Tan-ta-ren (Dendera) templomának kriptájában találtak egy különös domborművet, amely a Napisten születését, azaz látható alakot öltését ábrázolja. Törzse nem-nélküli, embriószerűen fejletlen, békaformájú; ezen a békatesten emberfej ül, s négy keze van, mint a majmoknak. A kő felirata ez: „A Fényisten Ré testének létrejövetele.” Egy másik bővebb, de töredezettsége miatt alig érthető felirat szintén reá vonatkozik: „A világ (vagy a Föld) ősalkotója; a fényre vágyott (vagy: a jóra, a tökéletesre, a lélekre). Megalkotta (?) a (bolygókat és csillagokat) a kísérőket. Létrejött az Ég minden alakzata. Megszületett (?) a nap (az idő, nem az égitest). Kezdete a világ teste létrejöttének. Az lett, ami megvan.” – A domborműre rótt mondat talán ilyen formában értelmezhető: „Így kezdődött a világ testének kialakulása.” Ré azonban nem a „világ”, a Kozmosz alkotója, hanem a Földé, a földi életé, illetve ő maga a földi élet, a Föld-teremtés. A fényre vágyó lény pedig (a csonkult feliraton) az ember, Ré fia, akiben a fény, vagyis lélek testet ölt. A kőkép az embert ábrázolja a teremtés egy igen „korai” szakaszában, amikor még félig őslény, s alakulni kezd belőle a leendő ember. A majomkezű békatesten emberfej ül, a gondolatnak, Ré ajándékának hordozója. (Láttuk, hogy az emberi test legfőbb faji jegyeit a hüllőktől és protomajmoktól „örökölte” vagy azokéval közösek.)
Ré itt az „első” Ádám, a Kabbala Adam Kadmonja, abban az időtlen pillanatban, amikor anyagi teste, porhüvelye lelket nyerendő, amikor az isten a magában hordott ember-ideának testet készül adni. A Biblia szerint az Úr a lelket beleheli az emberbe: „És megalkotta az Örökkévaló Isten az embert a földnek porából és az élet leheletét lehelte orrába; és az ember élő lénnyé lett”, lélekkel bíró, azaz Isten „képére és hasonlatosságára” teremtett lénnyé. Isten „lelke” pedig az Ige, amely a fényt, a „világ világosságát” hordja magában, ahogy szent János megírta: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és az Isten vala az Ige... Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” Lehelet és fény, azaz lélek és szellem teszik az első embert isten képmásává, tökéletes lénnyé.
*
(Az ember-idea.) – Minden anyagi teremtésnek, azaz minden dolog létrejövetelének föltételét mai fogalmainkkal így határozhatjuk meg: hogy bármi is megszülethessék, az anyagban vagy az anyag forrásában eleve benn kell foglaltatnia minden hozzá szükséges elemnek és a kialakulás módozatainak, lehetőségeinek. Az egyiptomi ősbölcsesség hagyatékának őrzője, Hermés Trismegistos így szól erről: „Ó fiam, az anyag lesz; előzőleg volt; mert az anyag a levés hordozója. A levés a teremtetlen és előrelátó Isten tevékenységének módja. El lévén látva a levés csírájával, az anyag születésre hozatik, mert a teremtő erő alakítja, az eszmei formának megfelelően. A még nem született anyagnak nincs formája; ő lesz, amikor munkába vétetik.” Az eszmei forma azonos Platón ideájával, amelyről az idealizmus nevét vette; szerinte a dolgok kész mintára születnek: „Sohasem teremthető a világon valami, mielőtt a gondolata meg ne lett volna.” Mind a hermétikus, mind a héber bölcseletnek (Biblia, Kabbala) alapeszméje, hogy Isten a teremtés előtt mindent magában tartalmazott, s hogy az ember az ő képe volt. – Nos, nevezzük bár a létrejött dolgok előzményét rossz magyar szóval lehetőségnek vagy formának vagy ideának vagy gondolatnak, avagy képnek, világos, hogy ugyanazt mondjuk vele.
Az őshagyományoknak elsőrendű tárgya az ember teremtéstörténete, de az idők folyamán, ahogy hézagosnak vagy homályosnak érezték, magyarázatokkal bővítették vagy új spekulációkkal gazdagították őket. A Kabbalát („Befogadott”, azaz beavatott tan) például a középkorban kezdték írásba foglalni, elég későn, de épp avval a céllal, hogy az eredeti zsidó bölcseletet és hagyományokat megőrizzék az arisztotelizmus térhódításával szemben (Maimonides). Igen sok benne az éleselméjű rabbinisztikus okoskodás és a misztikus képzelődés, de jelentős részeiben igen régi hagyományokra támaszkodik, szerintünk még Mósze előttiekre is, mert itt-ott visszarémlenek benne egy pogány kori politeizmus nyomai. De a Kabbala nem akarja a Bibliát helyettesíteni, ellenkezőleg, magyarázza. Nem nyújt rendszeres létbölcseletet, kozmogóniát, s effélét, csupán az Ószövetség, kivált a Genezis allegorikus előadását igyekszik tisztázni, vagyis kihámozni az eredeti értelmet, amit Mósze belérejtett, s az első beavatottaknak átadott. Innen származik a teremtéstörténeti és kozmogónikus részek (Jecira: a Teremtés) és az istentan, a teozófia (Zohar: Fény) törzsanyaga, s épp ezek egyeznek meg feltűnően a legrégibb keleti hagyományokkal, Egyiptomtól Kínáig. Ezért igen fontos és kortörténetileg hiteles, amit az emberről mond.
Az Isteni Lény, az Első Ok természetesen ábrázolhatatlan, sőt meg sem nevezhető, föl nem fogható, mert csak azt érthetjük meg, aminek oka van. Csupán negatív jelzőkkel közeledhetünk feléje: En Soph, a „kötelék nélkül való”, ismerhetetlen, tudhatatlan, nevezhetetlen, hasonlótlan, föltétlen, alaktalan, határtalan, abszolút Egy – ellenére a számtalan formának, az egész teremtésnek, amely benne van. Ez a héber Memrab, a hindu Parabrahman, a platóni Logos. A teremtést emanációi útján hajtja végre, a tíz Sephiroth által. A tíz Sephiroth két csoportra oszlik; a felső hármasság (olam azila) metafizikai, „nem látható”: Kether (Korona), Chokma (Bölcsesség) és Bina (Értelem); az alsó hetességből (olam jecira) ered az érzékelhető világ, a természet rendje, a különvált nemek (férfi-nő) szabálya szerint. Chered (Szeretet, Kegyelem), Din (Jog), Tiféreth (Mérték), Rachamim (Irgalom), Nezah (Mag, Szilárdság), Hod (Dísz), Malkuth (Anyag).
Ezeknek az emanációknak öntvénye, szintézise az elsőszülött metafizikai teremtmény: az Égi Ember, a Napok Öregje, az Élemedett Szent, a Sephirothk Fája, Adam Kadmon. Egyesíti magában a felső szellemi és alsó anyagi szférát, a 3 + 7 Sephirothot, vagyis magába foglalja a tökéletes 10-es számot, „Isten képét és hasonlatosságát”. Benne van a Tetragrammaton (Iod-Hé-Vau-Hé = Yahveh) értelme, a püthagoreusok szent Tetraktüsza, az Univerzum eszméje; ő a Tikkun, a teremtés mintája, az Elsőszülött Idra Szutha (a Kabbalában), a hindu Purusa, az Égi Ember, akitől született Virádzs (a hím-elv) és Virádzstól a Halandó Ember; ő Ádi Szanat, vagyis az Első Régi, a kínai Pan-ku, a Világ-Ember a Világ-Tojásban, a görög Protogonosz, az Archatüposz, a platonisták Második Lagosza, a gnosztikus Makroanthroposz, idea és forma, a tökéletes lény, a két nem potenciális egyesítője, androgün. Ennélfogva a jó és rossz tudásának fája is (a Sephirothk Fája) ezoterikus értelemben.
Zohar: „Mert noha a minden Rejtettnek Rejtettje, hogy fölfedje magát előttünk, kiküldte a Tíz Emanációt (Sephirothot), kiket Isten Alakjának, az Égi Ember Alakjának neveznek, de minthogy még ez a fénylő alak is túlságosan kápráztatta látásunkat, más formát kellett fölvennie, vagy más ruhát öltenie, s ez az Univerzum. Az Univerzum, vagyis a látható világ ennélfogva továbbterjedése az Isteni Szubstanciának, és neve (a Kabbalában): Isten Ruhája.” Ugyanaz, mint Bel-Marduk csodálatos ruhája az Enuma Elis-ben a babiloni teremtés-eposzban, és Ahura Mazda csillagpalástja.
Másutt: „Az ember (Adam Kadmon) és a Sephirothk által teremtett, s közös erővel (az Emberrel együtt) nemzették a földi Ádámot.” – Hasonlóképp emanációi Brahmának a Pradzsápatik, ezeknek szintézise Manu Szvádzsambhuvá, s ő nemzi szellemileg Virádzsot és a Risiket; innen nevük: Brahmá elme-szülött fiai. „Brahmától, elmélkedéseit folytatva, születtek elmétől nemzett ivadékok, testi természetéből eredett alakokkal és képességekkel testesült szellemek, létrehozva Dhimat gátráiból (a mindenható istenség tagjaiból)... De minthogy nem szaporították magukat, Brahmá más elmeszülött fiakat teremtett, magához hasonlókat.” Mégpedig Brahmársikat vagy Pradzsápatikat, szám szerint tízet és hetet. (Visnu Purána.)
Adam Kadmon tehát Isten képe és a teremtés mintája: „Amikor Én (Elóhim) Adam Kadmont formáltam, az Örökkévaló Lelke kilövellt testéből, azonnal szétsugárzott a hétmillió Égbe, és az Én tíz Fényességem (Sephirothom) voltak az ő tagjai” (Zohar). A földi ember, Is-Ádám egy második teremtés műve, csakúgy, mint az egész látható világ; innen van a Genezis két ember-teremtése, a Kabbala szerint. A második teremtésben pedig már Adam Kadmon is részt vesz: „megnevezi” az állatokat. A Zohar írja: „Mihelyt az Ember megjelent, minden kiteljesedett... mert minden bennfoglaltatik az Emberben. A Földi Ember titka utána jön az Égi Ember titkának.” Gan Eden, a Gyönyörűség Kertje ennek a szellemi, teremtő állapotnak a jelzése: „Mikor Ádám Édenben lakott, mennyei ruhába volt öltözött, amely az Égi Fény ruhája... Fény ama Fényből, amely az Éden kertjében használtatott. Az (Égi) Embert a jecirati világ tíz Sephirothja teremtette, és az ő közös hatalmuk által egy még alantabb világ hét Angyala nemzette a földi Ádámot. Először Szamáél bukott el, aztán elámítva az Embert, ennek is bukását okozta.”
Az első Ok vagy Akarat mintegy vehikulumként használja Adam Kadmont, hogy a világban megnyilatkozhassék; Zohar: „A Végtelen Egy, a formátlan és hasonlótlan, miután az Égi Ember alakja megteremtetett, használta őt. Az Ismeretlen Fény használta az Égi Alakot, mint kocsit, leszállott rajta, és kívánta, hogy úgy neveztessék az Alak által, amint ez Jahveh szent neve.” (Tudniillik kimondhatatlan.) Hasonlóképpen hordozója Átmának Buddhi, Parabrahmannak Mulaprákriti, Rének Usziri.
– A keleti ezotérikus hagyományban a tizenkét Dhyáni Csohan vagy Dhyáni Buddha a látható világ kozmokrátorai, mint a Kabbalában a tíz Sephiroth. A kínai Fu-hi, az Égi Ember teremtő munkatársait tizenkét lien-huangnak nevezik, emberarcú sárkányok, az égi tudás birtokosai. Az Eddá-ban a tizenkét áze az életadó, világalkotó istenség. A druzoknál „isten fiai” teremtik az embert hét mandragóra-gyökérből. A maya Popol Vuh kódex szerint: „az első emberek látása határtalan volt, és eleve mindent tudtak.”
– Íme, az ember-idea első megvalósulása, a szellemi, a tökéletes ember, nevezzék bárhogyan, a világ minden táján megjelenik.
*
A mítoszok mintegy népiesebb változatai az ezotérikus tanoknak, szabályszerű hitregékben adják elő a régi hagyományokat, a maguk nyelvén beszélnek, de nem kevésbé jelentős dolgokról s nem kevésbé mély értelemmel. Így minden eredeti mítosz földeríthető gyökerénél megtaláljuk az ember isteni származását, az isteni lényegből való részesülését, a magasabbrendűséget. Az istenek saját törvényrendjük parancsára teremtik az embert, s nem egyszer feláldozzák isteni sértetlenségüket miatta. A sumér-babiloni teremtés-eposz, az Ehuma elis ilyen istenáldozatról beszél:
Az istenek hívták az istennőt, a bölcs Mamit (Istár-Mamit), a segítőt:
„Egyedül a te anyatested tud embereket teremteni, hogy az istenek igáját viseljék.”
