig olyan tolakodóan fontos akart lenni. Mi és a világ olyan mélyen átjárjuk egymást, olyan megszámlálhatatlanul tükröződik mindegyikünk mindegyikünkben, hogy nem mondhatunk mást: itthon vagyunk. És azután ez is elmúlik, mert a feláldozódásnak soha nincs vége.

Pedig olyan jó volna itt maradni. Olyan jó volna itt egy házat építeni, templomot az örökké tartó megváltozásnak.

Az áldozatban az a legszebb, hogy egészen addig van, amíg nem tudunk róla. Így most ez az áldozás is véget ér. A csend mindig váratlanul parázslik fel, a láng mindig váratlanul lobban el, olyankor, amikor nem nagyon számítunk rá. Semmit sem tudunk tenni, hogy ez meglegyen, semmit sem tudunk tenni, hogy ez megmaradjon, és mégis mindent megpróbálunk érte. Teremtő közelség, de nem tudjuk, kihez. Szeretet, de nem tudjuk, kiért. Válaszolunk, pedig nem is kérdeztek minket. És a válasz utáni csendben döbbenünk rá, hogy mégis volt kérdés, mégis volt kérdező…