Mami fölnyitotta Száját, és így szólt az istenekhez:
„Én egyedül nem tudom ezt (megcselekedni).”
Itt eltörlődött rész következik, csak a befejezés olvasható:
Ea fölnyitotta száját, és így szólt a nagy istenekhez:
„Egy istent kell levágni...
Az isten húsával és vérével keverje össze Mami az anyagot.”
Az önfeláldozó isten jelentkezik is, Bel Marduk (a sumér eredetiben Enlil), ahogyan Berossos töredékéből tudjuk: „Mikor Marduk látta, hogy a termékeny föld lakatlan, levágta saját fejét, s a többi isten a kiomló vért összekeverte földdel, s embert formált belőle; ezért is bírják az emberek a (teremtő) munkában részt vett istenek értelmét és tulajdonságait.” Vagyis a Biblia szavaival: isten képét és hasonlóságát.
Nem szabad félreértenünk, hogy a mítosz szerint az istenek csupán azért teremtik az embert, hogy legyen, „aki igájukat hordja”, azaz engedelmeskedjék nekik, áldozatokkal etesse, illattal, imával itassa őket. Az áldozatot és tiszteletet az élet törvényrendje kívánja meg, melyet az istenek alkotnak ugyan, de maguk is alája vannak vetve: áldozat nélkül értelmetlenek, „éhen halnak”. Az emberre pedig azért van szükség, hogy végrehajtsa a Földön azokat az isteni törvényeket, amelyek csak általa valósíthatók meg. Az ember az isteni rend és erkölcs, az isteni princípium képviselője a Földön (Isten „képe” = képe viselője = képviselője) ezért kell, hogy birtokolja „az istenek értelmét és tulajdonságait”.
A tökéletes paradicsomi emberről (s egyben a bűnbeesésről) szól az oridui helyi eredetű Adapa-mítosz is. Eridu Ea városa volt, a bölcsesség és tenger istenéé, „a Kétfolyam torkolatánál”, melyek akkor még külön-külön szakadtak a tengerbe. Csodás pálmafa nőtt a kertben Ea székhelyén, s itt teremtette Adapát, „az emberek pásztorát”.
Eriduban nő egy sötét (árnyékos) pálmafa tiszta téren;
növése ragyogó, mint a lazúrkő, beárnyékolja az Óceánt;
Ea uralma Eriduban bőséggel teljes,
lakása az alsó világ helye,
lakása Ba-u istennő nyoszolyája.
Egy töredék, melynek eleje hiányzik, így adja elő Adapa történetét: Ez, „az isteni fazekas” anyagból gyúrta, s „isteni teljhatalmat, széles értelmet az ország törvényeinek rendezésére, bölcsességet adott neki, azonban örökéletet nem; és őt, a hatalmast, Eridu gyermekét, az emberek pásztorává tette.” Adapa ezenkívül, mint „Bölcs és Fölöttébb Ügyes”, papi funkciókat is végez, s mint isteni pék és pohárnok működik. Eridu pékmesterével gondoskodik a kenyérsütésről, naponta ellátja kenyérrel és vízzel Eridut, tiszta kezével gondozza az edényeket, egy ételfogás sem készül nélküle. Naponta bárkába száll, és halászni megy Eridu számára; mikor Ea elhever ágyán (azaz leszáll az éj), Adapa elhagyja Eridut, és bárkáján egész éjszaka ide-oda hajózik, hogy halakat fogjon.
A töredékekből megtudjuk továbbá, hogy a legfelsőbb Ég ura, Anu Adapát, „az emberiség csemetéjét”, az örökélettel is meg akarja ajándékozni. Ennek története a következő: Mikor egy nap Adapa a tengeren halászik, Zu-madár, vagyis a déli szél felfordítja hajóját, s ő a vízbe esik. Bosszúból eltöri a Zu-madár szárnyát, úgyhogy ez hét napon át nem tud szállni (fújni). Anu leszámolást követel, s kijelenti: Nincs irgalom! De Dumuzi, a kapuőrző és barátja, Gis-zida kérésére meglágyul haragja, sőt elrendeli, hogy lakomát, ünnepi ruhát készítsenek Adapának, és olajat a kenekedésre. „Az élet ételét adjátok neki, hogy egyék belőle, és az élet italát, hogy igyék.” Adapa a ruhát és az olajat elfogadja, de az ételt-italt nem. Ugyanis Ea cselt szőtt, és elámította Adapát: „Amikor Anu elé lépsz, halál eledelével fognak kínálni: ne egyél belőle! Halál vizével fognak kínálni: ne igyál belőle! Ruhát fognak neked nyújtani: öltsd fel! Olajat fognak neked nyújtani: kenekedj meg vele!” Pedig íme, élet étele és itala volt az. Anu csodálkozásban tör ki: ő az embert, kinek Ea az Ég és Föld belsejét megmutatta, a halhatatlansággal is meg akarta ajándékozni. „Ó Adapa, miért nem ettél, miért nem ittál? Most tehát nem fogsz (örökké) élni sem.” És megparancsolja: „Fogjátok és vigyétek vissza a földjére.”
Nagyon szép, de bonyodalmas, összetett jelentésű rege ez, mitikus, azaz képes értelmű, de hogy lényegében a tökéletes, a szellemi emberről szól, szembeszökő. Minden mozzanatot figyelembe kell vennünk, hogy megtalálhassuk igazi mondanivalóját. Adapa is Adam Kadmon, az „emberiség csemetéje”, növendékfája, első hajtása, tehát archetípus. Minthogy ismeri „az Ég és Föld belsejét”, minden tudás birtokosa, egyben a Kozmosz mintája. „Törvényhozó”: a tudás, a teremtés, a Kozmosz törvényeinek megvalósítója és végrehajtója; „pásztor”, azaz pap, király; „pék és pohárnok”; gondoskodik az élet kenyeréről és vizéről, vagyis a halhatatlanságról; „halász”: Eának, a Bölcsességnek tengeréből szerzi a misztikus eledelt, míg a „város”, az emberiség alszik. De hibát követ el: fennhéjázó, szembeszáll a természettel, eltöri a Zu-madár szárnyát, evvel törést szenved az ő tökéletessége is, tudása meggyengül, nem képes ellenállni az ámításnak, s ez vesztét okozza.
Az Adapa-mítosz a jelek szerint nem találkozott a bibliai Paradicsom-hagyománnyal, de éppen a megegyezések és különbözések természetes szövevénye mutatja a hagyomány régiségét és egyetemességét az ókeleti világban. A Paradicsom és a bűnbeesés sorra kerül még, most a tökéletességről van szó, s azért itt csak futólag említjük, hogy a bibliai elbeszélés régibb része szerint az élet fája és folyóvize az égi Paradicsomban az Úr trónusa mellett volt, ahogyan az élet étele (gyümölcse) és vize Anu trónusánál; az Úr és a kígyó ellentéte fedi Anuét és Eáét, s az ember itt is, ott is a halhatatlanságot játssza el.
Az első, a paradicsomi ember olyannyira tökéletes, hogy az istenek nem egyszer megijednek saját művük sikerétől. Az ómexikói hagyomány szerint: „az istenek megrettentek, mert az embert túlságosan tökéletesnek teremtették, s ezért felhőt (fátylat) vontak szelleme elé: az arcot” – értsd: tökéletlen, halandó testet. Platón a Symposion-ban, mikor a lázadó androgünokról beszél, ezt mondja a tökéletes alkatú emberről: „Nagy és emberfölötti volt az erejük, érzésük elvetemült, ezért vakmerően utat törtek az Égbe, és meg akarták támadni az isteneket.” „Az isteneket rémület fogta el” – írja Pausanias – de a kétnemű lázadó emberről később lesz szó. A legtisztultabb szemléletet ismét a Bibliá-ban találjuk, ahol az Úr a már bűnbeesett, érdemtelenné vált Ádámot megfosztja isteni képességeinek gyakorlásától: „Az Úr Isten pedig Ádámnak és feleségének bőrköntöst készíte, és felöltözteté őket, mondván: Íme az ember olyanná lőn, mint egyik közülünk, jót és gonoszt tudó; most azért, hogy ne talán kinyújtsa kezét, és az élet fájának gyümölcséből szakasztván és evén örökké éljen, annak okáért kiűzte őt az Úr Isten Édennek kertjéből, hogy művelje a földet, melyből vétetett. Az ember kiűzése után pedig Éden kertjének bejárása felől lángoló forgó karddal kerubok állíttattak, hogy elállják az élet fájának útját.” A „bőrköntös” nem egyéb, mint a halandó, földi test: a tiszta, „mezítelen” szellem elvesztette fényruháját, az ember-idea anyagba öltözött.
*
(Halhatatlanság.) – De miben állt az első ember tökéletessége? Semmi esetre se értsük rajta az arisztotelészi „maga nemében való” tökéletességet – ezt minden lény bírhatja, akinek vagy aminek „specieséből semmi sem hiányzik”. (Ez filozófiai fogalom.) Sem fizikai (testi, természeti) tökélyt ne értsünk, mert test (azaz anyag) és tökéletesség eleve kizárja egymást. Lehet, hogy az istenközelség, a bűntelenség átélése, mely nem ismerte a halált, valaminő testi állapothoz, szervi alkathoz volt kötve, s akkor az alkat az élménynek külső jelévé válhatott, de maga az élmény tisztára lelki, metafizikai folyamatként kellett, hogy lejátszódjék, amit egy időtlen „pillanat” zárt magába. A paradicsomi boldogság lehetett egy belső megvilágosodás egyszeri műve, de százezer évekig is hordozhatta magában az ember. Ezt az élményt, állapotot, vagy pillanatot azonban a testi fejlődést és a történelmet vizsgáló eszközökkel megközelíteni nem tudjuk.
Általában kétféle felfogást szerkeszthetünk, melyek egyformán a Paradicsom, az Aranykor mítoszain alapulnak, s amiket a Biblia teremtéstörténete is megerősít.
Az első a tökéletesség állapotát teljesen szelleminek fogja fel. Eszerint a Kabbala Adam Kadmonja, a hindu Manu és Mulaprákritis Purusa, vagyis a krita juga és az azték mítosz tökéletes lénye, a hésziodosi aranynemzedék embere még nem volt földi lény, s mint az ókeleti legendák beszélik: a Föld felett lebegett. Szellemi lény volt, az Isten ember-ideája, ki az ő képét és hasonlóságát viselte magában. Ezért „férfi-nő” egyszerre (külső jel!), azaz nem-fölötti, tökéletes lény, s a Biblia szerint neve Ádám. Csak a második teremtés után, amikor az Úr már Is-nek, azaz férfiúnak nevezi, „nyílnak fel a szemei”, látja meg az érzéki világot, s „nevezi el” az állatokat, az anyagi szféra lakóit. Végül a bűnbeesés által gyöngül meg szellemi, alkotó hatalma, veszíti el az isteni lényegben való aktív részvételét, s válik földi lénnyé, halandóvá.
A másik felfogás szorosabban tapad a mítoszok természetközösségen alapuló szemléletéhez és előadásához. Itt az emberi tökély a halhatatlanság, a nem-nélküliség, illetve -fölöttiség „eszméjében”, mitikus tényében fejeződik ki, s vele jár a természettel való mélyebb azonosság.
A halhatatlanságot nem érthetjük csupán a lélekre, mert az első felfogás esetében a pusztán szellemi ember nem válhatott halandóvá, s második esetben pedig a lélek a bűnbeesés után sem vesztette el halhatatlanságát. A mitikus halhatatlanság aligha lehet egyéb, mint az isteni, tökéletes állapot tulajdonságainak egyik jelző-szava, szintétikus összegezője. Ez az állapot földi, testi léthez volt kötve, de benne ember és halál viszonya másképpen érvényesült, mélyebb értelemben kapcsolódott.1 Nem egyénhez kötött, hanem az egyetemes életet élő, kozmikus tudatú és természetközösségbe merült ember szemlélete, ösztönös életérzése fejeződik ki és összegeződik a „halhatatlanság” szóban. A paradicsomi ember, ki a teremtés küszöbét éppen átlépi, még ott áll a két szféra határán: egyszerre isteni és állati lény. Az állatnak sincs tudata a halálról, nem hal meg, feloldódik a faj életében, amelyből élete végén kimúlik. Az ember mint faj, az állaténál mérhetetlenül magasabb elvet hord magában: az isteni princípiumot, a Kozmosz „értelmét”, jelentését, melyet az egyedi léttől függetlenül őriz és ad tovább. Ez az ő tökéletessége: a Kozmosszal való azonosság, mely nem hal meg vele, s amelyre nézve az ő egyéni halála közömbös, mert az azonosság örökkévaló. Csak az az ember hal meg, aki elszakítja, megtagadja az azonosságot, s kilép a kozmikus harmóniából (bűnbeesés). Az állat kimúlhatik, mihelyt utódokat nemzett, melyekben a maga s a faj anyagát (testét) fenntartotta és megsokszorozta, kimúlhatik, mert feladatát, a természet anyagi részének fenntartását elvégezte. Az ember azonban egy magasabb elemnek is a fenntartója, amely örökkévaló, tehát fenntartójának is halhatatlannak kell lennie. Ezt a halhatatlan életelemet nem a puszta testi szaporodás által őrzi meg, hanem a kozmikus törvényrendszer életben tartása, folytonos megismétlése, rítusokban való gyakorlása által. A rítus a törvény tevékennyé tétele, a rend, a harmónia fenntartása; megszegése valóban „halálos” bűn. Az ember, ha átéli és elvégzi a rend rítusait, ha élete minden tevékenységét állandó szertartássá avatja, akkor létének földi szakaszát is örök érvényűvé, halhatatlanná teszi. „A halhatatlanság eszméje épp oly régi, mint maga az ember.” Ő az egyetlen teremtmény, aki eltemeti halottait, azaz fölkészíti egy másik, de éppoly igazi, természetes közösségben való életre. Van nép, mely a törzs öregeit szertartásosan agyonüti és megeszi, vagyis erőszakos úton hajtja végre az életfolyamat formacseréjét, mielőtt az egyénből kiszikkadna az életerő, s így biztosítja az ember időtlen lényegének fennmaradását, továbbadását.
A testi kimúlás nem halál, hanem csak alakváltozás; a halott továbbél. Az embernek mind testi, mind szellemi lénye időtlen értékű, elvben fölötte áll a fizikai folyamatoknak (ezért képes öngyilkosságra),2 melyeknek formai módosulása rá nézve lényegtelenek. Itt van az át nem hidalható szakadék az ember és a teremtés többi része közt. Nincs faj, nincs nép, nincs vallás az idők kezdete óta, amely ne tudná és művelné a halhatatlanságot, a testhez kötött szellemi lét időtlenségét, az időtlen lényeg alakcseréinek valódi jelentőségét. Nincs nép, amely ne evvel a tudattal születnék, csak a civilizált, az anyagba süllyedt ember próbálja megtagadni, sikertelenül, s esetleg a degenerált („elfajult”, az ember faját, lényegét megtagadó) vagy külső okok miatt az emberi szintről lehanyatlott népcsoportok veszthetik el.
Csak így tudjuk érteni az első ember, Adam Kadmon halhatatlanságát, amelyet a bűnbeeséssel, az isteni és a természeti harmóniából való kiszakadással elveszített. De elvesztette a tökéletesség másik alkatrészét is: a kozmikus teljességet, az egyetemesebb alkotó erőt, amit a kozmikus törvények fenntartása, a teremtés művének folytonos, rituális ismétlése megkíván.
*
(Az isteni kétneműség.) – A fizika tanítása szerint az anyagban már eleve bennfoglaltatik a nemi sarkítottság: az anyag kétnemű. A mágneses rezgések és sugárzások világalkotó játékát az atommagba „csomagolt” erő pozitív és negatív töltése élteti. A pozitív és negatív erők nemi aspektusba helyezése, a hím és a női elv polaritása, azaz képszerű megjelenítése a mitikus szemlélet ősi, eredendő jellegzetessége, s ezen a réven a szexuális világtörvény alapja. A biológiai létformát a lét egyetemes rendjévé teszi: a Mindenség nem csupán mozog, hanem él, élőlény. A Káoszból, a rendezetlenségből úgy lesz Kozmosz, vagyis rendezett anyag, ha beleoltjuk a nemiség elvét, a teljesség kialakítóját, a harmónia erejét. A mítoszok kitűnően „megértették” ezt az alaptörvényt, a legtisztábban a kínaiak (jang-jin bölcselet) és a görögök, az utóbbiak olyannyira, hogy eleinte mitikus lényt sem formáltak belőle, csupán nevet adtak a ténynek – elnevezték Erósnak, azaz Szerelemnek, szerelmi vágynak (a fizikában: vonzóerő, gravitáció, kohézió). Később isten lett belőle, mégpedig a legrégibb, a legöregebb, megelőzte az összes többi istent – mint látjuk, teljes joggal – s általa nyert a „föld”, vagyis az anyag alakot. (Vö. csomagolási erő.) A szeszélyes, pillangószárnyú, bájos Kupidó-Ámor már egy mitológiai rokokó terméke. A makedóniai Phlius városának templomában, ahol állítólag régibb misztérium-kultuszt űztek, mint Eleusisban, egy falfestmény Eróst kopasz, szárnyas aggastyánnak ábrázolja; mellette kékarcú asszonyalak fut, ki a sethiánus gnoszticizmus tanítása szerint az özönvizet jelenti, azaz ősrégi, kezdeti időket – ámbár lehet, hogy magát az ősvizet, a Káoszt. Etruszk bronztükrök hátlapján Attis-Adonis mint szárnyas, öregfejű Erós van mintázva, ez állítólag orphikus hatásra vall, azaz szintén messze múltba nyúló gyökerekre. Az etruszkok törvényadója, Tages: őszfejű, isteni gyermek. Platón Symposion-ját teljesen az Erós-problémának szenteli, s rámutat az istenség eredetére és rangjára: „Nagy isten a Szerelem (Erós) és csodálatos az emberek és istenek között sok más okból, de különösen a származása miatt. Mert a legősibb istenek közé tartozni nagy tisztesség, hogy pedig ő közülük való, annak ez a bizonysága: nincsenek szülői, nem is szól róluk sem prózaíró, sem költő. Hésiodos szerint, először a Káosz jött létre, ennek utána
a szélesmellű föld, mindennek biztos alapja,
és Erós...
Akusileos is úgy adja elő, Hésiodosszal egyezően, hogy a Káosz után kettő keletkezett, a Föld és a Szerelem. Parmenidés viszont azt írja a Mindenség keletkezéséről:
„Mindenik isten közt legelőször Eróst alakítá.”
A kétneműség-törvény tehát már a szervetlen anyagban, a „földben” éppúgy adva van, mint a szerves világban. Emebben pedig a teremtés művét a nemzés, a csírázás és a szülés tartja fenn, ezáltal folytatódik. A teremtő lényben, a kozmikus harmónia alkotójában nem lehet megrögzítve a teremtett élet nemi polaritása, mert akkor maga is teremtmény lenne már. Azaz isten, a legfőbb tökéletesség, nem-nélküli, helyesebben nemek fölötti. Hím- vagy nőnemű (pozitív és negatív) teremtő ereje a teremtő munka szükségletei szerint működik, érvényesül. Ura a két erőnek. Az ő képére teremtett lény csak akkor válhatik hozzá hasonlóvá, ha szintén egyesíti magában a kozmikus teljességet, a teremtés törvényeit és képességeit, az életadás férfi és női elvét. Ő azonban már teremtmény, benne az isteni akarat és szándék szerint mindkét erő már érvényesült, nem váltogatja egymást szükség szerint, hanem megrögződött, állandó formát nyert. Az ember szolgája a két erőnek. Ha ő is elvként, teremtő potenciaképpen hordozná magában őket, s cserélhetné aktivitásukat, akkor isten lenne, nem teremtmény többé. Az első, a tökéletes ember tehát kétnemű, androgün.
A Sanchuniathon-közölte phoinik kozmogónia félre nem érthető fogalmazással szól a teremtő és a teremtmények eredendő kétneműségéről: „A Szél-Szellem (Pneuma) lebegett az ősiszap (Káosz) felett öröktől fogva, mígnem szerelemre gerjedt saját fénye iránt, önmagával egyesült, s megszülte a Vágyat (Chefez). A Káosztól nemzette Chefez a Tojást (Mot), amely minden leendő lény csíráját magába foglalta. Ezek a lények kétneműek voltak, önmaguknak elegendők, mozdulatlanok, paradicsomi álomba merültek. De a villám kettéhasította őket, felébredtek, mozogni kezdtek, hogy szerelemben egyesüljenek.” – Íme, ez a testies fogalmazású, tulajdonképp jelképes mítosz is tisztán érti, hogy a magányos, alkotó Szellem csak magából teremthetett, azaz mindkét nemi princípiumnak meg kellett benne lennie; hasonlóképpen a belőle származó csírák is csak öntermékenyítéssel szaporodhattak volna, ha ketté nem hasítja őket a villám. Ez utóbbi jelentése nem világos, de mindenesetre külső, isteni beavatkozást jelent, mint Platón androgünjeinél (még látni fogjuk). – Az Eddában Ymir jégóriás két lábával nemzi a férfit és a nőt.
A legtöbb mítosz azonban eleve meglévőnek, ősténynek veszi a nemi sarkítottságot: potenciaképp benne rejlik a Teremtőben, s ezért nem magyarázza létrejöttét, a vonzástörvény („vágy”) működését, mint a görögök Erós-mítosza és Sanchuniathon teremtéstörténete. Noha az istenek kétneműsége lényegében más, mint az emberé, a következőkben reájuk is a „kétnemű” jelzőt fogjuk alkalmazni, mert náluk és az embereknél egyaránt a tökéletességet jelképezi, s mert a mitikus (képszerű) előadás és ábrázolás is csak evvel a módszerrel él: isteneit a férfi és a nő testi attribútumaival ruházza fel, férfinak és nőnek nevezi.
A lótusz talán legrégibb ismert jelképe a kétnemű természetnek s egyúttal a kettős teremtő hatalomnak. Indiában a Padma (lótusz, vízi liliom), mint a napfénynek és a víznek kiváltképp való szülötte, magában hordja a két őselem: a tűz (a szellem), a hím-elv tevékeny erejét és a víz (az anyag), a nő-elv tétlen erejét; azt is kimutatták, hogy magvában már a csírázás előtt benne van egész későbbi szervezetének mikroszkopikus mintája, preafiguratiója, vagyis jelképesen az egész teremtésé. Régi képein a kétnemű Visnu (Visnu + Laksmi) lótuszlevélen áll; a víz, melyen a levél szétterül, félkörből ered, és a svasztikán (napszimbólumon) folyik át. Más ábrázolásokon a lótusz Visnu köldökéből nő ki, midőn a Végtelenség kígyóján hever, amely viszont a Tér vizein lebeg. Visnu női aspektusa, Laksmi, szintén Padmának neveztetik, lótuszon úszik a teremtéskor, a Tér „tengerének köpülése” alatt, azaz midőn a „Tej Tengere” (az „ősköd”) megszilárdult. – Egyiptomban a felkelő Nap (a létrejövő világ) a kinyílt lótuszból emelkedik ki az „öregebb” Hor vagyis Haroiri képében; az uralkodó Napisten, Ré jelét, a napkorongot Hor mindig karvalyfején hordozza. A lótuszból való születés jelképes értelme itt is ez: iszapban gyökerezik, vízben nő fel (női mozzanat), s a napfényben virágzik (férfi mozzanat). A teremtés előtt, „a Kettős Erő (hím és nő) nagy egységének órájában” a két elv természetesen még csak potencia, differenciálatlan egységet alkot, s a teremtéskor válik ketté. Helyesebben a teremtő Ősfény szimbóluma, Ré, önmagával párosodva hozza létre a világ „alakzatait” – bírja tehát az isteni kétneműség potenciáit: „A Mindenek Ura mondja: Én teremtettem minden alakot (lényt), midőn egyedül voltam... Még nem támadt senki más, aki velem együtt teremthetett volna. Magvamat kezeimbe öntöttem, árnyékommal párosodtam.”
Kínában a jang-jin-szimbólum az egész világmagyarázat alapja: a hím (jang) és a női (jin) princípium egyensúlya tartja fenn a világ rendjét, harmóniáját. Ugyancsak Kínában Kvan-si-jin, a teremtő isten kétnemű, mint a védikus Avalokitésvara s az Ókor Tetragrammatonjai és Logoszai. Kvan-si-jin a Bölcsesség sárkánya, „a Fiú, ki azonos az Atyával”, a kettős elv hordozója a Kozmoszban, a Természetben és az Emberben (emberfajban), mint a hindu férfi-istenek és saktijaik (női aspektusaik), mint a gnosztikusok Chrestos-Sophiája. (Chrestos férfi, Sophia nő.) – Az egyiptomiaknál Knut (másképp Khnum vagy Nabbkum): „aki egyesíti a kettőt”, azaz a két elvet; kígyó, de emberi lábakon jár, keze nincs. (A kígyó azonos a kínai sárkány-fogalommal, a bölcsesség, az értelem jelképállata mindenütt, etikai előjele azonban ellentétes lehet: jó vagy rossz.) Champollion írja: „Többek közt nagy kígyónak ábrázolják (Knutot), emberi lábakon; ez a hüllő a Jó Szellem emblémája, a valódi Agathodaimón; néha szakállat visel.” (Az álszakáll istenkirályi attribútum a gyérszőrzetű vagy csupasz népeknél.) A zsidóknál a rézkígyó Jahve jelképe volt, meggyógyította, aki rátekintett; a gnosztikus phitáknál a feltámadás szimbóluma, ekképp Jézus Krisztusé, de tisztelete elfajult, orgiasztikus rítusokba fulladt. A templáriusoknál szintén Jézus Krisztus emblémája.
A kínai „magyarázathoz” hasonlót nyújt a kaldeus Számok Könyve: a hét Sephiroth egyike által „Yezud által ő (Adam Kadmon) megtermékenyítette Hevát” – Évát, vagyis a Földanyát. Heva-Éva az Alsó Anya, a Matronitha vagy királyné, kinek „királysága” Malkuth, a Föld; ez az oka, amiért a Tetragrammatón vagy Mikroprosopos, azaz a második Logos jegyesének tekintették: „Midőn Matronitha, az Anya elválasztatott (a kétnemű közösségtől) és szemtől szembe fordult a Királlyal a Szabbath fényében (a teremtés korszakában), minden dolog testet kapott.” – A Puránákban Mahat: az Egyetemes Értelem, a Logos, a teremtő Elsőszülött; „Mahat és a Föld a külső és belső határai a Mindenségnek” – azaz a természet pozitív és negatív sarkai, absztraktum és konkrétum, szellem és anyag. – A babiloni teremtésmítoszban Apszuval (hím-elv) és Tiámattal (nő-elv) együtt jelenik meg Mümmü, a Tudás, a Kozmos „értelme” (az intelligencia). – A japáni mitikus kozmogónia szerint a hím, szellemi elv (jo) leszállt a női, anyagi elvbe (jin), s tőlük született a Hét Isteni Szellem, a hét teremtés megvalósítója. – Hermés Trismegistos írásainak Poimandrés című könyvében olvassuk: „Ez a titok, amely máig rejtve volt. A Természet, egyesítve lévén az Égi Emberrel, csodát hozott létre... hét Embert, mind férfit és nőt (androgünöket)... a hét Kormányzó (kosmokrator) természetével megegyezően.” – A Kabbalá-ban (Jecirat könyve) mondja Rabbi Simeon: „Ó társak, társak, az Ember, mint emanáció, egyszerre férfi és nő volt, valódi Adam Kadmon, éppúgy, az ‚Atya’ oldaláról. És ez az értelme a szavaknak: ‚És Elóhim monda: Legyen Világosság, és lőn Világosság’... És ez a kettős Ember.” Az „Atya oldala” az első, szellemi teremtés, a három felső Sephiroth triádja; az „Anya oldala” a második, anyagi teremtés, a hét alsó Sephiroth heptádja. A „Legyen Világosság” tehát a tíz Sephiroth megteremtését jelenti, a Mindenség felsőbb értelmét, világosságát, nem a fizikai fényt; ezért alkotja Isten a világosság teremtése után a Napot, a Holdat és a csillagokat. A kabbalisták szerint a tíz Sephirothnak, a népies magyarázat kedvéért, később monoteista jelleget adtak, s nevezték Elóhimnak: innen ered a Bibliában az Éloi vagy Éli (isten) szó többes számú alakja: Elóhim. A tíz Éli-Sephiroth tehát, mint En Soph emanációja, először megalkotta a Mindenség mintáját, Adam Kadmont, utána az alsó hét Éli-Sephiroth az érzékelhető világot a teremtés hét napja szerint, mindegyik nap művét más és más, a hetedik napon pedig a földi embert. Ez állítólag a mózesi teremtéstörténet egyik titka.
A druzok mítoszában szereplő istenfiak, a kínai Fu-hi „emberei”, a tizenkét Tion-huang, a tizenkét hindu Dhyani, a tizenkét germán Aze, mind másodlagos istensége, androgünök, hím- és nőneműek egyszerre. – De velejében Usziri sem egyéb, mint Ámun emanációja: a Fény első forrása, aeter, míg felesége, Eszit a Föld + Víz; mindketten felváltva kétneműek, fiuk, Hor állandóan az. Nie-Eszit templomának felirata így hangzott: „...az istenanya, Esne úrnője, az atyák atyja, az anyák anyja, azaz a Skarabeusz (hím) és a Keselyű (nő), a Kezdetben Levő.” Usziri viszont, midőn megférfiatlanítja magát, így szól feleségéhez: „Asszony vagyok, mint te magad” (Usziri-Bata). Usziri és Eszit ikertestvérei egymásnak, s már az anyaméhben egyesülnek. Fu-hi atyja, férje, fia Niu-vának, ki egyúttal anyja, felesége, lánya. A perzsa Mithrasnak a Világtűz, az Első Fény megszemélyesítőjének felesége, Mithra a Tűzistennő, egyben anyja és hitvese, általa lép kapcsolatba a földi természettel. Zeus-Zen (Aether) feleségei: Chthonia (Föld) és Metis (Víz).
A kora ókor magasabb istenei eredetileg mind „az Anya fiai” voltak, mielőtt „az Atya fiai” lettek volna, s mint teremtő eszme hordozóit, Logosokat, hím-nőként fogták fel őket. Zeust „Szépséges szűznek” nevezték. Aphrodité szakállat viselt, Apollón kezdetben kétnemű volt, szobrai mindvégig megőriztek valami feminin jelleget. – Egyesek odáig mennek Jehova nevének etimológiai elemzésében, hogy kétneműséget magyaráznak bele: első betűje, a héber Haj vagy Jod: membrum virille (phallos), Havah pedig Evát, az anyját jelenti, azaz Jah-Havah a nemzés, a szülés létrehozója, a teremtés ura. A magyarázat groteszkségét növeli, hogy a „Jehovah” olvasat puszta tévedés eredménye: minthogy Isten nevét tilos volt kimondani, a bibliamásolók a Jahve szót utóbb tiszteletből és félelemből nem írták le, hanem Elóhimmal, Adónajjal helyettesítették, vagy így olvasták. A maszoret szövegek egységes írásmódjának kidolgozói nem változtatták meg az eredeti mássalhangzókat (JHVH), de alájuk Elóhim és Adónaj magánhangzóit pontozták, s így jött létre a Jehova olvasat; a zsidók azonban sohasem olvasták ebben a formában. De a humanizmus és a hitszakadás korában újraéledő Biblia-exegézis sok művelője már nem ismerte ezt a szokást, s főként Petrus Galatinusnak, X. Leó gyóntatójának működése nyomán elterjedt a Jehova-alak, illetve kiejtés. Maga a Tetragrammaton (JHVH) szintén nagy számú spekulációra adott alkalmat, így például a humanista Marsilio Ficino fölfedezte, hogy az eredendőleg emberszabású istenek neve mindig négybetűs: az egyiptomi Teut (Thot), a perzsa Sire, a mágusok istene Orsi, az arab Alla, a görög Theos, a latin Deus, a mohamedán Abdi, a régi türk Esar stb. – Ha már Bibliánál tartunk, vannak, akik szerint Szent János Jelenései-ben Jézus mint Logos, androgün, mert női ruhában és női mellekkel íratik le (I. 13,17): „Láték... az Emberi Fiához hasonlót, ki bokáig érő köntösbe öltözve és mellei alatt arany övvel körülkötve vala... Ő pedig rám tevé jobb kezét mondván: Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó.” Azaz Logos.
De a valódi kétnemű istenek száma légió. Az egyik ómexikói mítosz Kecalkoatlt férfinak és nőnek nevezi. A dél-indiai (dravida eredetű) Adhinari a svasztikát, „a hím- és nő-jelet” teste közepén, a genitalis részen viseli. Az Eddá-ban Xmir, a jégóriás két lába egymással nemzi az azékat. Gudea sumér király imádságában Anuhoz, az istenek atyjához ezt olvassuk:
Nincs énnékem anyám, Te vagy az én anyám.
Nincs énnékem atyám, Te vagy az én atyám.
Ugyancsak Gudea egyik feliratán a feltámadó Dumuzi (Tammuz, szintén kétnemű isten) neve nem En, azaz Uralkodó, hanem In, vagyis Úrnő. Midőn meghal, s leszáll az alvilágba, az egész nép gyászba esik, s kedvese, Istár így siratja:
Ó, a sírhalmon búslakodom immár,
Az Erős sírhalmán búslakodom immár!
„Hol van a Hős, a Férjem?” – mondom én immár,
„Ételt nem eszem én” – mondom én immár,
„Vizet nem iszom én” – mondom én immár,
„Jó, én jó feleségem” – mondom én immár
„Jó, én jó férjem!” – mondom én immár.
És tovább:
Az Erőssel, az Úrral – az Úrral,
Akiért ételt nem eszem – az Úrral,
Akiért vizet nem iszom – az Úrral,
Ó, jó feleségem – az Úrral,
Ó, jó férjem – az Úrral,
A Hőssel, a ti Uratokkal, történt ez,
Ifjú-Abuval, a ti Uratokkal történt ez.
Ebből következik, hogy Istár is kétnemű; mint Tammuz kedvesét, egy asszír himnusz így aposztrofálja: „Asurhoz hasonlóan szakállat visel...” Szuzában, de egyebütt is, megtalálták a szakállas Istár szobrát. A sumér Dumuzi, az Asszír Tammuz, a szíriai Attis, a phoinik Esmun és a görög Adónis ugyanannak az ősrégi misztériumnak tovavándorlása az időben, mindvégig az alvilágba szálló kétnemű istent siratják extatikus gyásszal a nők. „Ó jaj, fivérem! Ó jaj, nővérem! Ó jaj, Uram-Úrnőm!” – kiáltozták Byblos asszonyai és leányai a meghalt Adónis fölött. „Hajadon és ifjú, Adónis, a kétszarvú, ki a nyájas, szépfürtű Persephoné ölén született.” – mondja az orphikus misztériumok egyik imádsága. Az orphikusok Dionysos-Iakchost Attisszal azonosították, s így imádkoztak hozzá: „A Törvényhozót szólítom, a kétneműt, a férfiúit és nőit, a megváltó Iakchost.” Az ophiták tanítása szerint „Attis megférfiatlanította magát, ami által örökkévaló lényegűvé emelkedett, lénnyé, kiben már nincs férfiúság és nőiség, hanem új teremtmény, új ember: androgün.” A szíriai Hierapolis (Bambike) városának asszonyai, amikor Attis-Adónis misztériumát ünnepelik, odahaza férjükkel szemben szigorúan tartózkodók, Astarte (Istár) templomában azonban bárki idegennek odaadják magukat pénzért, ami nem őket, hanem az istennőt illeti; viszonzásul a pénzért vendégeiket viaszból vagy fából készült phallosszal ajándékozzák meg, mintegy a maguk „égi” férfiasságának jeléül, amit „földi” nőiségük magába rejt. Ezt a rítust Hérodotos tüzetesen leírja, s még idézni fogjuk. A Pontos vidékén Amisos városában a kétnemű Attis, a „főisten” csillagköpenybe burkolt szobrát találták meg. (A csillagköpeny hordozója Világalkotó, kosmokrator, azaz nem Teremtő; Bel Marduk és Ahura Mazda palástja, az istenkirályok közül utoljára Nagy Sándor viselte.) Kappadokiaban Tasilikaia szikláin dombormű látható, amely Kybelé (Astarte) és Attis díszmenetét ábrázolja; a kíséretben csupasz képű, nőies, kasztrált papok haladnak asszonyruhában, kezükben kettősbalta. I. e. 200-ban a Hannibál elleni háború vége felé a sybillai könyvek jóslata értelmében a római szenátus egy kétnemű szoboralakot hozatott Rómába: a világhatalom megszerzése céljából volt rá szükség, s a fekete kőből faragott szobor Kybelé-Attis egyesített alakját ábrázolta Ovidius Metamorphoses-ében egy régi eredetű mondát beszél el Salmacis-taváról Káriában: A tó nimfája egyesülni kívánt egy ifjúval, ki a tóban fürdött, de sokáig nem érte el, mert az ifjú menekült előle. Amikor végre utolérte s az övé lett, arra kérte az isteneket, egyesítsék a két testet, hogy sohase kelljen kedvesétől elválnia. Így jött létre Hermaphroditos-Hermaprodité (Hermés + Aphrodité). Azóta a Salmacis vize a férfiakat nőhöz, a nőket férfihoz teszi hasonlóvá. – Ugyanezen a földön Káriában, a kettősbaltát hordó, kétnemű Zeus Labrandeost tisztelték (labrys = kettősbalta, „kőkori” eredetű isten-jelvény). „Ezt az istent Kárián kívül sehol sem találni meg” – írja Hérodotos – tévesen, mert a kétnemű isten kultusza igen elterjedt, s a papsága kasztrált. Plutarchos kiegészíti Hérodotos közlését Zeus Labrandeosról: „szakállas alak, de hosszú nőies ruhát visel, hat női emlője van, melyek csupasz mellén háromszög-alakot formálnak, jobb vállán pedig kettősbaltát tart.” Egy Mylasában talált, Septimius Geta császár idejéből való római pénz ugyanezt az istent mutatja kis, négy oszlopos templomban; hasonlóképpen szakállas alak, csúcsos lydiai süveget, modiost visel, jobbjában kettősbalta, mellén két női emlő. Az igen régi, római-görög előtti időkből származó, valószínűleg etruszk-pelaszg eredetű határ-isten, Jupiter Terminalis szintén androgün, lecsüngő emlői vannak, ő az istenek atyja-anyja: „progenitor genitrixque deorum”, Valerius Solanus magyarázata szerint. Egy tenedosi pénzen Zeus és Héra feje van kiverve, de a nyak közös; ez az ábrázolás a gnosztikusok Metropstérjére, Anyaatya-istenére emlékeztet, s az orphikus himnuszra: „Zeus – a férj és a feleség.” De Zeus szül is: első felesége Metis, a Víz, Okeanos leánya, minthogy azonban a végzet sötét istensége, Ananké megjósolta Zeusnak, hogy fiai hatalmasabbak lesznek nála, lenyeli Metist. Agyveleje megtermékenyül, s belőle ugrik elő Pallas Athéné, a tudás istennője, a gondolat teljes fegyverzetében ragyogva, harcra készen. A thébai Zeus, ki Labrandeosszal azonos, a Sémélé által ki nem hordott Bakchost a combjába zárja, s onnan szüli világra. Bakchos mellékneve ezért Dithyrambos, azaz két kapun a világba lépő. Euripidés Bakchánsai-ban Zeus így szól fiához:
Dithyrambos, jöjj, rejtsd magad
férfitestem belsejébe,
Théba népe ettől fogva
így nevez majd: Dithyrambos.
Említettük a szakállas Istárt; ennek is megvan a görög előtti, kréta-égei változata: „Cyprus szigetén – írja Macrobius – egy szobor szakállas vénuszt ábrázol női ruhában... Aristophanés Aphroditosnak (férfi-Aphroditének) nevezi; Attikában Holdistennőként tisztelik, s az áldozatot nőruhába öltözött férfiak és férfi ruhás nők mutatják be neki.” Ugyancsak Ciprus szigetén, Amathusa városában – mint Plutarchos írja – Aphrodité Ariadné (Holdistennő, azonos a kréta-égei Britomartisszal) áldozati ünnepén egy ifjúnak ágyba kell feküdnie, a vajúdó asszony viselkedését utánoznia. Ez a rítus őse, vallási mintája az úgynevezett „couvade”, a férfi-gyermekágy népszokásának, amely az egész Földön elterjedt ma is: a szüléskor az anya félrevonul, az apa azonban tüntetően ágyba fekszik, vajúdást mímel, s ő fogadja a szerencse-kívánságokat. (Ma már a gonosz szellemeket elhárító, félrevezető rítus.) De nemcsak a népszokások közt találjuk meg a kétneműség mítoszainak nyomait, hanem a már teljesen emberszabásúvá és naturálissá vált görög művészet alkotásain is meg-megcsillan a reflexük. Gyakran említik, de magyarázni nem szokták, hogy a Holdistennőt, Artemist férfias formájúnak, viragónak ábrázolja a görög művészet, míg Apollón mindig nőies alkatú. Tudniillik Artemis a Hold, tehát nőisten, de olykor hímnemű is; Apollón a Nap, vagyis hím, de a Holddal s a Vénusz csillaggal kapcsolatban felveszi ezek tulajdonságait. Látni fogjuk, hogy a csillagistenek ezt gyakran megteszik. Az Abuszírban talált Timoteos-papirusz szövegében egy kis-ázsiai fogoly katona Artemist hímnemű formában „nagy istennek” nevezi. Midőn a legtökéletesebb férfi, Héraklés, leveri az amazonokat, a viragókat s Hippolyta királyné „övét”, nőiségét elrabolja, egyszerre mintegy nővé változik át, elveszti erejét, bátorságát, asszonyruhába bújik, Omphale nimfa lábaihoz ül, és szöszt fon a rokkán. A tökéletes férfi is nőt hord magában, tökéletességéhez ez is hozzájárul.
Az istenek nem-fölöttiek, potenciálisan kétneműek, ami természetes, mert a Kozmosz minden potenciájának meg kell lennie bennük. De a szexualitás csak egyik vonása a régi mitikus világképnek, noha a csillagvilágtól a számok birodalmáig mindenre kiterjed. Hozzá hasonlóan a többi potencia is szükség szerint váltja helyét és szerepét egyazon istenben, vagy vándorol egyik istenből a másikba. Babilonban Marduk, a Nap neve keltekor Nabu, deleléskor Nibiru, nyugtakor Marduk. Napi pályája azonban évi futását ismételi a tavaszi napéjegyenlőségtől az ősziig, és vissza a keleti és nyugati pont között. A keleti pont Nabu birodalma, a delelő Nibirué, a nyugati Marduké, tehát ezek sajátságait veszi föl, maga azonban mindvégig Nap vagyis Marduk marad. A mítosz azonban nem Keletet, Délt, Nyugatot mond, hanem három isten-nevet, mert ez az ő számára sokkal szabatosabb és többet, sőt mindent mondó fogalmazás. Az isten Nabu alakjában lép ki szentélyéből, s ennek jótékony hatalmait is kiárasztja, meglátogatja Nibirut, s végül önmagához tér meg. Mardukká lesz, noha mindvégig az volt. Így tekintve, könnyen megértjük azt az egyiptomi himnuszt, amely a Napistent dicsőíti; ebben az isten nem csupán Ámun és Ré, hanem egyúttal Tumés Hor is, azaz a lenyugvó és fölkelő Nap:
Hálaadás legyen ked, Mindeneknek Alkotója (Ré),
ki egyes-egyedül vagy számos kezekkel (sugarakkal),
ki ébren vagy, midőn őrködsz az alvók fölött,
hogy teremtményeid javát keressed.
Ó Ámun, Mindenek fenntartója,
Tum és Hor a látóhatáron,
téged magasztalnak minden szavukkal (az emberek).
Hasonlóképpen áll a dolog az istenek kétneműségével. Meglehet a jellegzetes nemük, azonban mind ők maguk, mind a nemeik egymásba folyhatnak. Babilonban a három nagy isten közül Szin (Hold) az első, az atya – a második Samas (Nap) a fiú – a harmadik Istár (Vénusz-csillag) a leány. A kánaánita-délarab istenrendben a Nap nőnemű, Athta (a Vénusz) hím; Egyiptomban a Nap, a főisten, hím, a Hold a leánya, a Vénusz a fia. (Ez már késői változat, a régi Hold-isten Thot volt.) De ezek csak a fő alakjai az isteneknek, önmagában mindegyik tökéletes, s mert a tökély sem nem hím, sem nem nőnemű, hanem mindkettő együtt, azért mindegyik istennek megvan a maga kiegészítő fele, potenciája. Ezt néha rokonsági viszonyaik vagy cselekedeteik mutatják. Apollón (Athtar-Phosphoros-Lucifer) nővére Artemis (Istár-Astarte-Aphrodité-Vénus). Artemis-Diana egyben Holdistennő is, mert a három csillag: Nap-Hold-Vénusz egymással rokon s egymásba „megy át”, egymásra hat pályafutása közben. Artemis, a Vadásznő, mint vadász: Athtar, vagyis az óarab hím Vénusz, akinek viszont a hím Adónis és Orion a megfelelője – továbbá: mint szűz-istennő (ti. Artemis) egyúttal az alvilág Istárja; mint Kóré – azaz mint a szűzi Persephoné-Proserpina – ő habszülte Aphrodité-Anadyomené, vagyis Vénusz vagy a tavaszodó természet, mely a víz birodalmából vagy az alvilágból ismét felemelkedik ugyanúgy, mint Marduk, a megújuló természet, aki ezenképpen Ea, a tengeristen fia. – Ez csak egy-két példa; az istenek családfája és családi, helyesebben nemi élete rendkívül bonyolult, de ebben híven követi, sőt ábrázolja a természet bonyodalmas rendjét. Vajon mikor fogja a mi tudományunk tisztázni az égitesteknek összes egymásra és a Földre gyakorolt hatását és a sugárzások rejtelmes szövevényét?
A szent prostitúció, amelyet (többek közt) Istár papnői űztek, és a rituális prostitúció, amire a bambikei Istár-As-tartó-ünnep a példa, még természetellenes kiegészítését is megtalálja a másik nem oldalán a kéjfiúk felszentelésében homoerotikus rítusokra Babilonban. – Az ellentétes véglet a szűzanyaság, a szűznemzés, mely a matriarkális vallásokban általános, elvileg a tökéletesség egy faját, a szaporodás magasabbrendű módját kívánja jelentetni (ősnemzést, kivált a matriarkális theogóniákban); gyakorlatilag a hím-elvet akarja kiküszöbölni a teremtésből. A szűznemző anya szintén az isteni tökéletesség típusa, így a kínai Kvan-Jin és Niu-Va, a hindu Váos, a babiloni Tetár, az egyiptomi Mut, a krétai Má, a kelta Keridwen, az azték Cihuakoatl, a perui Bachue. Mithras, a Győzhetetlen Nap, Sol Invictus Kybelétől, az Égi Szűztől, Virgo Coelestistől születik; ennek poláris párja a szülő hím-isten, Zeus, Pallas Athéné és Bakchos-Dithyrambos anyaatyja. De az Attis-Kybelé-tisztelet papi kasztrációjának is megvan a maga mélyebb értelme, noha valószínűleg csak a kultusz elfajulása idején vált kötelezővé és általánossá. Ősrégi voltát jeleztük már; a sumér Dumzitól a görög Adónisig elér, Mezopotámiától Rómáig terjed, s különösen a hanyatló császárság korában burjánzik lealacsonyult formák között, valóságos tömegtébolyt, önkasztráló járványt keltve, melegágyául minden kicsapongásnak, kuruzslásnak és csalásnak, miket Juvenalis gyilkos szatírával ostoroz. Ekkor az úgynevezett Magna Mater, a Nagy Anya tisztelete adja meg vallási kereteit. A kultusz életerejét különösen az istenpár névváltozásai mutatják. Dumuzi-Tammuz neveit már felsoroltuk, isteni kedvesének, Istárnak neve mindenütt: Chattiban, Foinikiában, Phrygiában, Antiocheiában, Alexandreiában, Ciprus szigetén, Hellászban és Itáliában más és más: Kybelé, Akdestis, Astronoia, Adresteia, Astóreth, Dindymené, Berekynthia, Dea Possinuntis, Magna Mater stb. Lukianos leírja pajai, a gallik szinte őrjöngő kasztrációs rítusait Babikében (Szíria): a sípok sikoltozása és a tympanák tompa dübörgése közben, elnyújtott üvöltözéssel táncolva forognak, vérig ostorozzák s megcsonkítják magukat, nem érezve fájdalmat, mígnem összeroskadnak az oltár előtt. A nézők közül sokakra átragad a téboly, a táncolók közé ugranak, aztán az odakészített kardokkal ők is megférfiatlanítják magukat. „Membra secandi impetus... furor” – a tagok megcsonkításának támadó dühe – mondja Ovidius. A kasztrált galli-papok testben, viselkedésben effeminált alakok, női ruhájuk (casta vestis: szűzies ruha), hálóba fogott, hosszú hajuk, dús asszonyi cicomájuk, női munkákkal való foglalkozásuk stb. visszataszítóvá teszi őket. De kasztrációjuk eredetileg a tan szerves folyománya, s szigorú önsanyargatással járt; az isteni nem-nélküliséget akarta megvalósítani: a szaporodásnak is égi tökéletességűnek kellett lennie, márpedig az isteni tökély a nemek fölött áll. A papi kasztráció tehát egy vallási eszme végső pontig, ad absurdum vitele; itt már nem az isteni hím vagy női potencia lép előtérbe a szükség szerint, hanem a nem nélküli nemzés posztulálódik, azaz fából vaskarika. De az aszkétikus, a tökéletességet célzó kasztráció a kereszténységben sem ismeretlen; Máté evangéliumában mondja Jézus a farizeusoknak: „Mert vannak heréltek, akik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, kiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, akik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért.”
*
(Az emberi kétneműség.) – Ennyit az isteni, az „eszmei” kétneműségről. Az emberről, vagyis a dolog fizikai oldaláról szólván jegyezzük meg, hogy a kétneműségnek kétségtelen és állandósult csökevényeit találhatjuk az ember, illetve az emlősök szervezetében. A legfeltűnőbbek a hímek elcsenevészedett emlőbimbói, de számuk tetemes. Már Darwint nagy zavarba ejtették, s a zavar azóta se tisztult. Pedig a fejlődéstan nagy örömmel sorozta fegyvertárába a csökevényes szerveket, írván, hogy „a fajok természetes keletkezését kutató elmélet fontos és meggyőző érvül használja őket a fajok idők folyamán történt változásának bizonyítására.” A kétneműség maradványaival azonban kivételt tesz. Darwin Az ember származásá-ban így boncolja a problémát: „Régóta tudott dolog, hogy a gerincesek osztályában az egyik nem (a hím) a szaporodás szerveinek különböző járulékos részeit hordozza, amelyek tulajdonképpen az ellenkező nemhez (a nőnemhez) tartoznak... Úgy látszik, az emlősök egész törzsének valamelyik régi ősszülője (progenitora) hermafrodita vagy androgün volt. De itt különös nehézségbe ütközünk. Az emlősök osztályában a hímekben az anyaméhnek csökevényei vannak meg a vesiculae prostaticai csatlakozó részeivel együtt; a mammák (emlők) csökevényei szintén megvannak bennük, és néhány erszényes hím az erszényes-zsák maradványait viseli. Még egyéb hasonló tényeket lehetne felsorolni. Fel kell-e tennünk tehát, hogy valamelyik rendkívül régi emlős tovább is androgün maradt, miután már megszerezte volt osztályának fő különböztető jegyeit, és ekként utóbb elvált a gerincesek törzsének alsóbb osztályaitól? Ez nagyon is valószínűtlennek látszik, mert halakig, vagyis az összes (gerinces) osztály közt a legalsóbb rendűig kell mennünk, hogy még ma is létező androgün formákat találjunk.” Javasolt megoldása, sajnos, egyáltalán nem meggyőző: „A tény, hogy az egyes nemekhez tartozó, különféle járulékos szerveket találunk csökevényes állapotban az ellenkező nemnél, avval magyarázható, hogy az efféle szerveket az egyik nem fokozatosan megszerezte, aztán többé-kevésbé tökéletlen állapotban átadta a másiknak.” Ez a föltevés persze kerek tagadása minden lehetséges fejlődéselvnek, megszorultságból ered, Verlegenheits-Theorie, mint a németek mondják. Mert miért szerezte meg őket az egyik nem utólag, midőn már semmi szüksége sem volt rájuk, s miért vette át a másik, holott semmi hasznára nem lehettek? Ugyanennyi joggal mondhatnók, hogy ama derék kis, harmadkori cickány, amely a fejlődéstan szerint minden gerincesek ősapja volt, egyszerre csodamód kétneművé változott, miután már a puhatestűek elkezdték a nemekre oszlást, százmillió évekkel előbb. Ezen mit sem változtat, hogy a halak közt akad néhány archaikus kétnemű változat. Ellenben ha elfogadhatónak tartjuk a haladó tudomány álláspontját, hogy az ember ősforma, és a hagyományokat, melyek szerint a természet „mintaképe” s így eleve kétnemű volt (azaz élettanilag archaikus típus, mitikailag archetípus), akkor sokkal érthetőbbé válik a dolog. De csak az embert illetően, mert az emlős-hímek csökevényes emlő-bimbóit nem magyarázza meg.
Mert kétségtelen az is, hogy az élettan és a fiziológia nem tud szabatos nemi határvonalat húzni a két alkat között. A két nem szexuális hormonjai közt csak minimális szerkezeti különbség van; s a nőies (csupaszképű, széles csípőjű, magas hangú, asszonyos természetű stb.) férfiak és a férfias (bajuszos, mély hangú, lapos mellű, csípőtlen, gyerektől irtózó) nők sokféle típusa az átmenetek számtalan változatát állítja elénk. A kasztrált férfi arca szőrtelenné válik, hangja megvékonyul, testrészei gömbölyded formákat öltenek, hízásra hajlik, nőies lelki tulajdonságokat és szokásokat vesz föl, vagy pedig éppen túlhangsúlyozza férfiasságát – azaz előtérbe lépnek alkatának nőies attribútumai. A kasztrált, petefészkétől megfosztatott nőnek viszont szakálla nő, hangja megmélyül, áttér a szivarozásra és az alkoholfogyasztásra, bottal jár és lenézi a nőket vagy éppen udvarol nekik; nála is előbújnak a másik nem testi-lelki jegyei. A patologikus elferdülés (homoszexualitás) tüneteit ismerjük; ezeknek alapja is ugyanaz: a rejtett, csökevényes kétneműség. Köztudott dolog, hogy a serdülőkorban az egyik nem a másikba fejlődhetik át, klinikailag számon tartott esetekben lett leányból fiú, fordítva ritkábban. A hermafrodita szervezet sem a képzelet szüleménye; a visszaütések és patologikus rendellenességek száma igen nagy.
A mitikus emberi kétneműség természetesen többet jelent pusztán testi alkatnál, hermafroditizmusnál, ezért másképp neveztük el: androgyneiának. De még mindig a magasabb, isteni tökély jelképe a szervezetben, hogy úgy mondjuk, kadmonikus tulajdonság. Igaz, Hermés Trismegistos azt is tudja, hogy egy időben az állatokkal közös állapot volt ez, de ő mindent tud, s tana magában áll: „A kör ki lévén kerekítve, a csomó megoldatott... és minden állat, amely egyenlőképp kétnemű volt, szétválasztatott, együtt az emberrel.” (Poimandrés). Ám az ember az igazi archetípus, mert test és lélek, s a zsidó-keresztény hagyomány – ma fenntartott alakjában is – félre nem érthetően szól az első ember kétneműségéről. Eugibinus, a keresztény író, továbbá Rabbi Samuel, Merasseh ben Israél és Maimonides szerint „Ádámnak két arca volt és egy személye, és kezdettől fogva egyszerre nő és férfi volt – férfi az egyik oldalán, nő a másikon, de aztán a részeket szétválasztották.”
A Biblia előadásának gyökerénél is ott rejlik az emberiség e régi, közös tana. Mósze első könyve, a Genezis két helyen mondja el az ember teremtését, s utóbb még kétszer hivatkozik reá. (A Szepesy Ignác-féle fordítást használjuk.) I. 26,27: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Teremte tehát Isten az ő képére embert; az Isten képére teremté azt; férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” A szöveg tehát háromszor is megismétli, kiemeli, hogy Isten a maga képére teremti az embert, de hogy miben áll a hasonlóság, nem mondja meg, helyesebben az ember alkatában csak a férfi és női princípiumot hangsúlyozza: itt tehát ezt a kettősséget kell magyarázatnak vennünk. Feltűnő viszont, hogy az első három mondat egy lény teremtéséről beszél, egyes számot használ, a negyedik mondat azonban már külön férfiről és asszonyról beszél, többes számban. („Teremte embert... teremté azt... teremté őket.”) Igen fontos ezenkívül, hogy a héber szövegben a „férfi” és „asszony” szavaknál nem a főnévi alak áll, hanem a jelzői: „férfiúi és női” (zachar va nakobeh). Kérdésessé válik tehát, vajon nem a későbbi leírók önkéntelen és magától értetődő másítása-e a főnévi alakok használata a jelzői helyett, s utánuk a névmás („őt”) többes számba tétele („őket”)? Ha ez föltehető (mint ahogy az egész előadás logikája megkívánja), akkor az eredetibb szöveg vagy talán rejtettebb értelme, így hangozhatott: „Teremte tehát az Isten az ő képére embert, az Isten képére teremté őt, férfiúvá és nőivé teremté őt.”
Evvel a felfogással teljesen megegyezik a második fejezet részletes leírása, s itt különösen fontos a héber szöveg figyelembe vétele, mert egyik kifejezését a mai magyar szókincs nem tudja híven visszaadni. I. 7: „Alkota tehát az Úr Isten a földnek agyagából embert, kinek orcájára ihlé (pontosan orrába fújta) az elevenítő leheletet, és így lőn az ember élő lélekkel bíró teremtménnyé.” Eddig a szöveg csak „embert” (is) mond, ettől fogva, hogy most Éva teremtése következik, Ádámnak nevezi, a Paradicsomba teszi, s ott alkotja Évát (I. 21-24): „Annak okáért mély álmot eresztett az Úr Isten Ádámra, és mikor elaludt, kivőn egyet oldalcsontjai közül, annak helyét hússal bétöltvén; Ádámnak oldalából kivett ama csontból pedig az Úr Isten asszonyt építe, s azt Ádámhoz vezeté. Ekkor mondá Ádám: Ímé ez már csontjaimból való csont, és húsomból való hús, ez férjfiúnénak (!) neveztessék, mivelhogy férjfiúból vétetett. Ezen okból elhagyja az ember atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy testté lesznek.” – Hogy az Úr Ádám bordacsontjából alkotja Évát, egy mitikus szemlélet értelmében is aligha vehető szó szerint; az ősszöveg itt egyszerűen „oldalat” mond, s evvel a szervezet lágy részére utal, ahol a férfit és nőt testileg megkülönböztető genitaliák vannak elhelyezve. Az első, kétnemű Ádámban, a férfinőben rejtőző nőiség csak innen válhatott ki, s helyét az Úr hússal töltötte be. A Talmud mindenesetre határozottan kimondja, hogy „Ádám női feléből” lett Éva. Ha tehát az emlős szervezetek egykori kétneműsége élettani realitás, akkor a Biblia előadásából ennek megfelelő természetrajzi valóság hámozható ki. Főként Ádám szava erősíti meg ezt: „Íme ez már csontjaimból való csont és húsomból való hús.” Megerősíti végül az issa (a Vulgatában: Virago) szó, melynek jó irodalmi magyarja nincsen, de a fordítás értelmileg híven adja vissza a férfiúné kifejezéssel, amit mai nyelven férfinőnek kell mondanunk. Filológiailag pontosabb, de népnyelvi mását használja az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság fordítása a némber szóval. Csakhogy ennek értelme a közhasználatban már eltorzult, pejoratív jellegű lett, s aljas nőt vagy nem-embert értünk rajta, mindenki nem-embert ért rajta, holott eredeti jelentése más: a népnyelvben az ember férfit jelent, a némber pedig nő-embert, né-embert, azaz nő-férfit, ugyanazt, amit az issa és a virago s a magyar fordítás férfiúné szava. (Károli fordítása: asszonyember, azért nem pontos, mert itt az ember már az egyetemes fogalmat jelöli, nem a férfit.) Az issa biológiai, vagy ha úgy tetszik teremtéstörténeti értelme tehát: férfiból lett, férfira visszaütő nő. S így nem véletlen, hanem szorosan az itt kifejtett értelemhez csatlakozik és kiegészíti azt a végső passzus: „Ez okból elhagyja az ember (férfi) atyját és anyját és feleségéhez ragaszkodik (szó szerint tapad) és ketten egy testté lesznek, vagyis a szerelmi egyesülésben ismét egy testté válnak, visszaváltoznak. Ez az értelme a magyar feleség szónak is, nem erkölcsi, jogi vagyoni s efféle egyenlőséget jelent, hanem az emberi lény + feles-ségét, feles voltát, a közös lényben való egyenlő, feles osztozást. Ahogyan Kant mondja: „Férfi és nő együtt teszik az embert.” A Talmud genezis-magyarázata semmi kétséget sem hagy a régi zsidó felfogás felől: „Férfi és nő (Ádám és Éva) kezdetben egy test voltak két arccal, de az Úr kettéhasította testüket, és mindegyik félnek gerincet adott.” Láttuk, hogy a Kabbala első embere, Adam Kadmon kétnemű, androgün volt. Caesareai-Eusebios egyházatya úgy véli, hogy „Platón androgünje (nem más mint) a Genezis Ádámja.” – a kettő azonos. Római Szent Kelemen Jézusnak egy agraphonját, feljegyzetlen, tehát nem hiteles szavát örökítette meg: „Mikor valaki megkérdezte őt, mikor jön el az országa, ezt felelte: Amikor a kettő egy lesz, a külső (olyan), mint a belső, a férfiúiság, mint a nőiség, és sem férfiúi, sem női nem lesz.” Ez volna tehát az Isten országával eljövendő tökéletes állapot. – Jézus Máté Evangéliumá-ban mindenetre ismétli a Genezis szavait a férfi ragaszkodásáról a feleségéhez, és hozzáteszi: „... úgy, hogy többé nem kettő, hanem egy test.”
Mindaz, amit most kifejtettünk, reánk, mai emberekre idegenszerűen hat, de az akkori idők szemléletébe tökéletesen beleillik, sőt azt fejezi ki: a kétneműség épp az isteni tökéletesség egyik jegye, jelképe volt. Ezért s ekképpen került a Bibliá-ba, de valódi jelentését ott már hallgatás födi. Viszont megnyugtathat, hogy a Szentírás előadása pontosan megegyezik egy eddig nem magyarázott, de tagadhatatlan biológiai ténnyel az ember egykori, már csökevényessé lett kétneműségével.
Azonban kitapintható a Genezis-ben Isten képének és hasonlatosságának egy másik értelmezése vagy hagyománya is. Kain születését így mondja el: „Ádám megismeré feleségét, Hévát, ki méhében fogadá és szülé Káint, mondván: Embert nyerék Isten által.” Hanem ez helytelen fordítás, a pontos szöveg: „Embert nyerék, és pedig Jahvét” – azaz Hajvé emberi mását, az ő képére és hasonlóságára való fiút. Ádám Isten képére teremtetvén, e képnek és hasonlóságnak folytatódását látja fiában. Ezt megerősíti a Seth születéséről szóló rész: „A napon, melyen Isten embert teremte, Isten hasonlatosságára teremté őtet. Férfiúvá és asszonnyá teremté őket, és megáldá őket, és embernek nevezé őket teremtésök napján. Ádám életjének száz harmincadik esztendejében a maga képére és hasonlatosságára (!) nemze fiat, kit Sethnek neveze.” Ide vonható még Enos születése is: „Sethnek is születék fia, kit Enosnak neveze. Ekkor kezdeték Istennek neve segítségül hívatni.” De az utóbbi mondat szintén helytelen fordítás, sőt, átírás; az igazi szöveg: „Ekkor kezdték az emberek magukat Jahvénak hívni.” Ezeknek az idézeteknek értelme igen világosnak tetszik előttünk s szabad, metaforikus formában így adnók vissza: Ádám és utódai Jahve igazi gyermekeinek, képét és hasonlóságát viselő fiainak vagy teremtményeinek tartották magukat. Szeretnők ezt kadmonikus hagyománynak nevezni, minthogy szellemi, lelki természetű isten-gyermekséget jelent. Talán azért mosódhatott el, mert az atya-fiú kapcsolat itteni megfogalmazása idővel istent-sértőnek tetszett, Jahve nevét pedig azért hagyták ki a fordításból, mert tilos volt kimondani. Jézus azonban felújítja a hagyományt: „Hatalmat ada (híveinek), hogy Isten fiaivá lennének... nem vérség szerént”, hanem misztikus, lelki értelemben. Ugyanilyen elmosódás történt a kétneműség mitikus emlékeivel is. Mind a szellemi, mind a testi tökéletesség hagyományainak el kellett homályosulniok, amint a kaldeus, zsidó, keresztény, majd a mohamedán vallások szigorúan monoteista szemlélete egyre élesebb hangsúlyozást kívánt és nyert, éppen a felburjánzó politeisztikus áramlatokkal, theokraciákkal szemben.
Az androgyneia hagyománya a mediterrán műveltségövezetben az egész pogány koron át eleven maradt, s mint igen régi eredetű tan szerepelt. Egyik, sajnos, eléggé zavaros változatát Platón jegyezte fel Symposion-jában, de mert ez a legbővebb és legépebb emlék, egészében idézzük. A lakoma (symposion) résztvevői közül Aristophanés veszi át a szót:
„Mindenek előtt meg kell ismernetek az emberi természetet, és hogy mi mindenen esett át. Mert a mi természetünk (alkatunk) eredetileg nem olyan volt, mint ma, hanem egészen másféle. Először is az emberi nemek száma három volt, nem kettő, mint ma, férfi és nő, hanem volt még egy harmadik is, amely egyesítette magában a kettőt, ennek csak a neve maradt ránk, ő maga eltűnt. Valamikor ugyanis az androgün külön nem volt, alakra és névre a két másik nem, hím és nő egyesülése; ma azonban csak név, amelynek szégyenletes értelme van. (Hermafrodita.) Azután mindegyiküknek teljes volt az alakja, kerek a háta s az oldala körbefutó; kezük négy volt, lábuk, mint a kezük, és két teljesen egyforma arcuk egy egészen kerek nyakon. A két archoz egy fej tartozott és négy fül; szemérmük kettő volt s a többi testrészük mind olyan, ahogyan már ebből el lehet képzelni. Járni egyenesen is tudtak, mint ma, előre és hátra, ha pedig futásnak eredtek, mint ahogyan bukfencezők feldobják a lábukat és hányják a kereket, ők is akkor még nyolc végtagjukra támaszkodva, sebesen haladtak előre, karikázva.”
„A nemek száma pedig azért volt három (s alakjuk olyan, ahogy leírtuk, mert a hím a Nap sarjadéka volt, a nő a Földé, a kettőt egyesítő harmadik pedig a Holdé, mert a Holdban is van mindkettőből valami. Kör alakúak pedig azért voltak, maguk is, járásuk is, mert hasonlítottak szülőikre (a gömb alakú, forgó égitestekre).”
„Erejük szörnyű volt és gondolkodásuk nagyra törő; az istenekkel is megpróbálkoztak, s amit Homéros Ephialtésről és Otonról (titánok) mesél, rájuk értendő; hogy megkísérelték bevenni az Eget, s ott rátámadni az istenekre.”
„Zeus és az istenek mind megvitatták, hogy mitévők legyenek, és nem találtak kiutat. Arra nem gondolhattak, hogy megöljék őket, és mint a gigászokat, villámcsapásokkal semmisítsék meg ezt a fajtát, hiszen evvel semmivé lettek volna az áldozatok és a tisztelet minden ajándéka, amit az emberektől élveztek; de elbizakodottságukat sem tűrhették. Végül Zeus hosszas fejtörés után így szólt: ‚Azt hiszem, találtam olyan megoldást, amely meghagyja ugyan az embereket, de mégis véget vet mértéktelenségüknek, mert gyengébbé teszi őket. Kettévágom őket – mondta – minden egyest. Ezzel gyengébbek lesznek, egyben pedig nekünk hasznosabbak, mert a számuk megnövekedik. És ezentúl egyenesen fognak járni, két lábon. Ha pedig látjuk, hogy még mindig elbízzák magukat, és nem akarnak nyugton maradni, újból kettéhasítom őket, s akkor aztán ugrándozhatnak fél lábon.’”
„Így szólt, és kettévágta az embereket olyasféleképpen, mint amikor az eltenni való berkenyét vagdalták, vagy pedig a tojásokat: szőrszállal. Azután megparancsolta Apollónak, hogy a fél arcot és nyakat fordítsa el a csonka test felé, hogy megcsonkításunk szüntelenül a szemünk előtt álljon, s így tisztességtudóbbak legyünk; a többi sebet pedig – így rendelkezett – gyógyítsa be. Apollón tehát elfordította az arcot; azután a bőrt mindenfelől a hasnak nevezett részre húzta össze – gondoljatok egy összehúzható szájú erszényre – és az így keletkezett szájat elkötötte (ez az, amit köldöknek hívnek). A ráncok nagy részét elsimította, a mellet kiformálta egy olyasféle szerszámmal, mint a vargáké, amellyel elsimítják a sámfára húzott cipő ráncait; csak néhányat hagyott meg, éppen a has és a köldök táján, emlékéül az egykori csapásnak.”
„Így hát az emberek ketté voltak hasítva. De a vágy, amely mindegyikben felébredt a párja után, összehozta őket, átkarolták egymást és összefonódtak, egyesülésre áhítozva, és végül belehaltak az éhségbe és a tétlenség egyéb következményeibe, minthogy semmit sem akartak tenni egymás nélkül. És valahányszor az egyik fél meghalt, s a másik életben maradt, az élő másikat keresett magának, s azzal ölelkezett össze, akár egy teljes asszony fele volt az, akire rátalált (ma teljes asszonyt mondanánk), akár férfié; s így pusztultak el.”
„Végül is Zeus megszánta őket, s újabb megoldást eszelt ki: áthelyezi szemérmüket előre; eddig ugyanis ezek a szervek hátul voltak, s a közösülést nem egymással végezték, hanem a földben, mint a szöcskék. Áthelyezi tehát őket előre, s ezzel lehetővé teszi, hogy egymással közösüljenek, a férfi természet a nőivel. Ezzel pedig az volt a célja, hogy ha az ölelésben a férfi találkozik nővel, utód származhassék, és fennmaradjon a faj; ha pedig férfi férfival, kielégülés álljon elő, és az emberek megnyugodva munkához lássanak, és az élet dolgaival törődjenek.3 Ettől az időtől fogva elválaszthatatlan az emberektől az egymás iránti szerelem, amely összehozza régi valójukat, igyekszik egyet csinálni a kettőből, és meggyógyítani az emberi természetet.”
„Így hát mindegyikünk csak fél-ember, olyan, mint a fele annak a cserépnek, amelyet kettétörtek, hogy a barátság ismertetőjegye legyen; mert egyből lettünk kettőbe vágva a félszegúszó halak módjára. És most szüntelenül keresi ki-ki a maga másik felét... Amit mi szerelemnek (Erósnak) hívunk, nem egyéb, mint a teljesség vágya és keresése.”
A kétneműségnek ez a meglehetősen groteszk, sőt Platón szava szerint „szégyenletes” rekonstrukciója, mégis a tökéletesség eszméjét fejezi ki, az egykori „teljesség” emlékét és vágyát. S egyik változata csupán a nagy számú mediterrán hagyománynak, az androgün-mítoszoknak, melyekről a lázadó és bűnbeeső embernél fogunk szólni.
*
(A tökéletes ember hagyománya.) – Egy jobb emberöltő tiszta, aranykori emlékének legszebb költői előadását Hésiodosnak köszönhetjük. Munkák és napok c. művében mondja el, hogy az arany, az ezüst, az érc és a vas nemzedékei hogyan hulltak egyre alább, mintegy fokozatos bűnbeesés útján, a vér és a nyomor mai mélységeibe.
A sokféle beszédű emberek arany-nemzedékét
teremtették egykor az égiek, az Olympos lakói
(akkoriban még Kronos volt az Égnek királya);
s mint az istenek, úgy éltek ők még, bútalanul,
messze a munkától és messze a gondtól; panaszos egykor
nem várt reájuk, ép maradt kezük-lábuk,
örömmel ettek, s minden rossz kerülte őket;
meghalni olyan volt, mintha elszunnyadna az ember,
s ami örömet okoz, mindenük megvolt a Földön;
az életadó földek önként, bőségben teremték
a gyümölcsöt; belső ösztönből végezte művét
az ember, s áldás volt vagyonán, gazdag,
gyapjas nyájain, s az istenek szerették.
De mihelyt a halál földdel takará e nép, fiait,
a mindenható Zeus akaratából jószellemmé lettek,
a Föld barátaivá és őrzőivé a halandóknak.
Ők védik a jót s ügyelik a becstelen tettet.
Ködruhában lebegnek mindenütt, megáldva a mezőket,
mert ily királyi hivatal s tisztesség a jutalmuk...
Utánuk, az ezüstkorban született a „halandó istenek” magasrendű, de bűnösen fennhéjázó népe; ezek után a hatalmas, de féktelen érc-nemzedéket, majd pedig a héroszokat teremtette meg Zeus:
Derekabbak, nemesebb szívűek voltak, isteni
törzsből eredők: a héroszok. Régi időkben
félisteneknek hívták őket a határtalan Földön.
De kiirtotta őket a szomorú háború s a véres csatatér...
Az emberektől távol, életet és lakást adott
ezeknek Kronos fia Zeus, az Atya; a Földnek
szélén laktak, messze az istenektől is, és Kronos
lett a királyuk. S ott laknak most gondtalan szívvel
az örvénylő Okeanos áldott szigetein,
a boldog hősnemnek fiai, mézédes gyümölcsöt
évente háromszor érlel nékik az életadó föld...
De a világban ekkor már a vas fiai sokasodtak el, s Hésiodos búsan felkiált:
Ó bár ne kellene az ötödik nem körében élnem,
haltam volna meg előbb vagy születtem volna utóbb!
Mert most a vas népe van itt, és soha nappal
nincs nyugta robottól, bajtól, de éjszaka sem.
Bűnös nép! Reáküldik az istenek a nyomasztó gondot,
ámbár mégis öröm vegyül össze olykor a búval.
(Egyszer kiirtja Zeus a soknyelvű ember e faját is,
ha majd csecsemői ősz hajjal jönnek világra!)
Az atya nem kívánja a gyermek javát, a gyermek az atyáét,
vendégéét a gazdag, társáét a társ; a testvért
sem szeretik úgy már, mint régi időben.
Tisztelet nincsen a szürkülő, élemedett szülőnek,
pocskolják őket, s csúnya szavakat szólnak
a gonoszok, nem tudván az isteni bosszút!
Nem adóznak hálával a gyermekkori gondért;
ököl a jog, pusztítja egyik város a mást.
Hű becsület nem őrzi az esküt, igaz és jó
soha senki; ó nem, bűnt, gaztettet övez
a tisztelet, nincsen igazság s így érdemre
senki se tör; a gazember megcsalja a nemesebbet,
csavaros, álnok szavakat mond, s még esküszik is rá.
Kancsal vágy követi a boldogtalan ember léptét,
káröröm, károgó hang s ijesztő, csúf arcok.
Most a messzenyúló Földről a magas Olympra,
szép testüket fehér leplekbe takarva
és odahagyva az embereket, az isteni körbe
mennek el ők, Aidós s Nemesis: a szent harag és a
szemérem. És a halandóknak gyászos nyomorúság,
gond marad – és mentség soha semmi a bajban!
Mintha az Edda szavait hallanók az istenek pusztulásáról, a farkasok koráról. De akár az istenek vívják meg az emberek harcát, mint az Eddá-ban, akár az ember maga, önként hanyatlik vesztébe: – a legtöbb mítosz végső szava ez.
*
Különös, dús regevilágban éltek a kelták, a lét határait nem ismerték, másvilág és földi élet egybefolyt előttük; isteneik halandók voltak, de a halál után is tovább éltek, s vezették az embert a lét számtalan régióin át, mígnem magára talált. Minderről kifogyhatatlanul sok mesét mondtak, hitük szerint az ember a Föld mélyéből, a világ méhéből jött elő, s oda tér vissza, ott él tovább a halálnak nevezett állapotban, része marad a világnak. Kiválasztunk egy mesét, amely Istenről, teremtésről, emberről és sorsról talán a legtöbbet mondja el. Taliesinnek és Ceridwen katlanának meséje ugyan erősen krisztianizált formában maradt fenn, hézagai mellett szerfölött bonyolult, a mi fogalmi világunk számára nehezen megközelíthető, mégis képet ad az ember és mindenség viszonyáról, ahogyan a kelták átélték. Hosszú és látszólag zavaros történet, de igen szép, s megérdemli a türelmet.
Tegid tavának Penllyn nevű szigetén élt valamikor egy nemes férfiú, név szerint Tegid Voel. Feleségét Ceridwennek hívták, s három gyermekük született. Egy fiú, Morvran ap Tegid, egy világszép leány, Creirvyw s még egy fiú, Avagddu, ki sok jó tulajdonsággal bírt ugyan, de rendkívül csúf és korcs alkatú volt. Ceridwen azért elhatározta, hogy Pheryllt könyvének utasításai szerint katlant készíttet Awen a Gwibodennel, s olyan erősítő szert főz benne, amely képessé teszi fiát, hogy megállja helyét a világban. A katlan vizét éjjel-nappal szakadatlan forralni kellett, mígnem három csepp válik ki belőle, melyek a lélek áldásait nyújtják. Ceridwen megparancsolta Gwionnak, Gwreang fiának, ügyeljen rá, hogy a víz szüntelenül forrjon, a vak Mordának pedig, hogy éjjel-nappal táplálja a tüzet. Maga Ceridwen eközben szorgosan figyelte a csillagok járását, és kutatta a füvek erejét. (Ebben a kelták nagy mesterek voltak.) Egy nap, míg e dologban járt, a szent vízből három csepp kifreccsent, és Gwion ujjaira hullott. Az égető fájdalom miatt Gwion szájába kapta ujjait, s mihelyt a három csepp az ajkát érte, azonnal a jövőbe látott, s felismerte, hogy őrizkednie kell Coridwen fondorlataitól, mert tudománya igen hatalmas. Sietve hazafelé menekült tehát.
A katlan vize azonban, miután a három csepp kifreccsent belőle, méreggé változott. Coridwen visszajövet észrevette, mi történt, s haragjában egy bottal akkorát ütött Morda fejére, hogy egyik szemgolyója kiugrott üregéből. A vak ártatlanságát hangoztatta, s Coridwen belátta, hogy Gwion rabolta el a csöppeket. Utána eredt, mire Gwion nyúllá változott, hogy sebesebben futhasson, Coridwen azonban vadászkutya alakját vette föl, s így űzte a folyópartig. Itt amaz hallá lett, emez vidrává, amaz erre a levegőbe szállt, emez utána, mint sólyom. Így értek egy szérű fölé, ahol Gwion búzarakást látva, szem alakjában ráhullatta magát. Coridwen fekete tyúk képében keresni kezdte a szemet, megtalálta és megette. Erre teherbe esett, s megint egy fiút szült, de oly kedves alakút, hogy nem volt szíve megölni. Azonban mégis szabadulni akart tőle, ezért csónakba tette, állatbőrrel letakarta, és április 29. napján a tengerre lökte. (Szökőnapon.)
A csónak beleakadt Gwyddno halfogójába, amely Dyvi és Aberystwyth közt volt felállítva, s amelyben minden május elsején száz fontot érő halat fogott. Gwyddnonak volt egy fia. Elphin, kinek az életben soha semmi sem sikerült, s apja most a varsához küldte, hátha mégis szerencse éri. A varsában egyetlen hal sem volt, s a balszerencsés Elphin már haza akart menni, midőn észrevette a csónakot. Levette róla a bőrtakarót, s megtalálta a szép gyermeket, és Sugárhomlokúnak nevezte el. Lovára ültette, s a fiú tüstént éneket mondott Elphin vigasztalására, és ebben megjósolta, hogy nagy hírnévre fog szert tenni. Otthon az apa megkérdezte a gyermeket, vajon ember-e vagy szellem, mire a fiú így énekelt:
„Én vagyok Elphin első házi bárdja és hazám a korubok országa. A Mennyben lakó Szent János Mordwinnek (Merlinnek) nevezett engem, de utóbb mindenki Taliesin királynak hívott. Kilenc hónapig voltam anyám, Ceridwen méhében, ezután a kis Gwin lettem, most pedig Taliesin vagyok.
Urammal fent jártam a magas Égben, amikor Lucifer a Pokol mélyére zuhant. Nagy Sándor serege előtt zászlót vittem; ismertem Észak és Dél csillagainak nevét, benn voltam Gwdion körében a Tetragrammatonban, elkísértem Heant a Hebron völgyének aljára; Kánsánban voltam, amikor Absalomot leverték, ott voltam Isten Fiának keresztre ítéltetésénél; Nimród tornyának felvigyázója voltam, Noeh bárkájában utaztam, láttam Szodoma és Gomorrha pusztulását. Urammal együtt a szamár jászolában voltam, megerősítettem Mózest a Jordán vize által, a mennybolton voltam Mária Magdolnával. Lélek szállt belém Ceridwen katlanából, hárfás bárd voltam Teonnál Lochlynban. Éhséget szenvedtem a Szűz Fiáért, a Szentháromság országában laktam. Nem tudni, testem hús-e vagy hal. Az egész világ tanítója voltam, s az egész Föld színe előtt leszek az utolsó napig. Caer Sidin ingadozó székén ültem, amely szüntelenül az elemek között forog. Nem világ csodája-e, hogy nem verődik vissza róla a fény?” – Végül e szavakkal fejezte be elbeszélését a fiú: „Háromszor születtem; tudom, hogyan kell helyesen gondolkozni; szomorú, hogy az emberek nem jönnek el megkeresni a világ mindama tudományát, amely az én keblemben összegyűlt, mert én tudok mindent, ami volt, és tudok mindent, ami lesz.”
Eddig a mese. Kozmogóniai jellege felismerhető, s ebbe illeszkedik a természet és az ember közös regéje. Ceridwen katlana maga a világ, melyben a kozmikus erők öröktől fogva forronganak (Wohlbold). Awen a Gwiboden készíti – a név természettudást jelent, a jó és a rossz, a „méreg” ismeretét. A víz maga a világismeret anyaga, a „tudás” vize, azonos a tudás fájának gyümölcsével: mindkettő öl, az addig ismeretlen halált hozza az emberre. De benne forr az is, ami a természetben jó és üdvös, a három áldott csepp, az „élet vize”, amely tökéletessé, igazlátóvá tesz és képessé a fehér mágiára, a természeti erők jó célú, önzetlen használatára.
Itt világosodik meg az ember sorsa és útja az igaz és a jó (a tökéletesség) felé. Ceridwen a „Nagy Anya”, az ősi szülő erő, de világszép gyermekei még tétlenek, csak a jóra termett képességet jelzik, mint Démétér leánya, Persephoné, ki az alvilágba száll. A csúnya, torz alakú fiúból lesz az ember; első formájában az ember nyersanyagát jelzi, a port, az anyagot, s háromszor kell megszületnie, míg a „sugárzó homlokú” Taliesinné válik. Anyja méhéből még mint korcs Avagddu jön világra; mikor az élet vize rácsöppen, „kis Gwion” lesz belőle, magasabb rendű lény, a jövőbe lát, s egyre változtatja formáját, hogy az anyagtól megszabaduljon: nyúl, hal, madár, végül búzaszem alakját veszi föl, azaz végigvándorol az elemeken, tűzön, földön, vízen, levegőn, a halált már nem kerülheti ki: a fekete tyúk elnyeli. Misztikus halál ez, az alvilág fogadja magába, mint a föld a búzamagot, mely akkor támadhat újjá, teremthet újat, ha előbb „megrothadán”. A fekete tyúk az alvilág, a Föld méhe, mely megterhesülve a természeti ember magvától, végre megszüli Taliesint.
Taliesinben a Nap fia támad fel, a sugárhomlokú lélek embere, aki ismeri a csillagok neveit, benn volt a Tetragrammatonban és Noah bárkájában, azaz kezdettől fogva létezett az idő és a tér határain kívül, mint az Isten ember-ideája (Adam Kadmon), „hozzá hasonló” és a magasabb tudás csöppjeitől (Ea a tengerben) megilletett; „lélek szállt rá Ceridwen katlanából”: tudja a Kozmosz értelmét, ismeri rendjét. A halfogó varsában a misztikus tudás iskolájába jut, ahonnan a lélek és az élet titkának ismeretével, beavatottan lép elő, Gwiddno, a mester és Elphin a tanítvány társaságában. A Hal: a csillagkép és egy világév jegye, a misztériumok nyelvén magasabb lélekismeretet jelenti, így az Evangéliumban is. (Péter, a halász: „ne félj, mostantól fogva embereket fogsz.”) Az ókeresztények Jézust a hal képével ábrázolták, Amphortasnak, a szent Grál őrzőjének, a Grál-misztérium főpapjának Halászkirály volt a neve.
A kelták nem élték át az anyag és a lélek, az isten és az ördög harcát, nem ismerik az ember tragédiáját. A világtörvény dialektikáját a születés és halál határainak felbontásával s az életformák és a világok folytonos cseréjével oldják meg. De a druidák annál irgalmatlanabb önsanyargatások és példátlan szellemi erőfeszítések útján keresték az igazulást és az ismeret teljességét misztériumaikban.
Taliesin meséje ízelítőt nyújt, minő eszméik voltak életről, halálról, istenről, emberről, mily szellemi magasságokig hatoltak, milyen értékrendbe szedték az anyag hatalmát. Pedig az akkori művelt, vagyis a vezető népek szemében durva barbároknak számítottak, és kétszer is meg kellett hódítani őket, míg beolvadtak az európai közösségbe. Először a római császárok vitték ellenük a légiók sasait, másodszor az Egyház térítő papjai hozták a keresztet. De ez már rokonjel volt, s szívesen fogadták.
* * *
„Tudós bölcsek! Bocsássatok meg,
de nem teszek semmilyen megkülönböztetést.
Arról beszélek, amit az ősök tanítottak,
arról, ami továbbra is titok marad.”
(Saraha: Himnusz a néphez, 95.)
„Vajon aki nem szűnik meg a hosszú életet keresni,
az legyőzi-e ezzel az öregséget és a halált?
Vagy van-e nagyobb kincs annál, mint amikor a tanítás
minden illúziót eloszlat?”
(Saraha: Himnusz a néphez, 70.)
„Sokan az isteneknek áldoznak a tízezerszeres áldás reményében
de vajon megmenti-e ez őket a haláltól?
Ettől a lét örvénylése még nem szűnik meg.
s ezen csak a valódi öntermészetünkhöz tartozó tud túlemelkedni.”
(Saraha: Himnusz a néphez, 67.)
„Sem az erdőben, sem a házban nincs megvilágosodás,
nincs, ahol gondolkodással megragadható lenne.
A világ állandó és folytonos megvilágosodás,
Hol van hát a szenvedés és hol az ellobbanás?”
(Saraha: Himnusz a néphez, 105.)
Jegyzetek
1. Ha a természetközösséget hangsúlyozzuk, így is megfogalmazhatjuk: az ember élete nem volt autonóm, individuális, tehát nem ismerte a személyes ént, s így a személyes halált sem; – csakhogy ez voltaképp az állat halhatatlansága. (Hasonlít a gyermeki /kisded/ állapothoz. A jumbrik s a hasonló archaikus népek, pl. pigmeusok megőrizték ezt a gyermeki állapotot.)
2. Az állat is képes öngyilkosságra, de nem tudatosan, nem akarat vezeti, hanem érzelmi impulzus: rabságban nem eszik (szabadságvágy), a kutya gazdája sírján éhenhal stb.
3. A görögök nemi erkölcse más volt, mint a miénk: a homoszexualitást s főként a fiúszerelmet egyenlő értékűnek tartották a normális szerelemmel, sőt „hatalmasabb” érzésnek, mint Platón mondja. A spártaiak a fiúkat és a lányokat elkülönítve, kaszárnyaszerűen nevelték, s az ifjaktól megkívánták, hogy testi barátot válasszanak. Az elferdült vagy fajtalan szerelmi életnek nagy része volt a görög nép elhanyatlásában.